Tudod, a felnőttek mindig azt mondják, nekem, hogy még
fiatal vagyok, és alig éltem…de ha elkezdeném mesélni…
Nincs semmi fogyatékosságom, sem bármi hatalmas gondom, de
belül még is úgy érzem, mint akit már össze visszavertek.
Születésemkor más hibájából hibás gyártmány lettem.
Szemüveget viseltem, majd megbélyegeztek és legalább 7 éven át hallgattam a
csúfolódást és bántásokat, 17 év után megküzdöttem velük és letettem a
szemüveget. Tudtam Ők nyertek, mert nem bírom tovább viselni. Minden nap mikor
felvettem eszembe jutatta az összes bántást, mit miatta kaptam és ez túl sok
volt…hát mindenki más nyert és én megtörtem.
Szerelmes voltam… megcsaltak. Legalább ötször én még is
hagytam a szívemnek, hogy tovább szeressen s végül úgy beleakadtam már a
szerelmi szálakba, hogy nem felejtődnek el a sérelmek és éjszaka rémálom képébe
újra meg újra visszatérnek, majd reggel a nap elűzi őket én, meg mint megtörhetetlen
mosolygom, de ha eljön megint a sötét a szívemben is besötétedik és megtörök… még
is szeretek még mindig.
Egyszer majdnem meghaltam… reggel volt aztán hírtelen megint
sötét lett, de csak nálam. Mindent halottam, de semmit sem láttam, megállt a
szívem, majd újra indult magától, hogy miért ki tudja… nem láttam a fényt se
Istent, nem várt semmi csak sötétség…talán a másvilág csak mese és semmi több?
Nem vár más majd csak egyedüllét a sötétben?
Mindezt röviden összefoglalva, rettegve alszom el,
önértékelési problémáim vannak, és félek az emberektől… és még csak el sem
kezdtem az életem…
Kérdezem, hát melyik felnőtt akar újra gyerek lenni? mert én
nem..
