Gyújtsuk fel az írót!

Megint sikerült. Az élet minden számítást áthúzott és a feje tetejére állította az életem. Éljen! Komolyan nem jut nekem csak egy nyugodt hónap? Úgy érzem ez a történet ami előre meg van írva elég elcseszett...
Legszívesebben felkeresném a forgatókönyvet melyen az én nevem van és széttépném. Miért? Miért? Miért?
Semmisítsük meg a világot! Szervezzünk lázadást!


Oka:
Mindent ő irányít.
Célja:
Én akarok irányítani.

Eltűnt, 3 hónap.

Úgy érzem az egész egy vicc. Mintha csak álmodtam volna mindent. Történt valami aztán annak az ellentettje
is megtörtént. Mintha egész végig egy tükörbe néztem volna amiben szintén lepörög az életem csupán az ellenkezője. Nem mondom, hogy kegyetlen voltál hozzám, mert a nyarat mindenki szereti, hogy utálhatnék egy ilyen alakot, mint ez a szabadsággal teli érzést adó alak. Még is olyan gyorsan eltelik és olyan gyorsan felforgat és maga után hagy mindent hogy meg rémíszt mi lesz amikor vége lesz.

strange.

Ezer meg Ezer gondolat és ebből Ezer meg Ezer érzés. Felborult a világ. Nincs előreláthatóság sem számítás... csupán előrerohanás. Olyan, mintha már nem is én lennék. Az egykori személy idegen. Ez egy kicsit ridegebb. Az a régi mézes mázos. Ez egy kicsit kemény. Az a régi egy idegen. Ez a mostani egy kicsit más. Önzőbb és megfontolatlanabb. Bármit teszek nem akarja eltervezni a jövő minden mozdulatát. Bárhogy igyekszem, nem mindig akarja azt érezni amit én. Egy ismerős testben egy ismeretlen lélek.

Kinek Happy kinek csak The end.

Láthatatlannak éreztem magam. egyedül az emlékeztetett arra, hogy élek, hogy a szívem kegyetlenül fájt. Szemben állt velem, és semmi. Nem néztem rá. Valójában kíváncsi voltam rá, de a büszkeségem és az eszem felül múlt minden mást.

Egymás mellett mentünk és nem szólaltunk meg, mintha a halálos ítéletért mentünk volna. Nyomasztó és rideg.

-          -     Utállak.

-          -   Miért?

Nem is akartam tovább folytatni, bebizonyította, hogy én többet adtam a barátságba, mint Ő… nem tört össze ez a felismerés, de még is valamiért én kellemeset akartam csalódni. Reménykedtem a HAPPY end-ben de csak THE end jutott.

Néha sok!

Miért van az, hogy az emberek akkor találnak meg mikor egyedül akarok lenni? Nekem miért nem lehet rossz napom? Miért várják el, hogy mindig mosolyogjak és kedves legyek? Minek kellett nekem azt hinnem, hogy úgy lehet élni..én miért nem tölthetem a szobámba sírva a napot? Néha csak összegyűlnek a felhők és én sírni akarok. Egyedül akarok lenni. Semmi másra sem vágyom csak hogy egyedül legyek és még is mindenki megtalál...azt mondják ellenszenves és undok vagyok, pedig csak beleuntam az életbe és elfáradtam. Nekik minden napjuk tökéletes? Nekik minden nap felhőtlen a kedvük? Nekik sosincs elegük csak úgy mindenből? Velem van a baj?

Szertefoszlik?

Sohasem léphetünk túl az első dolgokon. Ez mind belénk ivódik. Nem szabadulunk tőlük. kísértenek és visszatérnek. Amikor csak bámulunk a semmibe felbukkannak és leperegnek előttünk. A legtöbb fájdalmas emlék, kevés mi még máig is tart. Hiszem, hogy van olyan első ami nem érvéget, de ez nem butaság? Úgy félek, hogy felkelek és minden csak úgy semmivé lesz, hogy majd csak az emlékeim bizonyítják azt, hogy létezett...

Láss már túl a falon!

Az emberekkel semmi problémám. A problémám a látásukkal van. Hogy a látásukkal mi a baj? A hibát látják mindenben/mindenkiben. Belekötnek abba és elítélnek.

Sohasem fogom megérteni, azt, hogy más mit lát, és azt hogyan fogja fel. Ha tehetném mindenkinek megmutatnám, hogy a világban épp az a szép, hogy mindenki más. Nem akarhatjuk, hogy mindenki olyan legyen, mint mi.. Képesek lennénk leélni az életünket önmagunkkal?  Szerintem mi magunk idegesítőek vagyunk. Én sokszor zavarom magam. Sokszor akarnék változni, de nem tudok, mert ilyen vagyok és nem olyan. Az emberekben ez a lényeg, és ez a szép.

Who am I ?

Írhatok akárhány sort, oldalt, ha közben nem ismerem meg magam. Azt hittem ez majd segít. Azt hittem ez majd rámutat valamire amiit eddig nem vettem észre de nem... még mindig nem tudnék válaszolni azokra a kérdésekre, hogy hogyan látom a világot és hogy milyen vagyok én, mert belül tudom és érzem, de nem tudom elmondani. Amikor neki fognék, hogy elmondjam a fejem kiürül és a torkomban gombóc lesz. Mit kell tennünk ahhoz, hogy tudjuk mi mik vagyunk?

Hol találhatom meg?

Csak ülni és bámulni a tájat és nem gondolni semmire megnyugtató, de kifizetődő? Szül-e a magány és a csend olyan mély gondolatokat, mint a boldogság és hangzavar? Hallunk-e meg mást a némaságban, mint mikor ezer ember beszél körülöttünk? Megismerjük-e magunk jobban így, mint mikor az emberek közt élünk és reagálunk.? Sikerül-e megtalálnunk önmagunk a csendben? Vagy az egész időpocsékolás? Az időpocsékolás túl erős szó erre... mert lehet akkor jönnek a legjobb ötleteink, de az is lehet, hogy mikor a tömegben sétálunk ismerjük meg a valós világot és értékeljük át önmagunk.

Mindenki mást lát.

Én egy lencsén keresztül látom a világot. Így sem tökéletesen. Homályos, de viszonylag stabil kép. Ha éles lenne látnám a világ minden hibáját, nem lehetnék az aki most. Ezek a lencsék a világ legnagyobb hibáit mutatta meg felerősítve. Előítélet, gyűlölet, harag, cselszövés, kegyetlenség, hidegvér. Lehetne még sorolni, de minek? Mindennek ellenére én tudom köszönettel tartozom, mert más lettem. Nem vagyok több, mint más, de kevesebb sem. A világot másképp látom, másképp fogom fel. szívesen adnék mindenkinek egy ilyen lencsét. Megértenék milyen az én életem és megértené, hogy látom a világot, de sokan nem értenék..akik értik azok pedig már a barátaim.

Visszavonhatatlan.

Két dolgot nem lehet visszacsinálni: a kilőtt golyót és a kimondott szót.

Gengszterosztag

Én személy szerint kiegészíteném még azzal, hogy a megtörtént cselekményeket. Persze el lehet nézni felettük és meg lehet bocsájtani, de amint egy rosszabb nap után besötétedik és aludni térnénk mind előjön és kisérteni kezd. Hiába tudjuk megbocsájtottuk még is visszatérnek rémisztgetni, nincs elég hatalmunk, hogy végleg elzárjuk őket. Később is rettegést okoznak elég nekik annyi, hogy egy kicsit gyengébbek legyünk és már elő is törnek. Nem az agyad felé veszik az irányt hanem a szívedet támadják. Tudják ott vagy a leggyengébb. Feltépik az összes sebet te pedig csak próbálod őket elnyomni, de tudod esélytelen vagy. Majd feljön a nap és visszavonulót fújnak, egy időre...várják míg megint minden jó lesz és elfelejted, hogy őket lakat alatt kell tartani, megérzik ezt és kijátsszák a boldogságod.

Soha ne keress benne!

Vannak szavak, amelyek leírásához, egymáshoz fűzéséhez az érzések adnak ihletet. Az érzések fonják össze ezeket a szavakat, mondatokat. Hiába kéri bárki, hogy írj valami szépet - lélek nélkül nem megy.

Csitáry-Hock Tamás

 Annyit filóztam már azon, hogy honnan jön az ihlet, de semmire sem jutottam. Egyik nap megkérdezte valaki, hogy miért ne próbálja meg az írásaimat ráilleszteni az életemre és én nem tudtam megmagyarázni. Elvégre azt mondják csak arról írhatunk amit megéltünk, de azokban a szövegekben nincs benne az életem. Azok vadidegen gondolatok amik valami hatására megrohamozták az agyamat és arra késztették a kezeim, hogy írják le, mert ha nem teszem megőrülök. Csupán ennyit tudok az ihletről.

Álmok..

Az álom valahogy úgy működik, hogy hiába akarsz valamiről vagy valakiről álmodni, sose jön össze direkt. Egyszerűen nem működik az a módszer, hogy szemlehunyás előtt gondolsz egy dologra, és alváskor azzal folytatódik a gondolatmenet.

Szalóczi Dániel

Akárhányszor megpróbálok így elaludni a gondolataim folyton, pont az ellentettjét álmodják meg, más szereplőkkel, más szöveggel, más helyszínen, mindent átalakítanak. Kipróbáltam hát azt, hogy az ellenkezőjére gondolok, mint amit álmodni akarok, de átlátott rajtam és ugyanazt folytatta, mint amit gondoltam. Álmomban nem irányíthatok, olyankor csak pörögnek a képek a fejemben és nem tudom leállítani őket. Néha felriadok és összerezzenek, hogy lehet ez az álmom, mikor az álom szót akkor használjuk ha valamit elakarunk érni.
"Nekem az az álmom..."
de nekem nem lehetnek ezek az álmaim...idegen emberek, elhagyott barátok, valószínűtlen események, bizar helyszínek és furcsa érzelmek..

Erős akartam lenni. Olyan akit semmi sem törhet meg. Akit semmi és senki sem kényszeríthet térdre, aztán attól, hogy ilyen akartam lenni roppantam össze. Aki ilyen lesz az emberileg semmi. Nem érez, nem gondol semmit. Csupán egy külső merev váz, gondolatok, érzelmek nélkül. Aki ilyen az lehet, hogy nem fél és nem sír, de nem is bátor és nem is boldog. Aki ilyen az csupán monoton léptekkel halad előre nem törődve semmivel. Egyenesen, unalmasan besétál a halál kezeibe. Aki ilyen az meg sem próbál élni attól a pillanattól, hogy ilyenné vállt, megszűnt létezni.

Vannak kiknek ki kell sétálni az életünkből ahhoz, hogy felnőhessünk...ezt történhet most is? Nélküle kellene folytatnom? Vagy ezzel hibát követek el? Nem lenne szabad annyiban hagynom az egészet? Megint küzdenem kéne érte? Miért? Én nem fáradhatok bele? Én nem adhatom fel? Mi van akkor, ha már nem látom értelmét?

 Rájöttem, hogy nincs miért, itt az idő feladom, nekem fontos voltál még

 ezt az örömöt is megadom.

children of distance: Barátként Búcsúzom.

Te voltál bajban a menedék. Te voltál jóban a nevetés. Te voltál a legjobb, de te is mindig mondtad egyszer minden véget ér. Hittem, hitted, hogy örök. Tudtam, tudtad, hogy véget ér. Akartam, hogy működjön, te akartad-e? Őszintén? Nem tudom... A múlt emberei árnyként követnek, de nem mellettem jönnek hanem mögöttem. Te is ott leszel már lassan. Fakulnak a színeid és egyre inkább csupán egy árny leszel ki majd álmomban néha visszatér, hogy megmutassa létezett.

Hogy lehet az, hogy kapunk egy ötletet valaki mástól és az teljesen átértékeli az életünk? Megváltoztatja a céljaink sőt az az ötlet válik a céllá. Pedig évekig güriztünk valami másért. Hogy lehet, hogy egy csettintésre ami az álmunk volt megváltozik? Az "A" terv "B" lesz és az eddig nem létező "B" meg "A" lesz. Olyan kiismerhetetlenek vagyunk...napról-napra változunk. Folyton más és más fog meg minket. Folyton valami mást veszünk észre az életben. Ez olyan, mint mikor magad elé veszel egy képet amin ezer kicsi részlet van és azt megnézed mindennap reggel. Mindig eggyel több dolgot fogunk észrevenni, és mindig valami más lesz azaz egy ami épp akkor megragadta a szemünk. Elménk, gondolataink folyton bővülnek és nem is sejtjük mekkora gondolattérkép van a fejünkben.

Köszönöm (...), hogy odafigyelsz rám, és egy pillantásomból megmondod, ha valami nem oké. Kevés ember tudja, hogy mi zajlik bennem igazán. Te közéjük tartozol.

Ezzel mindent elmondok, mit érzek, bár elég hálát nem adhatok. Ismer, úgy ahogy senki más. Ez megrettent és nehéz tovább engedni. Minél több időt van velem annál mélyebbre ér bennem és én annál jobban félek. Félek majd meglátja kivagyok legbelül s elmenekül, hiszen még én sem tudom ki vagyok Ő még is készen áll, hogy megtudja és szeretni akarja. Megrémít és elképeszt a bátorsága. 

Legszívesebben mindent kitörölnék, kitépném az összes lapot az életem könyvéből amit vele töltöttem meg. Nem akarok rá emlékezni, feldühített és kikészített. Egy ostoba dolgon képes elvágni az egészet. Mind az 5 évet hagyná elveszni egy ilyen baromságon. Ilyenkor érzem azt, hogy én vagyok a barát és Ő a csak egy  báb. Nincs szükségem erre. Nekem nem kell a balhé, sem a kiabálás. Nyugodt életet akarok miért olyan nehéz azt létrehozni? Miért jön mindig valami hírtelen a semmiből, hogy mindent felforgasson?

Halál..olyan sok mindent jelenthet. Nem csupán egy ember elvesztését kit soha többé nem látunk.. jelenthet egy barátság elmúlását, egy szerelem porba hullását, egy fejezet lezárását az életünkben, egy könyv végét akár. Sok mindent, de egy mindben közös. Az érzés szörnyű. Mintha kiakarnák tépni a szíved, de az még maradni akar. Megszakad és könnyek nélkül sosincs halál. Mindenki életében elérkezik. Nem is egyszer. Lehet túl sokszor s mi majd attól halunk meg, de lehet, hogy csak néha talál meg s ezért nem készülünk fel rá eléggé.

Sok baj van velem. Az egyik legnagyobb, hogy imádok gondolkozni. Ugyanis ha gondolkozom az elmém elvisz mindenfelé. Nemlétező helyekre, múltba, jövőbe, bárhova csak nem marad az eredeti forgatókönyvnél. Megmutat mindent kivéve a jelent. Szeret képzelődni és világmegváltó gondolatokat keresni. Ha gondolkodom nem nyugszom. Elszomorodom vagy felpörgök. Mindig csak a két végletből teljesülhet be valamelyik. Nem találta még meg az arany középutat, de nem bánom talán majd lesz egyszer miatta csupán egy olyan gondolatom amit majd minden ember megismer.

A blogom nem engedett be egész nap. Talán azért mert még az internet is tudta, hogy minden amit akkor leírtam volna ócska baromság. A múlton való rágódás ami nem vezetett volna sehova
csupán kikészítette volna az elmém és a testem. Kimerítő utazás lett volna miben átélek mindent újra és a jelenben még is ugyanott maradok, mert nem fogok semmit sem másképp látni. Még is...olyan
rossz a tudat, hogy ennyi volt. Azaz már régóta semmi sem ez az egész. M
de nem. Tudjátok a szerelem elveszi az ember eszét, és azt hisszük az az igaz szerelem, de nem. Akkor igaz egy szerelem ha a barátaid nem látod tőle más színben, csak Ő ezt nem érti és semmit sem tehetek ez ellen. Mindent csak az én ostoba agyam képzelte. Csupán én hittem abban, hogy majd megért mindent és Ő is érzi, hogy valami nincs rendben..

Miért van az, hogy valaki olyan hiányzik aki semmibe vesz? Aki lemondott rólam? Nem is haragszom rá igazán pedig gyűlölnöm kéne. Mindent megtett érte, de én mégsem...csupán érzem, hogy hiányzik. Néha csak ránézek az üres sms-re és azon gondolkodom mitörténne ha írnék csak annyit, hogy szia. Vajon mit gondolna? Elolvasná? De aztán rájövök felesleges ezen rágódni. Kitöröltem róla mindent. Egyszer láttam azóta és éreztem, hogy minden mozdulatom végigköveti, de Ő csak ott ült és semmit sem tett, és én sem tehettem. Most még is megőrülök azért, hogy halljak róla valamit, de semmi és ez kikészít. Haragszom rá azért mert hiányzik szerintem ennél nagyobb baromság nincs. Vagyis de, az ha fogod visszapörgetsz 4460 üzenetet csak azért, hogy megnézhesd, hogy kezdődött minden majd rájössz ez még nem is az összes sőt alig egy része az elejét már rég megsemmisítetted és már magadra leszel dühös amiért nem emlékszel, és aztán meg már azért vagy dühös, mert olvasod a részleteket és

rájössz végig csak kihasznált...

Két fehér pillangó repült körbe és körbe majd egymás körül keringtek és egyre feljebb repültek, majd szétmentek és újra kezdték, mintha valamiféle táncot jártak volna. Megbabonázott a látványuk. Hófehérek voltak, tökéletesek és hibátlanok. Olyan pici a szárnyuk még is akkora erő van bennük. Minden egyes szárnycsapásuk megkavarja a levegőt. Olyan akarok lenni, mint Ők. Erős s ki egyetlen csapással megváltoztatok valamit. Szárnyakat akarok, hogy repüljek s ne kelljen többé ezen a rögös talajon járnom.

Egyszer, mikor kicsi voltam, és véget ért egy barátságom, az anyukám azt mondta, hogy egyes kapcsolatok csak úgy befejeződnek. Fényesen izzanak, ragyognak, mint egy csillag, aztán semmi különös nem történik, csak elérkeznek életük végéhez, és kiégnek.*

De már nem vagyok kicsi és legszívesebben küzdenék érte, még is úgy érzem felesleges. Nehéz egy olyan dologért harcolni amit csak mi akarunk. Egyedül elég nehéz bármit is tenni. Nem nagyon tudok mást csinálni csak leülhetek és nézhetem. Olyan, mintha leszegezte volna a földre és nem engednék, hogy felkeljek és tegyek az egész ellen..csak annyira esélytelennek érzem magam. Néha úgy érzem a fejem fölött tornyosul az összes fekete felhő és mindig egyszerre akar rám szakadni

.