2014. július 31., csütörtök

Hittem. Tévedtem.

Azt hittem majd Ő lesz aki mindent túl él mellettem. Aki folyton ott lesz...aztán meg kellett tanulnom nélküle élni.
Olyan volt, mintha újra fel kellett volna nőnöm. Mikor kilépett az életemből pontosan olyan védtelen voltam, mint egy kisgyerek most pedig egyedül állok az összes közös emlékünk előtt és, mint akiből kiöltek minden érzelmet csak üres szemekkel nézem. Minden kép ott van előttem. Minden mondat visszhangzik a fejemben, de egyszerűen már taszít az egész... hogy lehet, hogy ennyire eltávolodunk a múltunktól, hiszen az is bennünk él. Miatta vagyunk olyanok amilyenek... ha most felégetem ezt akkor elveszítem önmagam?

Már mindegy, már csak hamu az egész és füstszag lep be mindent.

Azt hiszem újra kell építenem magam..

Unom.

Egyszerűen csak most elindulnék és itt hagynék mindent. Nem akarnék én a halálba menekülni.. szó sincs róla, csupán már unom az embereket és hogy folyton változnak.
Unom már a kis játékaikat.
Unom már, hogy önzőek vagyunk.
Unom már, hogy soha semmi nem elég jó.
Unom már,, hogy mindig csak el onnan ahol épp vagyunk.
Unom már, hogy nézzük egymást de nem szólalunk meg.
Unom már, hogy mindenki a könnyebb utat választja.
Unom már, hogy minden szart lenyelünk ahelyett, hogy egyszer is felállnánk és kimondanánk mi is folyik igazából a fejünkben.

Unom már, hogy gyávák vagyunk..

2014. július 29., kedd

Önuralom.

A legnehezebb elviselni nem is másokat hanem önmagunkat. Együtt élni mindennel ami mi vagyunk... soha el nem hagyni egy percre se önmagunk.
Nekem néha teljes mértékben elegem van önmagamból de bárhogy próbálom nem tudom elhagyni. Mindig követ és mindig velem van. Nem tudom átlépni a határokat és kilépni magamból...pedig néha lennék egyedül, de úgy tényleg egyedül, hogy végre békén hagyjanak a gondolataim és igazán csend legyen, hogy végre tényleg csak egyszer úgy jónak lássak mindent.

2014. július 27., vasárnap

Rohanás.

Egyik percben még minden itt van.
Aztán mikor újra körbenézek már minden felégett körülöttem és csak a füstöt látni.
Miért változik minden ilyen gyorsan? Mégis, hogy lehet ezzel az egésszel lépést tartani?
Talán csak túl gyenge vagyok, hogy nem bírom az élet tempóját? Más is csak néz körbe zavarodottan, hogy hova lett mindenki?

Más is van néha egyedül, de úgy igazán, mikor már magunk sem tudjuk kire vágyunk csak azt tudjuk, hogy ennek az egésznek legyen vége és jöjjön valami másik érzés ami nem akar megfojtani...?

Csillagok.

Ott ültem és csak néztem az eget.
A gondolataim csak azon jártak vajon most hány ember gondol rám...
Önző dolog ezen gondolkodni? Nem tudom... de ha másra gondoltam volna akkor sem tudtam volna megmondani min jár az agyam, mert ahogy ott feküdtem mintha az égen villogó csillagok megbabonáztak volna.
Eszembe juttatták milyen hatalmas a világ és hogy hány ember él benne...de összességében csak azt érték el, hogy rohadtul egyedül érezzem magam... miért?

Mert a világ kurvanagy én mégis egyedül ülök minden este.

2014. július 22., kedd

Eső.

Az esős napok mindig olyan mások. Az emberek nem mosolyognak. Minden sötétebben fest és minden sokkal érzelmekkel telibb... olyankor minden olyan másképp fest.
Mintha a szürke felhők a város fölé húznának egy burkot amin belül tiltva van a mosoly. Mindenki azt mondja, hogy utálja az esőt és ezért, de miért utáljuk az esőt?
Hiszen csak víz.
Nem ártott semmit még is azok a nagy fekete felhők mintha ilyenkor egyenként a fejünkre nehezednének és egész nap kísérnének.

Mi változunk.

Nem is maga az élet változik... az mindig ugyanaz marad. Az egészet az emberek mozgatják. Mindig azt mondjuk milyen szar az élet, pedig mindig ugyanolyan. Születsz, élsz, meghalsz. Minden ami változik azok az emberek és az elvek.
Nem az élet miatt hagy ott valaki.
Nem az élet miatt basznak át mindig.
Soha nem az élet ami el van cseszve csupán az emberek..

2014. július 19., szombat

Körforgás.

Mintha újra kezdődne minden... mikor lehet már kiszállni ebből végre? Mikor végleg tönkretett minket?
Hogyan lehet megváltoztatni mindent, hogy ne ismétlődjön meg mindig ugyanaz? Miért ismétli a múlt önmagát és akar lenni ismét jelen?

Amit el akarunk hagyni miért tér vissza? Miért nem marad minden a helyén...

Mikor kezded azt hinni helyre jön minden vissza akar jönni minden ami ellen küzdöttél... próbára tesz és csak rajtunk áll, hogy elég erősek vagyunk-e ismét nemet mondani...

2014. július 16., szerda

Omlás veszély.

Amikor szembesülsz az egésszel és minden rád nehezedik és érzed, hogy már csak pár perc és összeroskadsz... mindig jön majd valaki aki megment. Ne keresd, ne várd, mert a semmiből fog feltűnni és lehet, hogy idegen lesz, de segíteni fog.
Megment. Visszaránt az utolsó pillanatban és majd továbbhaladsz..

Mikor már a tűréshatáromon vagyok, mindig erre gondolok, hogy lassan kell, hogy jöjjön valaki..

2014. július 11., péntek

A távolság nem segít.

Amikor több kilométerre menekülsz csak, hogy nyugodt maradj...aztán este mikor sötét lesz a szobában újra eszedbe jut minden. Rájössz, hogy mindegy milyen messze vagy valamitől akkor is viszed magaddal, mert benned van.
Hiába tiltakozol ellene és dugdosod mindig fel bukkan mikor egyedül vagy és míg nem nézel szembe vele nem hagy békén...
bár szembenézni vele...könyörtelen. Félelmetes és mindig könnyekkel végződik.

Gyilkos.

Ha valaki megbánt minket úgy igazán, aztán elsétál... hagyja, hogy ott feküdjünk és nyílt sebekkel vérezzünk...

soha ne engedj ilyen személyt vissza, mert újra és újra megteszi. Addig játszik míg el nem vérzel. Ebből él és észre sem veszi csak folyton gyalogol át a testeken.

Még is olyan kurva nehéz kimondani egy nemet, mikor minden porcikád szeret..

Sok között egyedül.

Talán nem is a hiánya az igazán rossz.

Talán a magány mindennél rosszabb..
Talán mikor tudod, hogy vannak körülötted, de te még is csak úgy ott ülsz és nem érzed, hogy élsz, igen biztosan az a legrosszabb... de ezt, hogy lehet kitépni magunkból? Mennyire kell erősnek lenni, hogy elmúljon?
Mennyi időbe telik mire újra érezhetjük, hogy élünk és nem húz vissza még éjjel egyedül a sötét szobában sem... ?