2014. január 26., vasárnap

Csúszik a talaj.

Megesik, hogy nem értem magam, hogy minden összezavarodik, és képlékeny leszek.

Olyankor egyszerűen csak félek és kikelek önmagamból. Kiabálok és feszült leszek.
Olyankor csak mindenkit el akarok tüntetni az életemből, hogy egyikőjük se húzhassa ki alólam azt az amúgy is instabil talajt.
Olyankor egyszerűen csak tudom, nem kell senki, mert egyedül akarom végig csinálni.
Olyankor tudom, majd véget ér és újra hihetem azt, hogy biztonságban vagyok, de, hogy az mikor fog eljönni sohasem tudhatom előre.

2014. január 25., szombat

Fájni fog, de megéri.

Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet könnyű kérlek, a helyemben is vágd pofon és mondd neki, ez is könnyű volt mégis valakinek fájt. Az életben sokszor fogsz fájdalmat okozni magadnak, vagy másoknak. Csalódni fogsz, sírni is nem egyszer és sokszor kívánod majd, hogy bárcsak meghalnál.. de ha szivárványt akarsz látni akkor meg kell tanulnod szeretni az esőt. Tehát ha boldog akarsz, lenni készülj, fel sokan keresztbe akarnak majd tenni, hiszen tudod az élet nem mindig az, aminek látszik…néha egy pocsék szappanopera aztán hírtelen átvált egy vígjátékra, vagy épp egy drámára. Sosem tudhatod, hogy a következő percben milyen filmben kapsz épp szerepet, és nem is választhatjuk meg… Az elején persze szörnyű, de bele lehet rázódni, csak hát van aki előbb feladja, mint hogy megszokná. Hiába esel el akkor is fel kell állnod, mert ha nem  teszed meg sajnos csak rád lépnek, és nem hazudhatok felállni mindig is nehéz lesz.. De ismered, a mondást az első pofon nagyon fáj, aztán a többit lassan majd megszokod…

2014. január 21., kedd

Ítélet.

Kedvesen, bájosan mosolygott hibátlan fogsorával és kedvességet sugárzott, de én pontosan tudtam, hogy egyenesen a pokolba fog vezetni...

Úgy beszélt egész végig apámhoz mintha egy bíróságon ültünk volna és meg kellene győznie az esküdtszéket, hogy ez a hely ártatlan bármivel is vádolják. Apám pedig hitt neki, az esküdteket meggyőzte, de a bírót azaz engem nem, de hát ahogy a bíróságon itt sem a bíró dönt hanem az esküdt.

Csupán ültem hát végig csendben és hagytam, hogy önéletrajzomra nyomják a halálos bélyeget. :
Mától intézményünkbe járhat.

2014. január 20., hétfő

Lejárt.

Nem akarok mást csak csendet...néma csendet magam körül. Semmi vitát, semmi problémát, semmi haragot, semmi pletykát, egyszerűen csak csendet. Teljesen néma csendet, ami nem nyom össze, és nem fullaszt meg.

Egyedül lenni és néma csendben csak ülni, lenyugodni, majd újra nekifutni az életnek, mert most úgy érzem, hogy lejárt a jegyem és ledobtak a vonatról, a jegyirodát pedig nem találom...nem reklamálhatok, talán én nem figyeltem a dátumot, és a kalauz gyorsabb volt nálam.
A többiek érzem utaznak tovább és, hogy én mikor szállok vissza arra az őrülten száguldó gépezetre..? Nem tudom.

Egyszer mindenki továbbáll.

Azt hiszem az emberekben csak csalódni lehet...reményeket, álmokat fűzünk hozzájuk majd egyik napról a másikra összetörik őket és elsétálnak.

Kisétálnak a szobából, mintha semmi sem történt volna, ennél az is jobb lenne ha hangos ajtócsapkodással távoznának akkor legalább tudnám miért történik, de most sokkal inkább némán becsukják, és én csak zavarodottan ülök a padlón és bárhogy rakom össze a darabkákat nem jövök rá a végére...hiába szedem szét újra meg újra, a darabkák nem passzolnak sehogy sem és az lesz a vége, hogy, mint egy kislány a törött porcelánbaba fölött keservesen sírok...

2014. január 15., szerda

....

Barátság...

Kezdek kételkedni ebben a szóban, néha olyan nagy reményt fűzök hozzá aztán percek alatt lerombolják...minden egyes alkalommal ugyanúgy végződik, kivételem csak egy van és neki köszönhetem, hogy a többit kibírtam...
Talán az hogy barát nem is egészen jó szó...vagy a testvérem vagy csak egy idegen akit azt hiszed ismered...

2014. január 14., kedd

Mi ez?

Mitől leszünk szerelmesek? Mitől múlik el?

Még is mi a franc határozza meg ezt az egészet?

Mi tudja elmulasztani ezt a természet feletti érzést?
Hogy lehet egyik nap így majd másik nap úgy felébredni?

Teljes képzavart okoz ez az egész...érthetetlen hogy ezt nem tudom irányítani. folyton megrémiszt, hogy hatalmasabb nálam, és én csak egy szereplő vagyok, nem pedig író.

Mindig csak az idő..

Azt hinné az ember még messze van, hogy még van ideje. Aztán napról napra közelebb jön és belül egyre nagyobb a szorongás, hogy mégis csak telik az idő.

Persze vannak jobb napok, mikor úgy érzem telhet el bármennyi idő akkor is jó így, de vannak napok mikor imádkozok, hogy csak még egyel többet.

Nem bánom, hogy felnövök, de sokszor érzem nem akarok.

Félek összeroppanok majd a felelősség alatt és majd nem váltom valóra mindazt amit akartam...félek majd csalódnom kell az életemben
Félek majd pont az álmaim ölnek meg...

2014. január 13., hétfő

Emlékedül eme pár sor.

 
 Meggyújtottam a gyertyát és néztem ahogy a többi között ég. Minden láng egyforma volt. Magas, karcsú és sárga. Mind gyönyörű volt és magasztos, mert tudták amiért égnek az egy felettünk álló dolog.

   Úgy éreztem egy percre újra mellettem áll, és figyel rám. Egy percre újra érezhettem az illatát és láthattam a ráncoktól meggyötört arcát ami gyönyörű volt, de tudtam valójában nincs ott, csak én szeretném. 

   Annyi mindent elrontottam vele....félek azt hiszi nem szerettem, pedig már tudom mindennél többet jelentett. 
Mindig sírtam ha ott volt, tehetett bármit nem akartam egyedül vele lenni, pedig szerettem. Talán nem ellenne szólt sokkal inkább a magány ellen, de ezt akkor még nem tudtam. 
De tehettem bármit Ő akkor is kedves volt, s megvigasztalt, sohasem vette sértésnek...meg sem érdemeltem azt a sok figyelmet amit adott, Ő még is mindig csak többet adott. 

   Tudtam jól, már nem szeret élni, de egyszer sem mutatta. Néha sírt, ha visszagondolt milyen volt, mikor még élt a papa... akkor tudtam mindig Ő oda vágyik ahol a papa van. 
Azt mondta szeret itt lenni, de nem hittem igazán soha neki. Csupán nem volt önző s itt maradt nekünk amíg bírta. Mi pedig önző módon marasztaltuk, mindig csak egyre tovább, de Ő nem vette zokon. 

   Tudom szeretett minket, de a papa volt a minden és ha Ő nem volt a mama sem volt úgy igazán.
Mert tudod Ők még a régi idők szerelmesei. Mikor még szerettek úgy, de úgy igazán.

   Mindig rajzoltam neki ha ott voltam, de soha nem rakta ki őket sehova. Aztán egy nap mikor megkérdeztem miért dobja ki őket, Ő erre felállt, átsétált a másik szobába, majd egy halom lappal tért vissza. 
Ott volt a kezében minden rajzom. Visszaült a radiátor mellé és elkezdte sorolni mikor melyiket rajzoltam. Tisztán emlékszem, arra szobára és rá...
Emlékszem, minden reggel hajnalba kelt és kiment a konyhába főzni, de előtte megpuszilt és azt mondta: 
- Aludj csak. 
Emlékszem, mikor reggelente elmentem vele a piacra és bevásároltunk az ebédre.
Emlékszem minden reggel megcsinálta nekem a paradicsomos májkrémes kenyerem, meleg kakaóval, mert mindig azt ettem...aztán egyszer teljes pánikba esett mikor viszkető kiütésekkel ébredtem, majd kiderült, hogy egyszerűen lehet az ember attól beteg, hogy valamiből túl sokat evett. Túl sok volt a májkrém és Ő a végén csak nevetett. 

   Még emlékszem...mikor anya feljött és elmondta...

   Könnyek között ültem a sötét szobában, és csak az volt bennem, hogy összetörtem…. tudtam, hogy fel kell állnom, de semmi késztetést nem éreztem rá. Végem volt. A fülhallgatóban folyton csak szomorú zongoraszólók hallatszottak én pedig a földön ültem, már Isten se tudja hány órája. Kívülállónak éreztem magam, olyannak, aki sosem jön majd rá mit is akar, és ki is lesz… az nap elvesztettem önmagam. Nem keltem ki önmagamból dühöngve, hogy miért történt ez. Csak ültem ott és újra meg újra átéltem mindent, mintha a szívem egy füzet lett volna és folyton tépkedték volna ki a lapokat belőle. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fog majd fájni az, hogy az utóbbi hónapokban egy kórházi szabályzat miatt nem láthattam. Azt hittem, ki jön onnan...azt hittem még át fog ölelni...ha tudtam volna, hogy nem sohasem tartottam volna be a szabályokat...
    Akkor még nem sejtettem, hogy nem mehetek majd be többé abba a szobába úgy, hogy Ő ott ül a radiátor mellet és épp csatornát vált a TV-n. 
Akkor még fogalmam sem volt róla hogy nem adja a kezembe többé azt a spanyol babát a kezembe azért, hogy ne sírjak.
Akkor még nem tudtam, hogy ennyire szerettem...

Elfújtam a gyertyát, és a füst azonnal elkezdett felfelé gomolyogni, egy percre újra átéltem, mennyire jó mikor itt van és mennyire fáj Őt elengedni. Kisétáltam a templomból, de az ajtóból visszanéztem… a gyertyák között ott állt az az egy aminek a füstje már az ég felé haladt, mert Ő nem éghet úgy mint a többi, mert Ő különleges…

Elcseszett úgy ahogy van.


Az az elcseszett sors..
mindig tudja mit csinál még akkor is ha épp mindent a feje tetejére állít és hiába érezzük azt, hogy megfulladunk Ő még csak tetézi a dolgokat, aztán rá nemsokkal csak csettint egyet és mintha semmi sem történt volna...
Bárcsak képes lennék ilyesmire, bár lehet önző lennék és magamra gondolnék ezért nem kapunk akkora hatalmat...mert ez a valami mindig jön, elsöpör mindent majd tisztalapot ad amit újra mi elmebeteg módjára jól elszúrunk és várjuk az újabb esélyt, de én félek egyszer besokall velem és nem                                                                                       ad több lapot.

Bezárva.

Csak ki akarok menni rágyújtani, kinyitni egy üveg bort és bámulni az eget, elfeküdni a fűbe...akár egyedül akár bárkivel, csak ne itt bent, csak ne a négy fal között ahol kevés a levegő és összenyomnak a falak.
Tél van, hideg, ilyenkor ez nem járja...ilyenkor mindenki otthon van és csak van, minden alszik...de én nem akarok, én nem bírom, én csak azt akarom, hogy menjen tovább és ne álljon meg az élet, mert pörögnie kell. Mindennap egyre öregszem és én csupán élni akarok...

Alagút.

Már megint...
már megint ugyanaz a kedvetlenség, és furcsa csalódottság érzet. Azt hittem csak azért mert hétfő van és hát ki nem utálja a hétfőt? de egyre többször érzem azt, hogy már alig bírom ki péntekig. Kötelezettségek, szabályok, egy helyben való toporgás, és szürke egyhangúság Megőrülök!
Úgy érzem nincs kiút. Az alagút végén a fényt akarom  látni, vagy legalább a vonatot, de csak vak sötétben tapogatózom és ütődöm egyik faltól a másikig..és nem hogy a végét nem látom az elejét is homály fedi.
Bennragadtam
...

2014. január 11., szombat

Hasonlat.

Ahogy játszottuk a scrabble-t és raktuk egymás után a betűket… rájöttem az élet is pont ilyen. Elindul egyetlen szóból és onnantól már csak ahhoz igazodva rakhatod a többit. Az élet pont ilyen. Teszel valamit és onnantól minden mást már csak annak függvényében teheted, aztán ha elfogynak a cselekedetek a zsákból vége a játéknak és lesz egy táblányi történeted, amit bárhonnan fogsz olvasni értelmes, lesz.

Feltételek.

"Nem elég, hogy a megfelelő helyen legyünk a megfelelő időben. A megfelelő embernek kell lennünk, aki a megfelelő időben a megfelelő helyen van."

És még azt mondják az élet nem is nehéz...mégis nézd meg mennyi feltételt kell teljesítened ahhoz, hogy boldog légy? Tökéletesnek kell lenned, hogy legyen melletted valaki? Rá kell jönnöd, hogy ki vagy ahhoz hogy szeressenek? Miért nem szeretjük a másikat csak úgy. Feltételek és elvárások nélkül. Hisz ha nincs elvárásunk, nincs mit romba döntsenek és így minket sem törhetnek össze...
Mindenhez csak annyi kéne, hogy minden nélkül, vakon bízzunk és szeressünk, de tudjuk akkor kihasználnak....tönkrement az emberiség.

Nincs önkontroll.

Kisétáltam a konyhába és földhöz vágtam az első tárgyat amit találtam. Hatalmas hanggal összetörött és a darabjai szanaszét szóródtak, de látnom kellet, hogy valami más is szétesik, és összetörik nem csak én. Látnom kellet, hogy másnál is az egyik percben minden rendben majd jön valami és mindent tönkretesz… csak a tányér esetében tudtam, hogy mi az. Én voltam az oka, de az életemben, nem tudom az okát… egyszerűen néha csak olyan üresnek érzek mindent. Az embereket, a családomat, az érzéseimet, magamat, a színeket. Néha minden olyan fakó, megszokott és unott… de, hogy miért, ki tudja?

Annyiszor akartam rájönni már, de mindig csak azt találtam, hogy talán egy rosszabb nap,de ez akkora hülyeség. Nincs olyan, hogy jobb meg rosszabb. Nem létezik, hogy a hangulatom már a napom első percétől eldőljön..még is mi irányítja? Mitől lesz jobb vagy rosszabb?

2014. január 4., szombat

Hallucináció.

Egy érzés, egy fellángolás egy késztetés. Csupán vágy. Egy ócska testi vágyálom.

Egy láthatatlan vonzalom, amitől sokat várunk. Amit a megfelelőnek akarunk adni, aztán végül csak úgy akárkinek adunk, mert ha volt első, már elveszti az igaz értékét. Onnantól nem marad róla semmi varázslatos illúzió csupán a tettvágy, és hogy akarsz egy másik ajkat a tieid között.  Sorra haladsz a csókok útján és várod, hogy majd valaki felráz, hogy majd valaki ad olyat, mint az első.

Addig meg csak keresed. Kutatsz a többi között és akarod, a végén már akarod, hogy újra legyen aki vágyat ad, nem csak vágyálmot…de míg nem találsz azt hiszed az összes többi is az, aztán mikor majd rájössz kié volt az igazi érzed majd….hogy a csók néha átverés.

?

Mindenkinek más jut eszébe, nekem még is mindig ugyanaz. A démonok vágyak. Olyan érzések, amik rosszra késztettek
, pedig jónak kéne lenni.  A démonok késztetések arra, hogy tegyünk valamit, mikor pont az ellenkezőjét kéne tennünk. Ők a nem helyett igent mondanak, és az igen helyett nemet.

A sötétbe rántanak, és nem akarnak visszaengedni, mert tudják, élvezzük, de tudják, nem lehet…de akkor is késztetnek minket, hogy tegyük, mert Ők a rosszak, mi pedig a gyengék. 

2014. január 3., péntek

Puding próbája az evés.


Nem tudjuk igazán mink is volt, míg el nem veszítjük, majd kapjuk vissza újra.
Nem tudjuk, igaz volt-e míg el nem múlik. Nem tudjuk barát volt-e míg el nem megy… semmit sem tudunk, amíg nem érezzük azt, bármelyik percben elveszíthetjük. Mindig az utolsó másodperceket akarjuk élvezni. A végét húzni a végtelenségig. Akkor is, ha nem lehet.
Mindig, ha dönteni kell, csak rávágjuk, nem tudjuk..időt kérünk, s menekülőre fogjuk. Miért?
Miért nem válaszol mást az agyam?
Mikor elköszönnek és tudjuk, már többé nem látjuk őket, nem tudunk mit mondani. Nem tudunk mit tenni.  Nem enged valami búcsút venni, de megtartani se, csupán belül egy hatalmas kavalkád ordítja, hogy a test nem tudja mit tegyen.
Amikor valaki tanácsot kér, úgy igazán nem tudjuk, mit mondjunk. Félünk épp ezzel küldjük majd rossz irányba.

Soha nem tudunk semmit biztosra kivéve azt, hogy születünk, aztán majd meghalunk. Mert ott akkor egyedül vagyunk, az nem függ már mástól, csak tőlünk.

1 perc

Köszönhetem neki...hogy magamra találtam.

Összekuszált mindent és épp ezzel tesz mindig helyre mindig mindent. Az élet már csa ilyen.
Összekavar majd hagyja, hogy kibogozd s megismerd önmagad, lehet fáj az odáig vezető út, de biztosan megéri.