Szem a lélek tükre.

A tükörképem néztem és próbáltam összehasonlítani mi változott meg az elmúlt időben, hiszen most minden olyan más… kívülről szinte minden ugyanaz, de ha a szememhez érek látom, hogy bent teljes a káosz.

Minden megváltozott.

A mai napig rohadtul fáj ha belegondolok, hogy nem hívhatom fel az éjszaka közepén, de aztán eszembe jut, hogy ez az egész már nem olyan, mint régen. Hiába küzdünk a változás és a felnövés ellen, akkor is mindannyiunk életébe megtörténik, én csupán húzni akartam még az időt és élvezni, hogy minden tökéletes.

Valójában csak nem akartam elfogadni, hogy valami ennyire jó az is el tud tűnni, mert úgy éreztem így én is megsemmisülök. Azt gondoltam, ha Ő elmegy engem is magával visz és részben igazam is lett…

 Mivel lényegében fogalmam sincs ki az a vadidegen, aki a tükörből bámul rám vissza. Egy teljesen összezavarodott elméjű nőszemély, aki szeszélyes és kiszámíthatatlan még jobban, mint régen és nem tudom, hogy akarok-e ilyen lenni… néha igazán hiányzik az a régi én. Amikor még nem volt minden ennyire bonyolult és nem gondolkodtam ennyit azon, hogy mi lesz majd később…

Azt mondják ez a felnövés folyamata, de nekem nem tetszik. Én vissza akarom kapni a felelőtlen énemet, akit nem érdekelt úgy igazán semmi. 

Apró részletek.

Egyszer mindannyian eljutunk abba a korba mikor felismerjük, hogy nem akkor vagyunk boldogok ha minden tökéletes.. olyan sose lesz.
A boldogság mindig a részletekben van elrejtve.

Egy rég látott baráttal való találkozás.
Egy jó beszélgetés.
Egy kellemes illat.

Bármi ami mosolyt csal az arcunkra, mert a boldogság az egész életünkben átélt öröm.

Démon.

Mindenkinek más jut eszébe nekem még is mindig ugyanaz. 

A démonok vágyak. Olyan érzések, amik rosszra késztetnek, pedig jónak kéne lenni.  

A démonok késztetések arra, hogy tegyünk valamit, mikor pont az ellenkezőjét kéne tennünk. Ők a nem helyett igent mondanak, és az igen helyett nemet.

A sötétbe rántanak, és nem akarnak visszaengedni, mert tudják, élvezzük, de tudják, nem lehet…de akkor is késztetnek minket, hogy tegyük, mert Ők a rosszak, mi pedig a gyengék.

Vége.

Vége.

Vége lett valaminek… talán egy függőségnek. Talán egy érzésnek… nem tudom, de hírtelen egyik napról a másikra eltűnt s nincs tovább.

Csak ültem ugyanígy az íróasztal előtt, mint ma és azt éreztem valami már nem ugyanúgy megy tovább, mint eddig. Megszakadt egy kötelék. 

Kettétört egy barátság, de semmi gond. 

Élek! Kiáltanám a világnak hangosan, de nem teszem. 

Fegyelmezem magam, mert belül tudom valójában már régen vége, csupán az én agyamban még élt egy illúzió, hogy létezünk még, hogy érezzük még mit barátságnak nevezünk… de ez mind tévedés.

Valójában nem volt semmi. A fejemben létezett, de ilyen messziről nézve csupán beszélgetések tömkelege, semmi több. Hogyan lehet így elfelejteni egy embert? Hogyan lehet az, hogy az idő egyszerűen csak véget vet a dolgoknak?

Forró víz.

A kád már tele volt forró vízzel és csak arra várt, hogy beleüljek.

A bőrömet szinte égette, de nem foglalkoztam vele. Úgy éreztem talán lemossa rólam végre a sok szart, a múltat, de aztán magamhoz tértem és rájöttem ez csak egy fürdővíz.

Kitisztíthatja a sebeket, de valójában nem mos le semmit. A víz még mindig éget.. . lehet, valóban ezt érdemlem, hiszen mikor tettem jót? Elvégre mi a jó? Amit mindenki elvár? Mi az, amit mindenki elvár?

Inkább csak továbbra is hinni akarom, hogy amit valaha elrontottam majd ez a víz leégeti.

Egy nap mikor kihűl a víz és én felkelek, innen azt akarom, hogy minden jó legyen. 

Ébredés.

Hozzászokni a tudathoz, hogy valaki aki mindig ott volt neked eltűnik rohadt nehéz... még ha láttam volna a jeleit és fokozatosan történt volna, de egyszerűen csak felkeltem és már nem volt sehol. Mintha kitörölték volna Őt mindenhonnan, mint mikor álmodunk valami nagyon jót és reggel rá kell döbbenünk, hogy nem volt valós.

Sosem szerettem felébredni...

Emberi ostobaság.

Amikor már sokadszorra csalódsz valakiben szerintem nem is csalódunk igazán, hiszen olyankor már nem is várunk el semmit csupán ülünk és szinte már elvárjuk, hogy most se az történjen aminek kellene. Mégis mindig egy kis részünk elhiszi, hogy most másképp lesz, most majd végre az élet ránk is figyel és sikerül, aztán egyszer minden ilyen kis apró darab összetörik és nem akarunk mást csak tovább állni, mert besokalltunk...

Complicated.

 It is complicated
I am complicated.
You are complicated.
We are not real...

Ez bonyolult.

Bonyolult vagyok.

Bonyolult vagy.

Mi nem vagyunk igaziak...

Érvelés.

"A szerelem elmúlik, a bűntudat soha."

"Szeretném magam holtan látni."

"Lóversenyre menni,vagy busz elé lépni."

"Egy értelmetlen tetoválás  írásjegyeiről azt hazudni,  hogy örök szerelem."

 "Álmodni annyi,  mint jelen lenni valahol,  ami nincs."

"Látod, ez lett belőled is,  szavak,  pedig tényleg hiányzol."

"Most pedig megtanítalak szeretni,  ezek voltak az utolsó szavai."

Ajánlom ki szerint Simon Márton-Polaroidok című könyvében egyetlen értelmes sor sincs. 

Valami más...

Ránéztem, de többé már nem láttam ugyanazt az embert.

Egy meggyötört szempár nézett vissza rám. Az arca ami eddig gyűrött volt most még is kisimult. Minden azt sugallja nyugalom van benne kivéve a szemei. Sötétebbek, mint valaha és őrültség sugárzik belőle. Mintha teljesen elvesztette volna önmagát. Jobban néz ki mint valaha, de csak áll velem szembe és bámul. Elvesztette a kapcsolatot a világgal. Felnőtt, de belül szinte semmi sem maradt belőle.
Rossz volt ránézni, mert tudtam egyszerűen csak beleunt. Olyan lett, mint mindenki más, mert nehéz volt másképp látni...

Game over.

Amikor érzed, hogy valaminek vége neked kell eldöntened hogy mit választasz...

Mégis olyan nehéz egy megszokott helyről továbbsétálni és egyedül belépni egy teljesen ismeretlen helyre. Mindig attól félsz vajon találok ott valakit akivel majd megleszek? Vajon mikor belépek rögtön megbotlok a küszöbbe és a padlón kötök ki? Vajon mennyi az esélyem arra, hogy jobb lesz, mint ott volt vagy legalább csak ugyanolyan? Honnan tudjuk, ho
gy nem lesz majd rosszabb az egész mint eddig..és ha az lesz vajon eltudjuk majd viselni?

Miért nincs mellettünk csupán egy ember aki minden helyszínre megy velünk, hogy biztosan ne legyünk magányosak soha...

Nincs akarat.

Számít egyáltalán, hogy mi mit akarunk, mikor az élet úgy is azt tesz amit Ő akar?

Miért mondjuk, hogy van saját akaratunk amikor egyértelmű, hogy nincs. Hiszen minden el van tervezve, minden történik valahogy és valamiért, de már rég el van döntve, hogy te most jobbra vagy balra lépsz és hogy meddig élsz. Azt hiszed hatalmad van, de nincs. Az élet azt csinálja, mint a nők a férfiakkal. Elhiteti veled, hogy te irányítasz, pedig valójában beleszólásod sincs. Még is azt hiszed végre valami felett állsz, hogy végre ér valamit a szavad aztán jön egy olyan esemény amiről azt hitted meg sem történhet és rájössz neked ehhez az egészhez semmi közöd.

Elme.-baj-

Az egyetlen valódi problémám az életben a saját elmém.

Dan Millman

Akár mondhattam volna én is. Bármit teszek odabent valami legalább háromszor átelemzi és minden alkalommal teljesen más és új hibákat fedez fel benne. 

Olyan mint mikor tükörbe nézel és mindennap valami új "hibát" veszel észre. Végül annyi lesz, hogy soha többé nem akarsz majd belenézne, de az elmémmel nem játszhatom el ugyanezt. Elvégre, hogy ne figyeljek rá ha mindent ő irányít? Mégis mindent összekavar de én mégsem tudom átvenni felette az irányítást...

Súrolt a halál.

Lelőtték az egyik barátom...mellettem állt. Sírtam.

körülbelül két perc múlva tisztáztam magamban, hogy csak álom volt még is az érzés még mindig ott volt bennem ha visszagondoltam és a szememből tényleg folytak a könnyek. Soha nem éreztem még ekkora fájdalmat és ürességet magamban.

Megöltek valakit alig egy lépésre tőlem...kétszer lőtték meg. Mindkétszer a szívénél. Én pedig meg sem mozdultam csak feküdtem mellette..majd teljes erőmből zokogni kezdtem és csak néztem Őt.

Aztán felébredtem és mostanáig emlékszem milyen érzés lenne...feldolgozhatatlan.

Bizonytalan.

Azelőtt nem féltem igazán a sötéttől. Addig mindig csak feszélyezve éreztem magam, de semmi több...

de most már úgy érzem összenyom és pár perc után kapkodni kezdem a levegőt. Az utcán folyton hátrafordulok, majd rohanni kezdek, csak hogy tudjam biztosan nem érhet semmi sem utol. 

Nem a magány miatt van, sokkal inkább, hogy olyan sebezhető olyankor az ember...minden érzékünk eltompul és olyan csend van mindenhol, hogy a falevél zörgése is gyors léptekre hasonlít. 

Nem is a sötét a legnagyobb baj hanem az érzés, hogy nem látsz tisztán és minden bizonytalan és valami oknál fogva belénk van kódolva, hogy ami bizonytalan az veszélyes...

Ő.

Ő volt az egyetlen aki valaha is meg akarta fejteni mit miért tettem.
Ő lesz az egyetlen akire a legrosszabb napokban is gondolok majd, hogy régen milyen volt.
Ő volt az egyetlen aki egyszerre tett boldoggá és tönkre.
Ő lesz az egyetlen aki minden részem ismerhette.
Ő volt örökre az egyetlen akinek a hiánya egyszerre szomorít el és vidít fel.
Ő lesz az egyetlen akinek több esélyt adtam.
Ő lesz az egyetlen akire visszaemlékezni mindennél jobban fáj...
örökre Ő lesz az egyetlen akit el akarok minden tettével együtt felejteni.