Mindenhol az Ő rajzait látom. Minden jel egyre jobban felé mutat. Még az álmomban is Ő kutat. Már szinte félelmetes. Minden egyes apró részletben, mozdulatban, emberben őt látom meg.
- Hülyeség hisz nem is ismerem. - ismételgetem folyton halkan, de valamiért mégis tudni akarom miért van ott mindenhol. Vonz az, hogy titokba burkolta egész életét elöttem mégis nyílvánvalóan jelenvan, de azzal, hpgy álcázza ezt az őrületbe kerget...

Belefáradtam az életbe. Kidőltem. Nincs erőm még egy lépéshez. Úgy érzem lassan jön a búcsú ideje... ha nem is az élettől, de valami már nagy sebességgel közeledik felém és félek tőle. Mindenhol, mindig csak az van a fejemben mikor és hol csap le rám. Lehet őrültnek hisznek emiatt, de akkor is tartok a változástól. Félek, hogy valami olyat hoz be az életembe amitől rosszabb lesz. Hiszen kitudja mit hoz a jövő de belül mégis kínozza az az érzés, hogy valami történni fog.

Tudom , te úgy szeretsz ahogy vagyok.

Tudom, téged nem érdekel ki mit mond/gondol. 

Tudom, te neked csak én kellek. 

Tudom, neked így szép az élet ha velem kelsz, fekszel. 

Tudom ha nem vagyok fáj. 

Tudom, téged csak a két szemem ragyogása érdekel és semmi más...

de itt jön az a bizonyos DE. Ilyenkor a szemed már könnyezni kezd és az én szívem is össze szorul. 

Mindkettőnk lélegzete elhallgat...és mégsem mondom ki.

Magamban tartom,hogy vége. Hiszem, hogy még változik az érzés s a bizalom a semmiből új talajra lép.

A tudat, hogy még mindig benne él kitől félek... Mi lesz ha majd visszatér az ki akkor megbántott. Ha nem leszek itt pár napig, s átveszi felette az irányítást újra az az érzés... Nem akarok ismét a szívem belső szobájában összetörve feküdni egy sötét sarokban, mint egy régi porcelánbaba ami darabokban végzi a padláson. Hisz akkor is azt hittem meg tudok akadályozni egy ilyen katasztrófát akkor mégsem sikerült...mi lesz ha most sem. Nem akarom elveszíteni őt...vagy inkább nem akarom elveszíteni újra önmagam..?.

Csak a remény maradt...semmi más. Miden kihalt a szívemben. Érzések hullái fetrengenek a remény porában. Talán még feltámadnak mint Főnix madár hamvaiból. Akár egy leégett város csak a füst szaga emlékeztet arra, hogy valaha létezett az a személy. Sírnom kéne hogy eltemettem őt, de ott van még a remény sugara, hogy valaki vagy valami majd felrántja poraiból és...magam sem tudom csak bízom, hogy újra életre kel és jobb lesz, mint volt. Nem követ el hibát és nem tépi ki saját szívét, hogy majd újjá szülessen.