Sakk party.

Fehér: Paraszt az A4-re.

Fekete: Ló az E6-ra.
Fehér: Bástya az A2-re
Fekete: Paraszt a G5.re
Fehér: Paraszt A3-ra.
Fekete: Paraszt  a G6-ra.
.
.
.
és így tovább míg valaki ki nem mondja, hogy Sakk-Matt s a király tehetetlenül eldől. Minden hű harcosa feladta már s most már Ő is halott király. A mezőn eldőlt katonák és a fejéről elgurult a korona...az ellenség örül s táncol a vert hadon, nem foglalkozván csontok halmain.
Pont olyan kegyetlen játék ez, mint az emberi lét.
Háború ez, csupán kicsibe...

Határokon túl.

Leblokkoltam

.
Létezik az, hogy semmi sem jut eszembe? Létezik az, hogy nincs bennem érzelem? Létezik az, hogy megakadályoz abban, hogy önmagam legyek? Érzem, talán igen, hiszen belülről feszít mégsem jön a felszínre, mert úgy érzem bírál majd, s keresi az értelmet, keres engem, pedig nem vagyok benne...lehet van benne olyan, mint ami én de az sem én vagyok.. ez mind elferdített és eltúlzott valóság. Túlcsordult érzelmek és meghazuttolt valóság. Mintha a jelen egy eltorzult tükörbe nézne...homályos kép és megváltozott körvonalak. Ez is ez, nem pedig én..

Ártalmatlan gyermekkor?

Tudod, a felnőttek mindig azt mondják, nekem, hogy még fiatal vagyok, és alig éltem…de ha elkezdeném mesélni…

Nincs semmi fogyatékosságom, sem bármi hatalmas gondom, de belül még is úgy érzem, mint akit már össze visszavertek.

Születésemkor más hibájából hibás gyártmány lettem. Szemüveget viseltem, majd megbélyegeztek és legalább 7 éven át hallgattam a csúfolódást és bántásokat, 17 év után megküzdöttem velük és letettem a szemüveget. Tudtam Ők nyertek, mert nem bírom tovább viselni. Minden nap mikor felvettem eszembe jutatta az összes bántást, mit miatta kaptam és ez túl sok volt…hát mindenki más nyert és én megtörtem.

Szerelmes voltam… megcsaltak. Legalább ötször én még is hagytam a szívemnek, hogy tovább szeressen s végül úgy beleakadtam már a szerelmi szálakba, hogy nem felejtődnek el a sérelmek és éjszaka rémálom képébe újra meg újra visszatérnek, majd reggel a nap elűzi őket én, meg mint megtörhetetlen mosolygom, de ha eljön megint a sötét a szívemben is besötétedik és megtörök… még is szeretek még mindig.

Egyszer majdnem meghaltam… reggel volt aztán hírtelen megint sötét lett, de csak nálam. Mindent halottam, de semmit sem láttam, megállt a szívem, majd újra indult magától, hogy miért ki tudja… nem láttam a fényt se Istent, nem várt semmi csak sötétség…talán a másvilág csak mese és semmi több? Nem vár más majd csak egyedüllét a sötétben?

Mindezt röviden összefoglalva, rettegve alszom el, önértékelési problémáim vannak, és félek az emberektől… és még csak el sem kezdtem az életem…

Kérdezem, hát melyik felnőtt akar újra gyerek lenni? mert én nem..

Féltékenységből...

Tudtam, hogy gyűlölni fogom, pedig semmit sem tett ellenem. Tudtam, hogy nem fogom kedvelni, pedig még csak nem is láttam…de én tudtam. Tudtam, hogy tiszta szívemből haragudni fogok rá.

Hogy miért?

Mert Ő az, ami én akartam lenni. Láttam benne az egykori jövőképem és fájt, hogy letettem róla. Tudom, hogy az én hibám, mégis rá vetítettem ki. Ő felnőtt volt, és megszerezte azt amit én is akartam…de valamiért meghalt bennem a vágy. A nehézség kiölte belőlem, ezért talán nem is volt igazi álom…csupán egy terv, még is fáj, hogy Ő az ami én is akartam lenni.

what??

Mondanivalóm nincs.
Csendben elsétálok.
Haragra okom nincs.
Békére lelkem int.
Akaratom küzd, de agyam béna.
Testem tétova, lelkem meghalt.
Üres vázként tengetem majd napjaim...
inkább a halál.
Miért?
Nem tudom.
Van értelme?
Nincs.
Értem-e?
Nem.
Mi ez?
Semmi.
Akkor minek?
Nem tudom.
Tehetetlenség?
Igen.
Zűrzavar?
Abszolút.

Mikor.?

Mi van ha félek? Önmagamtól..nem mástól. Nem attól, hogy majd más bántani fog, hanem attól, hogy én fogok bántani másokat..meddig lehet úgy élni, hogy rettegünk a saját döntéseinktől és a saját holnapunktól? Mikor múlik majd el? Mikor kerekedik felül majd a józan ész? Mikor száll fel az őrült köd a fejemből és tér vissza a tiszta levegő?

Ez nem az a kérdés, hogy mikor növök fel..azon már túl vagyok.
Ez az a kérdés, hogy mikor ismerem már meg magam...

Múltad Te vagy.

Meglátni újra és újra élni egy percre mindent...megrohamoztak az emlékek. Tudtam el kell kerülnöm, de felé akartam indulni. A túloldalon ült, és végignézte ahogy átmegyek a zebrán és várta merre megyek tovább. Ránéztem, de a másik irányba indultam. Most én fordítottam neki hátat nem pedig Ő nekem. Még is átkozottul éreztem magam. Olyan volt, mintha önmagam tagadtam volna meg...mintha minden mi eddig voltam meghazudtoltam...mert már nem küzdöttem.
Ő feladta minden bűntudat nélkül, én miért nem tehetem minden lelkiismeret furdalás nélkül?

Érezzek vagy ne.

Összetörnek és ott hagynak. Nem foglalkoznak a romokkal.  Azok felett valahogy olyan könnyen átlépnek...mintha szívtelenek lennének. A saját céljuk érdekli őket, az, hogy közben mindent ledöntenek számukra mellékes.

Az ilyeneknek mi csupán lerombolható falak vagyunk, átléphető kőhalmok. A szívtelenek világában az érző szívűeket elpusztítják. Tegyek hát úgy, mint akinek nincs szíve és akkor maradhatok? Mi van ha a látszat végül már belém hatol s olyan maradok? Így meg eltaposnak...mit tegyek? Éljek hát másként, vagy éljek amíg tudok önmagamként? Ki tudja megmondani, melyik a jobb, s ki a boldogabb? Hisz én azt hiszem én vagyok az, de Ők meg azt hiszik, hogy Ők azok. Zavaros az egész és nekünk itt kell élnünk, mert kitörni nincs esélyünk...

Képzelet háború után.

Megnyerni a csatát egy dolog, de az egész háborút..az olyan nehéz.

Nem is sikerült. A félúton elbuktam, s a háborút vesztesen zártam, pedig győzni akartam. Talán ez volt a baj...azt hittem ezen múlik mindenem, de most, hogy nincs rájöttem ez még egy kis részem sem volt. Még is néha játszadozom álmomban, milyen lenne ha én nyertem volna, de sohasem tudom igazán elképzelni. Az életem nem engedi, mert az már más élete. A képzeletem sem terjedhet ki az élet határain túlra.. Színesíthetem, és elmásíthatom a párbeszédeket, de valójában mindig is csak ugyanazt a történést álmodom újra meg újra más díszletben.

Lélegezz!

Lélegezz...!

Történjen bármi te csak lélegezz. Míg mozog a mellkasod semmi baj nem lehet. Míg a tüdőd tágul majd szűkül semmi baj...

Miért?

Mert akkor még ver a szíved. Mert akkor még lüktet a vér az ereidben. Mert akkor még szemedben ott a világ és nem pedig a sötétség. 

Ha még lélegzel, gondolkodsz, s nem vagy üres váz.

Lélegezz hát!!

Tisztelet.

Történjék bármi, ezekről a sokról mindig Ő fog eszembe jutni...történhetett akárhány heves vita és akár egy életnyi némaság. Ő mindig az lesz aki volt, és ott marad szívemben ahol volt. Vannak olyan emberek akik közös megegyezés alapján sétálnak el s ezáltal kivívják a tiszteleted és örök elkötelezettségedet, hogy ne akarj mást a helyére... Ő is ilyen.

Lúzer.

Nem bírom megőrülök....annyi a tenni való én még is csak ülök az ágyamon és próbálom rávenni magam, hogy mozduljak...megtörtek...azt hittem nem sikerülhet, de megtették. Ha nem lépek valamerre olyan leszek mint mindenki más...még sincs erőm, elfáradtam. Görcsösen ragaszkodom minden gondolathoz mi megragadja az agyam, de már azok sem olyanok, mint régen. Mi történik? Miért tűnök el szép lassan?

Elmélet a Férfiról.

Aki fél a kötelezettségtől kisfiú. Aki fél egy nő mellett lenni kisfiú, bár azt hiszi ha egyszerre több van Ő attól férfi. A magány lesz a véged és a gyűlölet tárgyává válsz. Légy kisfiú ha azt hiszed férfi vagy, de ha férfi vagy légy hű és igaz. Aki kemény és rezzenéstelen arccal néz végig bármit kisfiú. Aki felvállal mindent az igazán férfi. Ne hidd, hogy attól mert talán kocka hasad van és a tinik bálványoznak férfi leszel, ha majd megtudsz tartani egyetlen nőt válsz férfivá.!

Rádöbbenés-

Az álmosság kerülget, szinte lezárul a szemem és soha sem akar felnyílni, de tudom nem lehet. Csinálni kell! Hiába csukom le az élet valójában nem áll le, csupán én pazarlom el az óráimat. Minden pörög tovább, én hiába kapcsolok ki, a világ nem teszi. Nem kímél! Ha kell az utolsó percekig gyötör, de nem engedi, hogy pihenj csak ha ő is úgy akarja. Azt hinné az ember Ő a báb mester, de meglepődne ha tudná Ő csupán a báb.

Nézőpont kérdése.

Azt mondták úgy nézek ki, mint akinek sok az önbizalma... pedig nem. A trükköm egyszerű.Nem vagyok hibátlan, de ezt kaptam és ebből kell a legjobbat kihoznom, ha úgy sem vagyok valakinek elég jó arról már nem én tehetek. Nagy elvárások vannak, de attól, hogy a külsőd tökéletes még a belsőd rohadhat. Ezt sose feledd. Inkább élek kívül hibákkal, de belül boldogan.

Egyenlet.

Te+Én=?

Ez egy igazán bonyolult két ismeretlenes matematikai egyenlet. Talán megoldhatatlan...
és ez egy igazán bonyolult valós probléma melynek a megoldása ismeretlen, következménye beláthatatlan, értéke felbecsülhetetlen, nehézsége fel nem fogható de még is minket érdekel. Mazochisták
vagyunk, mert napról napra növeljük a bukás és fájdalom esélyét s mértékét de még is megtesszük, mert tudjuk mennie kell. Mert tudjuk egyedül nehezebb.

Egyszer fent aztán...

Ez egy mérleghinta. Egyszer te vagy fent, aztán hirtelen valaki felmászik a másik felére és se perc alatt Ő kerül felülre. Egyensúly nincs valaki mindig lejjebb és valaki mindig feljebb lesz. Összhangot nem találsz...hiába menekülsz a hinta mindig ott lesz csupán egy helyben rohansz és előbb elfáradsz. Ha süllyedsz már hiába kapálózol és kiabálsz csak több vizet nyelsz..

Megfigyelő.

Majd egyszer...
Majd egyszer sikerül átlépnem a határt. Majd egyszer sikerül felfednem magamnak, hogy mi van a sötét függöny mögött de addig az egész élet olyan, mint egy varázsló előadása. Ott sem tudod, hogy csinálja a trükköket, de még is csak ülsz és élvezed, akkor is ha tudod csupán illúzió. Ez is olyan...nem tudom mi zajlik bennem ott legbelül, de csak csendben figyelek és tudom lehet csak trükk az egész és mikor lehullik a lepel nem lesz ott más csupán egy tükör miben önmagam fogom látni...lehet nem tudok majd meg semmit, csupán, hogy végig én voltam, de addig, mint egy kíváncsi kisgyerek várom csillogó szemekkel az ismeretlen perceket.

Tettes vagyok?

Megbántottam. Összetörtem és a darabjait felgyújtottam.
Most a bűntudat engem éget el s majd hamvaiból talán újjáéledtem. Nem ismerem magam és Ő sem engem. Nem értem magam és Ő sem engem. Tudom, hogy mi az mit érzek, de ő nem érti...padlóra küldtem pedig én tényleg akartam...fáj és belülről mardos, de nem hat ki a külvilágra ez az egész. Ilyen érzés lehet hidegvérrel ölni? Mikor csak csinálod de semmi érzelem nem jut ki a felszínre? A hidegvérű gyilkos nem is érez, én csupán nem hagyom, hogy más is megtudja, hogy fáj...ez ugyanolyan rossz?

Csak benéznék, hogy milyen a normalitás..

Nézhetsz a világra olyan szemmel amilyennel csak akarsz. Nem vagy köteles elmagyarázni senkinek sem, hogy mit miért látsz úgy ahogy, ha te érted és élvezed hát figyeld onnan ezt az őrültekházát elvégre mi a normális?
Nekem furcsa ez a szó és érthetetlen. Mikor vagyok normális? Ha úgy nézek ki mint a legtöbb? Ha úgy viselkedem, mint a legtöbb? Ha úgy beszélek, mint a legtöbb? Ha ez kell hozzá akkor köszönöm de nem. Maradok a kívülállók klubjában itt is jól megvagyok.

Attól függ..

  -  Maga őrült?
  -  Az egy olyan dolog ami nézőpontonként változik. Egyesek szemében igen, egészen biztos. Másoknál teljesen normális vagyok és biztosan vannak olyanok akik teljes elmeháborodottnak gondolnak. Jó magam úgy vélem van rá hajlamom, és néha ki is tör rajtam de amíg tudom magamról hogy az vagyok addig az állapotom nem súlyos.
   - Szóval tisztába van azzal, hogy maga nem normális?
   - Tudatában vagyok, de manapság ki számít normálisnak? Van egyáltalán bármi leírás arról, hogy mi sorolható abba a kategóriába és egyáltalán van jogunk egymást besorolni, felcímkézni?
   - Mi segítünk rajtuk.
   - Kérték ők?
   - Hát..nem.
   - Ahogy én sem. Nincs olyan, hogy őrült. Azok az emberek úgy látják a világot attól még nem rosszabbak, mint mi. Talán ők élik a jobb életet, hiszen egy teljesen más világot látnak, olyat ami nekik tetszik. Ne akarják tőlük ezt elvenni, mert a való világban őrülnének meg igazán.

Hobbi.

Ez egy függőség, de nem rossz szokás és olyan ritkán tér be hozzám, hogy nem tudnám nem imádni mikor megérkezik. Mikor itt van felszabadulok és csak vagyok. Másik szemmel nézem a világot. A lencsén át a színek élesebbek és a kontrasztok erősebbek, a háttér homályos és a fókuszpont leszűkül majd egy gomb nyomás és a világ egy másodpercre leáll és megmarad a csend és a nyugalom egy képkockán. Szenvedély és függőség, de nem érdekel, csak jön és elsöpör mindent, azt akarja, hogy akkor ott úgy lássam a világot ahogy más nem. Belülről szétfeszít és addig marad míg el nem éri célját.

Hullámvasút.

Soha nem fogom megérteni miről is szól ez a játék. Mindig a jó után jön a rossz. Ennyit tudok. Semmi mást. Ő irányít, Ő vezet engem idegen terepre, talán még Ő sem tudja mikor megyünk jobbra s mikor balra. Néha megőrülök, hogy nem ismerem, de később mindig rájövök így kell lennie, ha kiszámítható lenne ki szeretne élni? Így is néha olyan unalmas és monoton. A fekete-fehér nem a színem.Tudni akarnám minden következő lépés következményét? Nem. Minek akarjam tudni, hogy ezzel most rombolok vagy építek, inkább bukjak a végén nagyobbat, de élvezzem a bukáshoz vezető utat is. Nem létezik teljes kudarc csupán akkor ha az utazásban nem lelted örömöd, de akkor inkább add fel az életet és légy robot.

Rendszer.

A ma után jön a holnap és a holnap után jön egy másik holnap. Mindig lesz ma és mindig lesz holnap. Nem tudod mikor fogynak el a holnapok és nem tudod mikor van az utolsó ma. Mindennap csak egy nap. Egyik sem rossz eleve, mi tesszük azzá, Ő nem tehet róla, hogy nekünk nem jött össze valami, Ő csupán van. Semleges, mi töltjük ki színekkel és érzelmekkel, mi adunk neki életet. Mi formáljuk, mi adunk neki életet, nélkülünk Ők sem lennének. Ha rossz a napod ne a napot utáld, Ő nem tehet róla, Ő csupán egy ártatlan elszenvedő.

Gyújtsuk fel az írót!

Megint sikerült. Az élet minden számítást áthúzott és a feje tetejére állította az életem. Éljen! Komolyan nem jut nekem csak egy nyugodt hónap? Úgy érzem ez a történet ami előre meg van írva elég elcseszett...
Legszívesebben felkeresném a forgatókönyvet melyen az én nevem van és széttépném. Miért? Miért? Miért?
Semmisítsük meg a világot! Szervezzünk lázadást!


Oka:
Mindent ő irányít.
Célja:
Én akarok irányítani.

Eltűnt, 3 hónap.

Úgy érzem az egész egy vicc. Mintha csak álmodtam volna mindent. Történt valami aztán annak az ellentettje
is megtörtént. Mintha egész végig egy tükörbe néztem volna amiben szintén lepörög az életem csupán az ellenkezője. Nem mondom, hogy kegyetlen voltál hozzám, mert a nyarat mindenki szereti, hogy utálhatnék egy ilyen alakot, mint ez a szabadsággal teli érzést adó alak. Még is olyan gyorsan eltelik és olyan gyorsan felforgat és maga után hagy mindent hogy meg rémíszt mi lesz amikor vége lesz.

strange.

Ezer meg Ezer gondolat és ebből Ezer meg Ezer érzés. Felborult a világ. Nincs előreláthatóság sem számítás... csupán előrerohanás. Olyan, mintha már nem is én lennék. Az egykori személy idegen. Ez egy kicsit ridegebb. Az a régi mézes mázos. Ez egy kicsit kemény. Az a régi egy idegen. Ez a mostani egy kicsit más. Önzőbb és megfontolatlanabb. Bármit teszek nem akarja eltervezni a jövő minden mozdulatát. Bárhogy igyekszem, nem mindig akarja azt érezni amit én. Egy ismerős testben egy ismeretlen lélek.

Kinek Happy kinek csak The end.

Láthatatlannak éreztem magam. egyedül az emlékeztetett arra, hogy élek, hogy a szívem kegyetlenül fájt. Szemben állt velem, és semmi. Nem néztem rá. Valójában kíváncsi voltam rá, de a büszkeségem és az eszem felül múlt minden mást.

Egymás mellett mentünk és nem szólaltunk meg, mintha a halálos ítéletért mentünk volna. Nyomasztó és rideg.

-          -     Utállak.

-          -   Miért?

Nem is akartam tovább folytatni, bebizonyította, hogy én többet adtam a barátságba, mint Ő… nem tört össze ez a felismerés, de még is valamiért én kellemeset akartam csalódni. Reménykedtem a HAPPY end-ben de csak THE end jutott.

Néha sok!

Miért van az, hogy az emberek akkor találnak meg mikor egyedül akarok lenni? Nekem miért nem lehet rossz napom? Miért várják el, hogy mindig mosolyogjak és kedves legyek? Minek kellett nekem azt hinnem, hogy úgy lehet élni..én miért nem tölthetem a szobámba sírva a napot? Néha csak összegyűlnek a felhők és én sírni akarok. Egyedül akarok lenni. Semmi másra sem vágyom csak hogy egyedül legyek és még is mindenki megtalál...azt mondják ellenszenves és undok vagyok, pedig csak beleuntam az életbe és elfáradtam. Nekik minden napjuk tökéletes? Nekik minden nap felhőtlen a kedvük? Nekik sosincs elegük csak úgy mindenből? Velem van a baj?

Szertefoszlik?

Sohasem léphetünk túl az első dolgokon. Ez mind belénk ivódik. Nem szabadulunk tőlük. kísértenek és visszatérnek. Amikor csak bámulunk a semmibe felbukkannak és leperegnek előttünk. A legtöbb fájdalmas emlék, kevés mi még máig is tart. Hiszem, hogy van olyan első ami nem érvéget, de ez nem butaság? Úgy félek, hogy felkelek és minden csak úgy semmivé lesz, hogy majd csak az emlékeim bizonyítják azt, hogy létezett...

Láss már túl a falon!

Az emberekkel semmi problémám. A problémám a látásukkal van. Hogy a látásukkal mi a baj? A hibát látják mindenben/mindenkiben. Belekötnek abba és elítélnek.

Sohasem fogom megérteni, azt, hogy más mit lát, és azt hogyan fogja fel. Ha tehetném mindenkinek megmutatnám, hogy a világban épp az a szép, hogy mindenki más. Nem akarhatjuk, hogy mindenki olyan legyen, mint mi.. Képesek lennénk leélni az életünket önmagunkkal?  Szerintem mi magunk idegesítőek vagyunk. Én sokszor zavarom magam. Sokszor akarnék változni, de nem tudok, mert ilyen vagyok és nem olyan. Az emberekben ez a lényeg, és ez a szép.

Who am I ?

Írhatok akárhány sort, oldalt, ha közben nem ismerem meg magam. Azt hittem ez majd segít. Azt hittem ez majd rámutat valamire amiit eddig nem vettem észre de nem... még mindig nem tudnék válaszolni azokra a kérdésekre, hogy hogyan látom a világot és hogy milyen vagyok én, mert belül tudom és érzem, de nem tudom elmondani. Amikor neki fognék, hogy elmondjam a fejem kiürül és a torkomban gombóc lesz. Mit kell tennünk ahhoz, hogy tudjuk mi mik vagyunk?

Hol találhatom meg?

Csak ülni és bámulni a tájat és nem gondolni semmire megnyugtató, de kifizetődő? Szül-e a magány és a csend olyan mély gondolatokat, mint a boldogság és hangzavar? Hallunk-e meg mást a némaságban, mint mikor ezer ember beszél körülöttünk? Megismerjük-e magunk jobban így, mint mikor az emberek közt élünk és reagálunk.? Sikerül-e megtalálnunk önmagunk a csendben? Vagy az egész időpocsékolás? Az időpocsékolás túl erős szó erre... mert lehet akkor jönnek a legjobb ötleteink, de az is lehet, hogy mikor a tömegben sétálunk ismerjük meg a valós világot és értékeljük át önmagunk.

Mindenki mást lát.

Én egy lencsén keresztül látom a világot. Így sem tökéletesen. Homályos, de viszonylag stabil kép. Ha éles lenne látnám a világ minden hibáját, nem lehetnék az aki most. Ezek a lencsék a világ legnagyobb hibáit mutatta meg felerősítve. Előítélet, gyűlölet, harag, cselszövés, kegyetlenség, hidegvér. Lehetne még sorolni, de minek? Mindennek ellenére én tudom köszönettel tartozom, mert más lettem. Nem vagyok több, mint más, de kevesebb sem. A világot másképp látom, másképp fogom fel. szívesen adnék mindenkinek egy ilyen lencsét. Megértenék milyen az én életem és megértené, hogy látom a világot, de sokan nem értenék..akik értik azok pedig már a barátaim.

Visszavonhatatlan.

Két dolgot nem lehet visszacsinálni: a kilőtt golyót és a kimondott szót.

Gengszterosztag

Én személy szerint kiegészíteném még azzal, hogy a megtörtént cselekményeket. Persze el lehet nézni felettük és meg lehet bocsájtani, de amint egy rosszabb nap után besötétedik és aludni térnénk mind előjön és kisérteni kezd. Hiába tudjuk megbocsájtottuk még is visszatérnek rémisztgetni, nincs elég hatalmunk, hogy végleg elzárjuk őket. Később is rettegést okoznak elég nekik annyi, hogy egy kicsit gyengébbek legyünk és már elő is törnek. Nem az agyad felé veszik az irányt hanem a szívedet támadják. Tudják ott vagy a leggyengébb. Feltépik az összes sebet te pedig csak próbálod őket elnyomni, de tudod esélytelen vagy. Majd feljön a nap és visszavonulót fújnak, egy időre...várják míg megint minden jó lesz és elfelejted, hogy őket lakat alatt kell tartani, megérzik ezt és kijátsszák a boldogságod.

Soha ne keress benne!

Vannak szavak, amelyek leírásához, egymáshoz fűzéséhez az érzések adnak ihletet. Az érzések fonják össze ezeket a szavakat, mondatokat. Hiába kéri bárki, hogy írj valami szépet - lélek nélkül nem megy.

Csitáry-Hock Tamás

 Annyit filóztam már azon, hogy honnan jön az ihlet, de semmire sem jutottam. Egyik nap megkérdezte valaki, hogy miért ne próbálja meg az írásaimat ráilleszteni az életemre és én nem tudtam megmagyarázni. Elvégre azt mondják csak arról írhatunk amit megéltünk, de azokban a szövegekben nincs benne az életem. Azok vadidegen gondolatok amik valami hatására megrohamozták az agyamat és arra késztették a kezeim, hogy írják le, mert ha nem teszem megőrülök. Csupán ennyit tudok az ihletről.

Álmok..

Az álom valahogy úgy működik, hogy hiába akarsz valamiről vagy valakiről álmodni, sose jön össze direkt. Egyszerűen nem működik az a módszer, hogy szemlehunyás előtt gondolsz egy dologra, és alváskor azzal folytatódik a gondolatmenet.

Szalóczi Dániel

Akárhányszor megpróbálok így elaludni a gondolataim folyton, pont az ellentettjét álmodják meg, más szereplőkkel, más szöveggel, más helyszínen, mindent átalakítanak. Kipróbáltam hát azt, hogy az ellenkezőjére gondolok, mint amit álmodni akarok, de átlátott rajtam és ugyanazt folytatta, mint amit gondoltam. Álmomban nem irányíthatok, olyankor csak pörögnek a képek a fejemben és nem tudom leállítani őket. Néha felriadok és összerezzenek, hogy lehet ez az álmom, mikor az álom szót akkor használjuk ha valamit elakarunk érni.
"Nekem az az álmom..."
de nekem nem lehetnek ezek az álmaim...idegen emberek, elhagyott barátok, valószínűtlen események, bizar helyszínek és furcsa érzelmek..

Erős akartam lenni. Olyan akit semmi sem törhet meg. Akit semmi és senki sem kényszeríthet térdre, aztán attól, hogy ilyen akartam lenni roppantam össze. Aki ilyen lesz az emberileg semmi. Nem érez, nem gondol semmit. Csupán egy külső merev váz, gondolatok, érzelmek nélkül. Aki ilyen az lehet, hogy nem fél és nem sír, de nem is bátor és nem is boldog. Aki ilyen az csupán monoton léptekkel halad előre nem törődve semmivel. Egyenesen, unalmasan besétál a halál kezeibe. Aki ilyen az meg sem próbál élni attól a pillanattól, hogy ilyenné vállt, megszűnt létezni.

Vannak kiknek ki kell sétálni az életünkből ahhoz, hogy felnőhessünk...ezt történhet most is? Nélküle kellene folytatnom? Vagy ezzel hibát követek el? Nem lenne szabad annyiban hagynom az egészet? Megint küzdenem kéne érte? Miért? Én nem fáradhatok bele? Én nem adhatom fel? Mi van akkor, ha már nem látom értelmét?

 Rájöttem, hogy nincs miért, itt az idő feladom, nekem fontos voltál még

 ezt az örömöt is megadom.

children of distance: Barátként Búcsúzom.

Te voltál bajban a menedék. Te voltál jóban a nevetés. Te voltál a legjobb, de te is mindig mondtad egyszer minden véget ér. Hittem, hitted, hogy örök. Tudtam, tudtad, hogy véget ér. Akartam, hogy működjön, te akartad-e? Őszintén? Nem tudom... A múlt emberei árnyként követnek, de nem mellettem jönnek hanem mögöttem. Te is ott leszel már lassan. Fakulnak a színeid és egyre inkább csupán egy árny leszel ki majd álmomban néha visszatér, hogy megmutassa létezett.

Hogy lehet az, hogy kapunk egy ötletet valaki mástól és az teljesen átértékeli az életünk? Megváltoztatja a céljaink sőt az az ötlet válik a céllá. Pedig évekig güriztünk valami másért. Hogy lehet, hogy egy csettintésre ami az álmunk volt megváltozik? Az "A" terv "B" lesz és az eddig nem létező "B" meg "A" lesz. Olyan kiismerhetetlenek vagyunk...napról-napra változunk. Folyton más és más fog meg minket. Folyton valami mást veszünk észre az életben. Ez olyan, mint mikor magad elé veszel egy képet amin ezer kicsi részlet van és azt megnézed mindennap reggel. Mindig eggyel több dolgot fogunk észrevenni, és mindig valami más lesz azaz egy ami épp akkor megragadta a szemünk. Elménk, gondolataink folyton bővülnek és nem is sejtjük mekkora gondolattérkép van a fejünkben.

Köszönöm (...), hogy odafigyelsz rám, és egy pillantásomból megmondod, ha valami nem oké. Kevés ember tudja, hogy mi zajlik bennem igazán. Te közéjük tartozol.

Ezzel mindent elmondok, mit érzek, bár elég hálát nem adhatok. Ismer, úgy ahogy senki más. Ez megrettent és nehéz tovább engedni. Minél több időt van velem annál mélyebbre ér bennem és én annál jobban félek. Félek majd meglátja kivagyok legbelül s elmenekül, hiszen még én sem tudom ki vagyok Ő még is készen áll, hogy megtudja és szeretni akarja. Megrémít és elképeszt a bátorsága. 

Legszívesebben mindent kitörölnék, kitépném az összes lapot az életem könyvéből amit vele töltöttem meg. Nem akarok rá emlékezni, feldühített és kikészített. Egy ostoba dolgon képes elvágni az egészet. Mind az 5 évet hagyná elveszni egy ilyen baromságon. Ilyenkor érzem azt, hogy én vagyok a barát és Ő a csak egy  báb. Nincs szükségem erre. Nekem nem kell a balhé, sem a kiabálás. Nyugodt életet akarok miért olyan nehéz azt létrehozni? Miért jön mindig valami hírtelen a semmiből, hogy mindent felforgasson?

Halál..olyan sok mindent jelenthet. Nem csupán egy ember elvesztését kit soha többé nem látunk.. jelenthet egy barátság elmúlását, egy szerelem porba hullását, egy fejezet lezárását az életünkben, egy könyv végét akár. Sok mindent, de egy mindben közös. Az érzés szörnyű. Mintha kiakarnák tépni a szíved, de az még maradni akar. Megszakad és könnyek nélkül sosincs halál. Mindenki életében elérkezik. Nem is egyszer. Lehet túl sokszor s mi majd attól halunk meg, de lehet, hogy csak néha talál meg s ezért nem készülünk fel rá eléggé.

Sok baj van velem. Az egyik legnagyobb, hogy imádok gondolkozni. Ugyanis ha gondolkozom az elmém elvisz mindenfelé. Nemlétező helyekre, múltba, jövőbe, bárhova csak nem marad az eredeti forgatókönyvnél. Megmutat mindent kivéve a jelent. Szeret képzelődni és világmegváltó gondolatokat keresni. Ha gondolkodom nem nyugszom. Elszomorodom vagy felpörgök. Mindig csak a két végletből teljesülhet be valamelyik. Nem találta még meg az arany középutat, de nem bánom talán majd lesz egyszer miatta csupán egy olyan gondolatom amit majd minden ember megismer.

A blogom nem engedett be egész nap. Talán azért mert még az internet is tudta, hogy minden amit akkor leírtam volna ócska baromság. A múlton való rágódás ami nem vezetett volna sehova
csupán kikészítette volna az elmém és a testem. Kimerítő utazás lett volna miben átélek mindent újra és a jelenben még is ugyanott maradok, mert nem fogok semmit sem másképp látni. Még is...olyan
rossz a tudat, hogy ennyi volt. Azaz már régóta semmi sem ez az egész. M
de nem. Tudjátok a szerelem elveszi az ember eszét, és azt hisszük az az igaz szerelem, de nem. Akkor igaz egy szerelem ha a barátaid nem látod tőle más színben, csak Ő ezt nem érti és semmit sem tehetek ez ellen. Mindent csak az én ostoba agyam képzelte. Csupán én hittem abban, hogy majd megért mindent és Ő is érzi, hogy valami nincs rendben..

Miért van az, hogy valaki olyan hiányzik aki semmibe vesz? Aki lemondott rólam? Nem is haragszom rá igazán pedig gyűlölnöm kéne. Mindent megtett érte, de én mégsem...csupán érzem, hogy hiányzik. Néha csak ránézek az üres sms-re és azon gondolkodom mitörténne ha írnék csak annyit, hogy szia. Vajon mit gondolna? Elolvasná? De aztán rájövök felesleges ezen rágódni. Kitöröltem róla mindent. Egyszer láttam azóta és éreztem, hogy minden mozdulatom végigköveti, de Ő csak ott ült és semmit sem tett, és én sem tehettem. Most még is megőrülök azért, hogy halljak róla valamit, de semmi és ez kikészít. Haragszom rá azért mert hiányzik szerintem ennél nagyobb baromság nincs. Vagyis de, az ha fogod visszapörgetsz 4460 üzenetet csak azért, hogy megnézhesd, hogy kezdődött minden majd rájössz ez még nem is az összes sőt alig egy része az elejét már rég megsemmisítetted és már magadra leszel dühös amiért nem emlékszel, és aztán meg már azért vagy dühös, mert olvasod a részleteket és

rájössz végig csak kihasznált...

Két fehér pillangó repült körbe és körbe majd egymás körül keringtek és egyre feljebb repültek, majd szétmentek és újra kezdték, mintha valamiféle táncot jártak volna. Megbabonázott a látványuk. Hófehérek voltak, tökéletesek és hibátlanok. Olyan pici a szárnyuk még is akkora erő van bennük. Minden egyes szárnycsapásuk megkavarja a levegőt. Olyan akarok lenni, mint Ők. Erős s ki egyetlen csapással megváltoztatok valamit. Szárnyakat akarok, hogy repüljek s ne kelljen többé ezen a rögös talajon járnom.

Egyszer, mikor kicsi voltam, és véget ért egy barátságom, az anyukám azt mondta, hogy egyes kapcsolatok csak úgy befejeződnek. Fényesen izzanak, ragyognak, mint egy csillag, aztán semmi különös nem történik, csak elérkeznek életük végéhez, és kiégnek.*

De már nem vagyok kicsi és legszívesebben küzdenék érte, még is úgy érzem felesleges. Nehéz egy olyan dologért harcolni amit csak mi akarunk. Egyedül elég nehéz bármit is tenni. Nem nagyon tudok mást csinálni csak leülhetek és nézhetem. Olyan, mintha leszegezte volna a földre és nem engednék, hogy felkeljek és tegyek az egész ellen..csak annyira esélytelennek érzem magam. Néha úgy érzem a fejem fölött tornyosul az összes fekete felhő és mindig egyszerre akar rám szakadni

.

Tudd merre mész! Tudd merre lépsz! Tudd mit akarj!
Ez mind hazugság! Lépj egyet jobbra, majd balra, majd rohanj előre ameddig az erőd engedi. Fuss kifulladásig. Tégy úgy, mintha ez egy videojáték lenne és több életed lenne. Ne foglalkozz mi volt mögötted csak rohanj. Fuss a forgatókönyv elől. Menekülj a sors elől. Mutasd meg neki te irányítasz ha kell! Tépd ki a tollat a kezéből és húzd át az egészet. Csupán egyszer viselkedj úgy mit nem a józan ész kíván.

Lépd át a határt! Kelj ki magadból! Légy önmagad! Ne a megjátszott, tudod az az igazi. Emlékszel rá? Nem? Hát, persze. Túl régen volt. Engedd ki a szörnyet a ketrecéből. Ne ember akarj lenni, hanem magad. Hiszem, hogy aki önmaga az nem ember, de boldogabb, mint ki egy piciny porhüvelybe akarja préselni mindazt a hatalmas erőt mi benne él. Felejtsd el hol a stop tábla. Lépj a gázra. Nyisd fel a szemed! Nézz a világra. Ne a fekete fehérre! Tudod arra a színesre, mit régen láttál.

Horgonyozz le mellém ha lehet örökké. Velünk, most az örökké tartson örökké. Fejtsük meg a rejtélyt s mutassuk meg létezik. Rántsuk le a leplet a világ legnagyobb titkáról, hogy mi van az örökké után. Ad a kezed had fogjam míg felfedezzük ezt az utat. Veled akarom meglelni. Rosszban, jóban nem számít. Történjen bármi. Kellesz, mert ha nem vagy érzem fuldoklom és leáll a szívem. Nem mondom, hogy tökéletes és nem is ígérem, de megteszünk mindent és megmutatjuk mindenkinek, hogy mi lakozik az "amíg meghaltak után".

Megszólal a fülemben a zene és mintha egy másik világba csöppennék. Egy olyanba ahol csak én vagyok és a billentyűzet, semmi más. Az agyamban a gondolatok versenyt futnak, hogy melyik érjen oda előbb és néha úgy érzem ketté szakad úgy tömve van, de csak jönnek és jönnek. Nekem pedig úgy érzem gyorsabbnak kell lennem, hogy mindet elkapjam. Az ihlet sohasem jön ha várják. Akkor érkezik meg ha nem figyelünk rá. Bármitől jöhet. Felettünk áll. A gondolataink felett. Csupán kéztetést ad, hogy csinálj valamit engedd ki valahogy, mert ha benn marad örökre elveszik.