Azt hittem megtaláltam a hercegem, de kiderült, hogy már útközben békává változott. Be kell látnom egy kapcsolat újrapróbálása annyit ér mint egy fagyasztott eper felolvasztva. Összeaszott és savanykás ízű... sosem olyan mint először. Mindig beszippantott a szép szempár, de erős leszek s hagyom, hogy egy idegen szempár vigyen inkább másképp akkor is ha még homály fedi-e szemeket, de a múlt pillantásának nem engedek tovább, mert csak megkarcol és hatalmas sebeket ejt mik elfertőződnek és végül megölnek mindent mi körülöttem él

Nem érti meg, hogy a hibákat nem radírozhatjuk ki mások emlékezetéből. Ami sebet ejtettünk szívükön örökre ott marad s a bizalomban is mély hegeket hagy. Szeretni akarom és akarom, hogy szeressen, de a félelem mi eszembe juttatja mennyit szenvedtem miatta...de mikor ránézek csak földöntúli boldogságot érzek és vágyat, hogy Ő kell nekem. Azt hiszem Ő az igazi nekem, de mi van, ha csak később tér majd vissza örökre, most pedig egy idő után majd megint elhagy? Nem akarom! Azt akarom, hogy csak az enyém legyen és más ne lássa meg benne azt akit én és Ő ne lásson meg senki másba olyat mint én!

Meg gyúlnak az adventi gyertyák és sülnek a mézeskalács figurák. Az egész házban fahéj illata terjeng és már szinte idegesítő nyugalom. Az év pár napja mikor a világ letette fegyvereit és csendben megfér egymás mellett kicsi és nagy. Ilyen világról álmodok minden este. Minden éjjel azt kívánom az évek 365 napja is ilyen legyen... Reménytelen, de nem adhatom fel, mert valakinek akarnia kell, hinnie kell az emberekben.

Egy percre leáll minden, mintha meghaltam volna. A szívem nem dobog tovább.. Feladtam már rég, csupán a mosoly halvány látszata tart még itt. Aztán keze kezemhez ér és hirtelen a szívem hatalmasat dobban és testemben újra szétárad az élet. Olyan mintha Ő tartana életben, s mikor nincs velem mint egy drogosnál elvonási tünetek lépnek fel. Mások nem értik, mert nem érzik. Mások nem tudják, mert nem élik meg. Kérik magyarázzam el, e ezt nem lehet..Mert csak akkor lehet ennyire jó ha ketten a világ ellen.

Érzelmek tengerén hajózni veszélyes, de már ismert útvonalon újra áthajózni a legveszélyesebb. Egyszerre félünk és vagyunk boldogok. A tengerek néha nagy hullámai összecsapnak aztán lenyugodnak. Félek neki indulni, félek, hogy a már ismert véget kapjuk, hogy majd megint valamelyikőnk hibázik, hisz az élet olyan hosszú...annyi hibalehetőség, e ha ezeket is elviseltük akkor azokat is el kell nem?

Vannak olyan küzdelmek mik már előre el vannak döntve. Mikkel hiába akarunk szembeszállni csak is vesztesen szállhatunk ki. Melyeknél bármekkora erőfeszítéssel akarjuk megmutatni, hogy ennél többek vagyunk, nem kerekedhetünk felül. Általában ezek a csaták életünk irányait mutatják meg és megtanítják, hogy egy bizonyos út van nekünk kijelölve...de ezek számunkra hatalmas sérüléseket, áldozatokat és rengeteg könnyed adnak először...majd idősebb fejjel minden értelmet nyer. Mert az élet egy olyan könyv amit csak visszafele lehet olvasni.

Ha neki állnék elmesélni, vagy leírni a történetet azt hiszem senki sem hinné el. Mert még néha én sem hiszem el. Néha én is úgy érzem ez csupán egy kitalált, előre megírt film sztori, de mégis valamiért valóságos. Talán csak az tartja ezt a történetet a valóságban, hogy érzem folyton a földhöz vág, majd újra felsegít... csupán az érzelmek bizonyítják a jelenlétét, semmi más..Lehet, hogy az éveken át zajló események csupán majd idős koromban egy hideg téli napon a kandalló mellett elmondott történetet érnek, mit az unokáim csillogó szemekkel hallgatnak és várják a befejezést... de csalódást fogok nekik okozni, mert nem lesz befejezés

Az élet olyan, mint egy vonat utazás, csak nézek ki az ablakon és szomorúan nézem az elhagyott állomásokat. Néha egyedül, néha másokkal. Néha gyorsabban megy, néha lassabban. Néha bánom, hogy elhagyom az állomást, néha pedig megkönnyebbülve szállok vissza a kocsiba. Néha azt kívánom bárcsak inkább a síneken feküdnék, néha pedig a fellegekben érzem magam. Néha egy-egy embert az állomásokon kell hagynom ahhoz, hogy a következőhöz érjek, de mindent összegezve egy hosszú utazás fel a csillagokig és az egészben majd a végállomás lesz a legszebb.

 Chuk and Blair*.*

Egymásnak voltak teremtve, de együtt többet ártottak egymásnak mint bárki más tehette volna... Néha ezt érzem én is, hogy Ő a tökély, de nem lehet az enyém, mert akkor minden más elpusztul körülöttem. Az életem többi része összedől és nem tudom mindet feláldozni érte...de ha nincs az mindennél jobban fáj. Soha sem ér véget a kör talán évek múlva sem. Választ soha sem kapunk majd mi az a kötelék mi miatt nem adjuk fel...pedig minden mennyivel egyszerűbb lenne...

Szeretem a karácsonyt! Az illatát, a havat, a fát, a hideget, a családot.. a forralt borból párolgó mámorító faháj illatát keveredve a mézeskalács és fenyő illatával...elvarázsol. Bent nyugalom és gyertgyát égnek, béke uralkodik kint pedig tombol a hóvihar és sötét van mégis e kettő nem is létezhetne egymás nélkül. Szeretem, hogy a szeretet ünnepe!

Őrült volt egy őrült érzéssel. A végére már féltem tőle... de neki köszönhetem a legszebb dolgokat. Szeretett, vigyázott nem, elviselt és tökéletesnek látott de én Őt nem.. Sok mindent tanított nekem főleg, hogy a zene egy örök dolog és mindenek felett áll. Érzéseket vállt ki belőlünk, megríkat vagy megnevettet és mikhez emlékek fűződnek örökre velünk maradnak...

Tökéletes volt, de összeomlott. Világom megint megrezgett. Úgy érzem ezt a földrengést semmi sem élte túl...Ő nem érezte, de én igen. Túl sok a veszteni való. Mi összedőlt nem építem újra, hogy könnyeimből legyen a járda. Hiába is ápítemém ha  nem tesz hozzá semmit inkább csak mi falakat újra felhúzok lerombol. Nem néz maga köré csupán mindent feléget

Meglátni a csillagokat a felhővel borított égbolton nehéz. Meglátni az esélytelenben az esélyt szntén nehéz. A rosszban meglátni a jót szinte lehetetlen. Sötétből a kiutat megtalálni, csak sok eséssel lehet. Néha olyan mintha hátrafelé haladnék, pedig előre megyek. Az események ismétlik önagát csak a dátumok változnak. Mintha beakadt volna a lemez és csak egy jelenetet ismételne folyton...nagyon nehéz felállni és megigazítani CD-t inkább megvárnánk míg magától helyre áll...

Fel sem fogja mennyire fáj mikor bizonyos szavakkal illet. Fel sem fogja mennyire vissza kell fognom magam, hogy ne tegyem ugyanezt. Fogalma sincs mekkora erőfeszítés, hogy ne álljak le beszélni vele... Fel sem fogja, hogy többet tudok, mint Ő és ha olyan lennék, mint Ő egy mondattal le tudnám rombolni mindent mit Ő azt hiszi fél éve épít. Fel sem fogja milyen nagy szívességet teszek neki, hogy lakat van a számon és viselem, hogy én vagyok a rossz, pedig ha kinyitnám átfordulna a kocka. Fel sem fogja mennyire naív és mennyire nem ismeri azt kivel nap, mint nap álmodik...

A móló végére értem, gondolatok tömkelege van a fejemben. Lezárjam vagy sétáljak vissza..? Testem remegett, a szél süvített. Minden porcikámon áthatolt a hideg. Szívemet is kezdte befagyasztani. Nem tudtam mit tegyek.. Ha visszasétálok megint a fájdalomba süllyedek, de nem vagyok elég erős, hogy véget vessek. Minidig visszahúz valami... az utolsó lépések előtt megtalál és visszaránt

Egy idő után megtanuljuk, hogy úgyis az élet nyer. Mi maximum csak halaszthatjuk a sorsunk. Hiába kerülgetjük a részeit amit nem akarunk előbb utóbb úgyis utolér. Felettünk áll s mikor másképp gondoljuk egy csalódással visszaránt maga alá. Nem tehetjük meg, hogy semmisnek tekintjük mert különben teljesen más útját kezdjük el járni és az nem a mi cipőnkre van tervezve...

http://www.youtube.com/watch?v=EYncVSz0gAc&feature=endscreen&NR=1


- Segíts! 
- Miben?
- Mindenben!
- Nem értelek.
- Olyan nehéz..
- Mi?
- Élni. Te hogy csinálod?
- Ne légy bolond.
- Hogy csinálod, hogy elmész a nyomorgó emberek mellett és nem segítesz? Hogy bírod, hogy ügyet sem veszel a betegekre sőt némelyiket elítéled? Hogy csinálod, hogy nem hasad meg a szíved attól, hogy hogyan bánunk egymással?
- Megerősít az élet!
- Tehát érzéketlenné tesz?
- Nem csak, megtanítja, hogy mi a fontos.
- Nekem akkor ne tanítsa meg. Nekem ne akarja elmagyarázni, hogy azok az emberek akik szenvednek nem fontosak.
- Nem tehetsz semmi.
- Miért?
- Ha felnősz meglátod, te is ilyen leszel.
- Nem! Soha!
- Mind ezt mondjuk, de az élet egy gép ami ellen ha fellépsz összezúz és félrelök...

Sötétben egy park közepén látjuk meg igazán a világot. Vannak hontalanok kik padokon éjszakáznak. Vannak szerelmes párok kik összebújva a csillagot nézik és vannak az egyedül maradtak mint én, kik próbálják megfejteni az élet értelmét... de néha rá kell jönni talán nincs is. Hisz ha lenne, már megtalálták volna. Nem vagyok reményvesztett sőt épp, hogy reménykedem a reménytelenben s ez tönkre tesz. Hiába mosolygok reggel, ahogy jön a sötétség úgy előkerülnek az érzelmek...nekik pedig nem parancsolhatok már.

Leülsz a nappali közepére és elkezded kinyitogatni a családi albumokat... hirtelen megrohan ezre érzés és emlék. Végig nézed mennyire más lett minden, mennyi mindenen mentél át és mennyi mindenki nincs már itt ki a képeken szerepel. Könnyezni kezdesz aztán nevetni és e két érzés folyton csak váltakozik. Megfogalmazhatatlan gondolatok viharoznak át az agyamon ilyenkor... mindig valamit visszakapok és valamit kicsit elhagyok. Tovább bővítem az albumot azzal, hogy egy részt ott hagyok az akkori magamból s a nappali padlójáról más valaki ként kelek fel... valaki ként aki tudja honnan jött és merre tart.

A karzaton sétálok és elhaladok emberek mellett kik régen mosolyogva üdvözöltek... olyan mintha minden egyes ember egy-egy törött szilánk lenne a múltból. Mindegyiktől elválasztott valami...bárhogy kapaszkodtam beléjük mégis eltűntek. Ilyenkor érzem a hiányuk és késztetést érzek, hogy megálljak előttük és a szemükbe nézzek, de rá kell jönnöm mindenkit okkal hagyunk el és visszahozzuk az életünkbe talán egy jobb lehetőséget rontunk el egy rosszabbal... de mégis, olyan jó lenne ha létezhetne múlt, jelen és jövő egyben..

Te és én e két szó annyira összeforrott már ennyi év alatt, néha még mi is azt érezzük össze tartozik. Talán ezért kerülünk vissza egymás mellé minidig. Annyi mindent túl élt már az, hogy MI. Csupán már csak a kíváncsiság hajt mi lehet az mi örökre ketté töri? Vajon ki lesz képes még ilyen erősen érezni irántunk ezt? Kivel lesz külön-külön teljes a kirakósunk? Hisz együtt biztos nem, de bárki jött még mindig egyben maradtunk... csak tudni akarom miért? Miért pont te? Miért pont én? Miért pont így? Miért pont külön, de mégis együtt? Miért titok, hogy ismerjük egymást? Miért nem ér véget? Néha úgy érzem túl nehéz aztán megint könnyű lesz s cipelem tovább, de meddig?  Meddig működhet még ez az őrület miről csak mi tudunk? Meddig lehet ennyi mindent titokban tartani? Meddig lehet ennyi szerelem és gyűlölet váltakozását elrejteni?

felnézel az égre és rengeteg csillagot látsz. Azt mondják a legfényesebb a sarkcsillag, de mi van akkor ha amelyiket te a legfényesebbnek látod az valaki aki odafentről figyel s vigyáz rád. Valaki aki már idelent nem lehet veled, de szívedbe zártad. A hullócsillagot miket látsz pedig ők küldik, hogy kívánhass s valóra válthasd álmaid, mert ha kimered mondani akkor megtenni sem félsz. Mikor a leginkább azt érzed egyedül vagy az a valaki láthatatlanul körülölel s azt súgja.:
   - Még ne add fel én tudom, hogy eléred amit akarsz.
Ha egyedül vagy csak szegezd szemed az égre s meglátod mennyien vannak körülöttünk..

Egyszer lennék elég erős... csak egyszer. Mikor végre tényleg elküldhetem a múltamba. Mikor már nem akarom többé kinyitni az ajtót és visszahívni... de nem megy. Még mindig van benne valami ami másban nincs. Minden porcikám azt kívánja, hogy tűnjön el, de aztán csak megérzem az illatát és mintha semmi rosszat nem tett volna eddig...Hirtelen mindenem azt mondja kell nekem. Ennél nyomorultabb érzés nincsen a világon.

Szinte fájt, hogy boldog voltam...csak megöleltem, vállára tettem az állam és próbáltam erőt venni magamon, hogy ki ne engedjem a könnyeim. Nagyot sóhajtott és így mellkasa visszarántott a jelenbe. Visszanéztem rá, de még nagyot kellet nyelnem, hogy ne szökjenek könnyek a szemembe... Minden olyan volt mint régen, vagy mégsem... Megint, csak egy újabb titok lettem semmi több.

Úgy érzem ennek sosem lesz vége. Olyan mint egy hatalmas labirintus és amint azt hiszem a kiutat találom valójában csak egy újabb fal lesz ott. Az a legnagyobb baj ezzel a játékkal, hogy nem tisztességes másokkal szemben mi mégis élvezzük, de közben minket teljesen bedarál ez a végeérhetetlen kör. Még egyet fordulok és azt hiszem közelebb kerülök a végéhez ehelyett csak belé botlom és még kuszábbá teszem az utat. Mikor már annyi falon átjutottam és érzem, hogy csak pár van vissza Ő szemeivel megint ezret emel fel körénk. Ha a múltat a jelenedbe engeded csupán  megfertőzi azt...

Amikor lépsz egyet az utcán lépsz egyet valami felé. Az ismeretlen felé. Egy új történet felé. Egy új másodperc felé. Mindig valami új dolog felé. Ahogy felemeled a lábad már a következő másodpercbe lépsz. A múltból a jelenbe. Mindig egyre közelebb érünk az életünk másik állomásához és kezdi homály fedni a fájdalmas múltat minél többet lépsz.

Végig menni a folyosón úgy, hogy minden tekintetben előítéletet látsz...nehéz, de rezzenéstelen arccal viselni még nehezebb. Körbenézni és azt látni, hogy mindenki bámul, mert más vagy. Mikor tudod, hogy kattog az agyukban a mókuskerék és nem tudod vajon tényleg megítél, vagy csak rád néz. Kegyetlen minden nap felszegett fejjel türtőztetni magunk, hogy ne tegyük ugyanazt, mint Ők. Nincs választásunk, ha mi akarunk nyerni. Megtanultuk, hogy pletykákból élnek, ha nincs pletyka nincs közösségük. Egymást is elárulják nap mint nap, de nekik ez megszokott. Csupán a márka és a divat diktál, mi pedig csak nézzük őket mint egy film s várjuk Ők mikor törnek meg, mint mi és fogadják el egymást.

Ahogy telnek a napok és mi csak csendben nézzük egymást úgy érzem olyan ez mint egy néma film. Elmegyünk egymás mellett, szemben ülünk egymással, de nem szólalunk meg. Néha-néha ránézünk a másikra, de az is csak tiltva. Vicces, hogy ennyi idő után még a barátságot is titkolni kell, de vannak olyan dolgok amiket a kívülállók nem érthetnek csak az a két ember ki benne él, de talán még ők sem mindig. Rejtélyes és furcsa, nem tudjuk mit tehetünk ellene, mert bármit cselekszünk valakit megsértünk, de eljön majd az is mikor végre csend lesz s mindenki mindenkit szeret, ha az egy másik életben akkor csak ott, de egyszer valahol eljön az az idő...

A teremben ültem a sokadik órámra várva. Az iskolában már alig voltak páran de a folyosón még páran és akkor a folyosóról hirtelen két hangot hallottam. Kísértetiesen hasonlított az egyik az Ő a másik pedig az én hangomra. Olyan volt mintha egy jövőbeli beszélgetésből hallottam volna egy részletet. A hideg is kirázott...
  - Itt vagy már?
 - Igen, de ne siess!
 - Ne haragudj, azt akarom, hogy mellettem tudj haladni.
Teljesen libabőrös lettem, mert végig futott az agyamon, hogy csak egy elfelejtett emlék, hogy Ő és én. Egy percre a gyomrom is összeszorult, de aztán valami furcsa melegség lepett el. Minden kellemes emlék lejátszódni kezdett a szemem előtt s rájöttem nem bánkódnom kell, hanem mosolyognom, hogy részese lehettünk egymás életének.

Nevetni akarok reggel. Nevetni akarok délelőtt. Nevetni akarok délben. Nevetni akarok délután. Nevetni akarok este. Nevetni akarok még álmomban is. Százwattos mosollyal akarom leélni életem 99%-át maj az utolsó egy százalékba belehalni. Nevetni fogok, mert csak így élhetem át az esőt, s telet. Kell ami melegíti szívem ha csak egy mosoly is az, de mindig bennem lesz a kislány ki nagy dolgokról álmodik.

Azt hisszük csak akkor lehetünk boldogok ha mindenkis darab a helyén van, pedig nem. Miközben minden kis darabot megszerzünk kell boldognak lennünk. Mert ha meg van mind és tökéletes kép eljön az idő és darabokra esik és velük együtt mi is a földre hullunk. Hiszem, hogy mindent tökéletesnek csak is a halálos ágyunkon láthatunk, hisze csak akkor fog már összeállni a történet. Akkor mégis miért akarjuk már most elolvasni?

Mindig arra vágytam, hogy kapok valakit aki:
  - aki megbecsül
  - aki ilyennek fogad el
  - akinek így tetszem
  - aki nem bánt meg
  - aki rám néz és mosolyog, nem pedig a hibát lája
  - aki azt hittem Ő lesz...
Tervem minden pontja romba dőlt, de legfőképp az utolsó... Azt hittem minden el van veszve, de rájöttem nem, csupán az utolsó pont változik majd meg. Nem ekll mindent eldobom, elég ha egyet megváltoztatok és az már az összes többit húzza magával. Ezt kell megértenünk. Nem számít mit terveztél el az első akadály nem állhat utadba. Taáld meg a megoldást és lépdelj tovább érte!

A magam utján járni jobban fáj mint gondoltam... több eséssel és buktatóval jár, mint terveztem. Kilógni még családodból is, mert nagy hibáid vannak. Elveszteni a jövőd, mert a múltadban láttad s ez az alternatíva elveszett.. Újra tervezni mindent... Rengeteg fájdalommal és küzdéssel jár, de tudom, hogy ha ezt a részét megjárom végleg felállok, s a mostani tövisek többé nem kerülnek elém. Talán ezért is van az, hogy nem jön könny a szemembe helyette minden reggel boldogan szenvedek, mert tudom ez egy lépés a napsütötte rész felé.

Talán sosem fogjuk elfogadni, hogy van a múlt és a jelen. Talán sosem fogjuk megkedvelni, hogy vannak dolgok miket a hátunk mögött kell hagynunk. Talán csak azért akarjuk megtartani őket mert félünk, hogy nekünk jobban fájna, mint a másiknak. Félünk attól, hogy mi tudjuk óriási veszteséget élünk meg a másik arcán pedig mosoly virít majd. Félünk szembenézni azzal, hogy talán minden mit hittünk éveken át egy teljesen hamis világ s minden mit Ő mondott csupán ártatlan hazugság.

Hogy ki vagyok?
A Földön egy ember, az űrből egy láthatatlan igazán apró pötty. A világon egyel gyarapítom a lélekszámot. Az országban valaki akinek van postacíme. A városban is csak valaki akinek vannak ismerősei. Az iskolában ugyanez. Otthon valaki akinek van családja. A családban valaki akit szeretnek. A barátoknál valaki akire számíthatnak Valójában pedig csak valaki akiből van vagy egy tucat. De én is alkotó része vagyok a világnak miért kérjek ennél többet? Ez vagyok hát én, mint mindenki más.

Kell a könny, hogy a múltat kisírd és tisztán láss. Szükség van rá, mert hol minden hamuvá égett, talán szebb virágokat nevel mint hinnéd ha hagyod. És a természet is eső után a legszebb. Minden egyes fejezet lezárásával az életedben könnyekkel fizetsz, de megéri ha tanulsz és nem leszel visszaeső. Minden ajtót jór zárj be de a kulcsokat ne dobd el, hodd el egy nap öregen a kandalló mellett ezek is a szép emlékekhez tartoznak majd. Mi most fáj tán később megmosolyogtat. Sosem tudhatod mit hoz a jövő. A legjobb amit tehetsz, hogy mosollyal várod.

Nem keresem többé a herceget, sem a rusnya békát. Mikor kerestem mindig összekevertem a feketét a fehérrel. A rosszat a jóval. Hisz a jó dolgok ránk találnak nem kell keresnünk. Ha van egy hercegem valahol majd megtalál eleget törtem már magam. A cipőm talpa lassan kilyukad a sok tövistől és buckától. A hajam kócos, arcomon horzsolások az esésektől. Talán a sötétséget is napfények láttam... de ha így is van legalább a motskövetkező világosságot még szebbnek fogom látni.

Talán az fáj a legjobban, hogy én még mindig azt láttam benne kit mindennél jobban szerettem és ettől teljesen elvakulva nem láttam mit mások. Nem volt már ugyanaz. Én csak nagyon akartam... és most, hogy rá kell jönnöm úgy érzem a szívem darabokra törik és minden darabja elgurul, nem érem őket utol. Sosem akartam belátni, hogy fájdalmat okozott, pedig nem egyszer tette...Ezért is fáj ennyire, hisz minden mit eddig tett most felgyűlt és felszakadt. Mindezek közül a legrosszabb, hogy olyan voltam, mint egy kislány. Ragaszkodtam hozzá, mint egy régi plüsshöz, mit kimosni is alig engedünk, de valójában csak olyan volt mintha egy göröngyös úton mentem volna magassarkúba és, mint a legrosszabb buckában folyton megbotlottam....de ideje cipőt váltani.

Mikor úgy érezzük mindennek vége és tehetetlenek vagyunk az idő pedig csak úgy megy a fejünk felett mi pedig egy helyben ülünk... Talán ez a legrosszabb állapot. Mikor még féllábbal a múltban vagyunk de a másik lábunk már futna a jövő felé, csak azt érzi, hogy a múltnak túl nagy a súlya. Ez az a pont ahol a legerősebbnek kell lenni és a mély szakadékból kirántani a lábunk nem könnyű, de ha bcsak várjuk, hogy jöjjön valaki aki kihúz akkor reménytelen esetek közé tartozunk. Nem mondhatjuk mindig azt, hogy majd jön valaki, mert ha mi nem kelünk útra, hogy jönne bárki is velünk szembe?

A pletyka egy mérgező dolog. Megfertőzi az ember igazságérzetét és hírtelen embereket más színben kezd látni. Akiről szólnak annak pedig esélye sincs tisztázni magát. Sosem hisszük el már az igazságot? Mégis mi történt velünk, hogy már nem látjuk a szépet, csak a rosszat a sötétséget másban? Én nem akarok így fel nőni... Én hinni akarom az emberi ártatlanságot, én még tudni akarom, hogy van őszinteség és igazsák nem csupán egy mítosz a régi szép időkből.

Minden ember hibázik, de vannak olyan emberek kiknek a hibáit másképp mérik. Ott vannak a szülők, ha hibáznak a gyerek sosem felejti el és valami összetörik benne, ha a gyerek hibázik másnak nem tűnik lehet rossz lépésnek de a családja lehet kizárja érte. Ha egy politikus hazudik viszont az már fel sem tűnik. ha egy számunkra fontos ember lép félre képesek vagyunk az egész kapcsolatot sutba vágni pedig lehet épp akkor lenne a legnagyobb szüksége arra, hogy valaki mutassa neki a következő lépést.

Ezek után, ennyi idő után, mindennap látni furcsa volt, de igazából nem olyan, mint régen. A szívem azon része már beporosodott akár egy kedvenc rég nem olvasott mesekönyv, mikor megtalálom újra nagy melegség fog el és boldogan nyitom ki újra, de így később már nem olyan a történet, mint amilyenre emlékeztem. Már látom az érem mindkét oldalát... talán jobb, talán rosszabb. Talán tisztább a kép vagy épp mindent összekutyultam a könyvben, de ez a történet örökre az üveghegyen is túl marad, mit már csak a kurta farkú kismalac túr majd..

A legnehezebb dolog a világon nemet mondani. Erőt venni magamon és kimondani. A jóra is megrázni a fejem, mert legbelül már összeomlott az utolsó lehetőség is, az utolsó építőkocka is porrá lett zúzva bennem... Az agyam súgta eddig azt, hogy nem de most már a szívem is ezt mondja és ez a baj. Baj, hogy nem tudom mi lenne a helyes így inkább megpróbálok kilépni a végtelen körből. Miért van az, hogy ami néha nekem jobb az másnak rossz...

-  Mi lenne velünk ha egy másik életben találkoznánk?
-  Talán ismernénk egymást, vagy barátok lennénk, mint most, de az is lehet, hogy ellenségek lennénk.
-  Ha nem ismernél, de látnál abban az életben... meg akarnál ismerni?
-  Remélem igen.
-  Reméled?
-  Nem tudhatom ott milyen emberek lennénk, mondom lehet, hogy riválisok vagy...szerelmesek.

 Itt a beszélgetésünk abbamaradt. Mindketten tudtuk, de sohasem mondtuk ki... túl jó barátok voltunk hozzá. Talán majd egy másik életben lesz erőnk, de addig is csendben ültünk egymás mellett és csak néztünk előre.

A pillanatok mutatják meg kik is vagyunk... ott bizonyíthatunk, vagy bukhatunk el. Lehet olyan ami egész életed felforgatja vagy csupán egy szimpla levegővétel. Megérezheted mi vár, de sosem tudhatod biztosra. Néha bosszant minket talán egy-egy eltelt pillanat,  de mégis néha bármit megtennénk egyel több pillanatért..

Álltam ott az egyik szélen és csak hallgattam a felettébb rövid beszédet. Ahogy körbenéztem mindenki fekete-fehérben és feszült csendben, vigyázz állásban, figyelmet színlelve volt jelen... Mintha temetésen lettem volna. Persze elássuk a nyári éjszakák megmaradt foltjait és megemlékezünkboldogan telt napjainkról, de ez akkor is más volt... Teljesen új dolog kezdete mindenki számára... s persze azt mondták jó lesz, de legbelül mindenki tudta akárcsak én nem lesz az, vagy ha az is lesz nem az elején...

-  Másképp viselkedem, mint amilyen valójában vagyok...
-  Miért? - nem válaszolt csak a vizet bámulta. Nem láttam még ilyen komolynak Őt... csak nézte a távolságot s szemei mintha oda vágytak volna.
-  Hosszú történet. - bökte ki végül, de én is csak a vizet fürkésztem ahogy a nap sugarai játszottak rajta. Az Ő társasága valamiért megnyugtatott...
  Aztán én hazautaztam Ő ott maradt és eltelt a nyár.Visszatértek a hétköznapok Ő pedig minden egyes nap belém mart azzal, hogy köszönésre sem méltatott. Akárhányszor elmentem mellette eszembe jutottak a beszélgetéseink és ránéztem Ő meg rám, de meg sem szólalt... egyszer sem. Bár Ő figyelmeztetett. Csupán csak szerettem volna hinni, hogy megláthatom ki is Ő..

Két szó, de csak egy lehetőség. Igen vagy nem, s mindkettő falakat dönt le vagy épít fel. Hihetetlen, hogy csak 3 betű, de minden ezektől függ. Hiába mondjuk azt nem függünk semmitől, valójában de. Függünk másoktól és a mások által adott válaszoktól. Vajon vége lesz vagy folytatódik. Ad lehetőséget vagy ellök magától. Könnyedén mondjuk ki e szavakat nap mint nap de később megérezzük súlyát mégsem tanulunk hibáinkból, s újra meg újra a rossz szót mondjuk ki.

Sosem tudtam igazán, mikor vagyok túl rajta végleg. Pont ez volt a baj, mert így folyton nyitott kéérdés maradt és akkor táncolhatott vissza amikor akart. Kedvére róhatta a szívemen az utakat én nem tudtam nemet mondani. Épp azért, mert le akartam zárni nem pedig együtt élni a tudattal, hogy létezünk egymás nélkül. Mikor a minap erre rájöttem a szemeimbe visszatért a régi csillogás, ereimben vér helyett remény folyt. Tudtam mostantól elég erős leszek, elég okos, hogy értsem velem marad az érzés, hogy szeretem, de ez már nem lángol fel többé, ez csak egy emlék az elsó igaz szerelmről, mit az embere el nem felejthet.

Minden sokkal jobb ha csak boldog vagyok és nem tökéletes minden darab. Ha tökéletes lenne attól félnék, hogy darabokra hullik... s azon gondolkodnék mikor következik be. Mindig a tökéletesre hajtottam és sosem voltam, csak boldog,. Most pedig értékelem végre az odavezető utat. Mosollyal kelek s azzal fekszem, pont ahogy megfogadtam. Tennem kell érte, s tudnom kell, figyelnem kell mikor hova lépek ezen az óriási sakk mezőn, mert ha másnak a lépését lépem aaz már nem az én utam lesz.

Rágondolok és valami furcsát érzek. Olyat amilyet még nem és ez megrémiszt. Hisz Ő más, mint az eddigiek... Ő kedves és mosolyog rám. Szavaival nem üt, csupán lágyan hozzám ér, ha látom mosolyognom kell és nem tudom miért... hisz régóta ismerem s soha nem voltam így. Amikor csak ülök órán és eszembe jut a neve valami teljesen új érzés fog el. Nem nevezném szerelemnek azt sem tudom szeretet-e vagy, hogy vonzalom. Inkább csak boldogság, hogy valaki mellettem sétál nem pedig előttem vagy mögöttem..

Sétálok álmaimon. Álmaim tükörsima tengerén... Csend van és a víz sem háborog és pedig csak sétálok és nem látom a végét. Talán túl sok a vágyam, túl soka feltételem egy tökéletes világhoz, de mégis olyan jó érzés ott lenni, s lábaimmal érinteni. Tudni, hogy alattam s nem felettem vannak, hogy ha akarom megfoghatom őket, csak nem tudom, hogy nyúljak feléjük. Félek, ha megérintem őket szertefoszlanak. Nem akarom őket elveszteni, csak azért, mert rosszul lépek. Tudni akarom, hogy lesz valami ami örökké tart..

Azt sem tudom, már ki vagy s most azt kéred engedjelek vissza az életembe? Kérlek, ne kérdj őrültséget. Végre élek, végre mosolyogok. Úgy mint régen.. Felálltam és most járok a padlón nem pedig felmosom. Túl sok időbe telt ahoz, hogy hagyjam te tönkretedd, csak bárcsak ne okozna bűntudatot a tudat, higy neked is fáj... mert az, hogy nekem rossz már rég megszokott.

Jön s megy. Így megy ez az életben. Valaki megy és valaki jön. Aki megy marasztalnánk és aki jön elküldenénk. Mindig a régit akarjuk és félünk az újtól... bezzeg mikor az újat akarom a régi akar engem. Úgy érzem sosem lesz jó a pillanat. Sosem leszek jókor jó helyen. Néha nyomasztó érzés mindig lekésni vagy túl hamar érkezni...

Kevesen vagyunk kik őrült álmokat kergetünk, és még kevesebben kik teszünk és érte. S azoknak a száma kik el is érik még kevesebb. Mindenki ismeri az érzst mikor érzi Őt valami boldoggá teszi. A zene, a tánc, a rajzolás, a fényképezés, a beszéd, az írás akármi, és eldönti neki ez kell egész életében. Aztán visszagondolva rájövünk csak hobbi maradt belőle elgondolkodunk mit kellett volna másképp tennünk azért, hogy azt az álmotéljem és ne egy egyszerűbb, kényelmesebb verziót...

Azt hitem az egyetlen vagyok a szívében. Én most hinni akartam neki.. Tudni, hogy nem tesz tönkre... de mégís míg azt mondja engem szeret keze mást ölel át nap mint nap. S mikor azt mondom nem bírom így csak azt kéri várjak....de nem akarok rá várni. Nem akarom, hogy az legyen a szerepem mint eddig. Új szereposztást akarok! Mikor én vagyok a főszereplő és nincs mellékszereplő..