Tudd merre mész! Tudd merre lépsz! Tudd mit akarj!
Ez mind hazugság! Lépj egyet jobbra, majd balra, majd rohanj előre ameddig az erőd engedi. Fuss kifulladásig. Tégy úgy, mintha ez egy videojáték lenne és több életed lenne. Ne foglalkozz mi volt mögötted csak rohanj. Fuss a forgatókönyv elől. Menekülj a sors elől. Mutasd meg neki te irányítasz ha kell! Tépd ki a tollat a kezéből és húzd át az egészet. Csupán egyszer viselkedj úgy mit nem a józan ész kíván.

Lépd át a határt! Kelj ki magadból! Légy önmagad! Ne a megjátszott, tudod az az igazi. Emlékszel rá? Nem? Hát, persze. Túl régen volt. Engedd ki a szörnyet a ketrecéből. Ne ember akarj lenni, hanem magad. Hiszem, hogy aki önmaga az nem ember, de boldogabb, mint ki egy piciny porhüvelybe akarja préselni mindazt a hatalmas erőt mi benne él. Felejtsd el hol a stop tábla. Lépj a gázra. Nyisd fel a szemed! Nézz a világra. Ne a fekete fehérre! Tudod arra a színesre, mit régen láttál.

Horgonyozz le mellém ha lehet örökké. Velünk, most az örökké tartson örökké. Fejtsük meg a rejtélyt s mutassuk meg létezik. Rántsuk le a leplet a világ legnagyobb titkáról, hogy mi van az örökké után. Ad a kezed had fogjam míg felfedezzük ezt az utat. Veled akarom meglelni. Rosszban, jóban nem számít. Történjen bármi. Kellesz, mert ha nem vagy érzem fuldoklom és leáll a szívem. Nem mondom, hogy tökéletes és nem is ígérem, de megteszünk mindent és megmutatjuk mindenkinek, hogy mi lakozik az "amíg meghaltak után".

Megszólal a fülemben a zene és mintha egy másik világba csöppennék. Egy olyanba ahol csak én vagyok és a billentyűzet, semmi más. Az agyamban a gondolatok versenyt futnak, hogy melyik érjen oda előbb és néha úgy érzem ketté szakad úgy tömve van, de csak jönnek és jönnek. Nekem pedig úgy érzem gyorsabbnak kell lennem, hogy mindet elkapjam. Az ihlet sohasem jön ha várják. Akkor érkezik meg ha nem figyelünk rá. Bármitől jöhet. Felettünk áll. A gondolataink felett. Csupán kéztetést ad, hogy csinálj valamit engedd ki valahogy, mert ha benn marad örökre elveszik.

8 perc 31 másodperc tökéletes felvétel párosítva kivételes hanggal és kivételes szöveggel.

Fent voltam a levegőben, a tudatomon kívül,
Megragadva annál az érzésnél, amit elpusztítottam.
Ez, amit most érzek, lenne a vége?
Fenn a levegőben, elszúrtuk az életünket.
Az összes törvény, amit áthágtam, az összes szerelem, amit feláldoztam…
Ez már a vég? A kezeimet szeretettel szorosan a torkod köré fogom fonni.
Ezerszer kísértettem a sorsot,
Ezerszer játszottam már ezt a játékot,
Ezerszer mondtam már azt, hogy
ma, ma, ma! Fent voltam a levegőben, elveszve az éjszakában.
Egy fabatkát sem adnék a hazugságaidért,
Az életem után sóvárogsz.
Ez már a vég? Te voltál életem szerelme,
A sötétség, a fény.
Ez itt egy portré a megkínzott rólad és rólam.
Ez már, ez már, ez már a vég? A kezeimet szeretettel szorosan a torkod köré fogom fonni.
Szeretettel, szeretettel...
Ezerszer kísértettem a sorsot,
Ezerszer játszottam már ezt a játékot,
Ezerszer mondtam már azt, hogy
ma, ma, ma! Ezerszer kísértettem a sorsot,
Ezerszer játszottam már ezt a játékot,
Ezerszer mondtam már azt, hogy
ma, ma, ma! Fent voltam a levegőben.
Ez, amit most érzek, lenne a vége?
Fenn a levegőben, üldözünk egy oly valósnak tetsző álmot.
Fent voltam a levegőben.
Ez, amit most érzek, lenne a vége?
Üldözünk egy álmot, üldözünk egy álmot. Nem bírom tovább,
Nem bírom tovább,
Nem bírom tovább,
Nem fogom tovább bírni! Ezerszer kísértettem a sorsot,
Ezerszer játszottam már ezt a játékot,
Ezerszer mondtam már azt, hogy
ma, ma, ma!
A kezeimet a torkod, a torkod, a torkod köré fogom fonni.
A kezeimet szeretettel szorosan a torkod köré fogom fonni.
Szeretettel...

Csupán bolyongunk a világban. Próbálunk élni de mindig csak a jövőre gondolunk. Aggódunk a holnapért és utáljuk a mát. Menekülünk a múltból a jelenbe majd onnan a jövőbe. Mindig lesz múlt mi elől futni akarunk és jövő mi felé tartani akarunk,én mégis a jelenben akarok élni nem akarok sehová sem rohanni. Amikor kicsi voltam azt hittem felnőni boldogság, és mulatság, de nem..kemény munka, és kevés a vidám rész. Bántjuk egymást csak azért, hogy előbbre jussunk csak azért, hogy egy percig mosolyogjunk. Ilyenkor érzem azt, hogy úgy akarok éli, mint Benjamin Button.

Rémálmok és álmatlanság...előtte éjjel meg édes álmok. Minden olyan gyorsan változik. Az egyik nap minden tökély majd a következő nap összeomlik minden. Nem akarom, hogy leomoljon a fal...hogy védjem magam ha mindenkinek kiadom magam. Az örökké tartson örökké, de MI A BIZTOSÍTÉK? a BIZALOM? Van egyáltalán olyan, hogy bízunk másokban? Én még magamban sem bízom néha nem, hogy másban...

Kell a hely az idő és az ok ahhoz, hogy történhessen valami. Ha egy helyen topogunk soha nem indulunk semerre és csak forgunk körbe-körbe míg nézzük a körülöttünk hogyan haladnak tovább. Létezik olyan, hogy valaki a múltjával a jobbján lépked tovább a jövő felé? vagy ez baromság? Amikor nem tudod, hogy áldozat vagy vagy tettes abban, hogy egy ismeretlen irányba haladsz.. mindkettő vagy. Áldozat, mert nem tudsz a sodrással szemben úszni majd tettes, mert egy idő után meg sem akarod próbálni.. de kell egyáltalán küzdeni ellene? Vagy hagyjam sodorjon minden, minden felé...

Az egyszer volt hol nem volt mesék mindig véget érnek. Egy író sem írta azt a mese végére, hogy örökké együtt maradtak csak míg a halál el nem választja Őket, de a halál olyan sokféleképp értelmezhető. A halál lehet egy dögös herceg vagy egy sexy királylány. Biztosan túl posztmodern a felfogásom..de akkor is. Ők sem ígérték meg az "örökké" szót, mert Ők sem hitték, hogy létezik akkor mi miért tesszük?
Once Upo
n a time...minden olyan, mint egy mese és félek véget ér még idő előtt, nem akarom, de még is valami belülről mar...mintha már elkezdene romlani a tündérmesém belülről...

Olyan valóságosnak tűnt...most még is azon gondolkodom valóban megtörtént-e. Tényleg ismert-e? Tényleg itt volt? Tényleg beszéltünk? Álmodtam volna mindezt? Aztán szép lassan rájövök valóban megtörtént, de csupán a csalódás érzése miatt tudom, hogy valós volt. Ha visszamehetnék az időben, elsétálnék. Lehet, hogy nehezen kerülhettem volna el, de távol maradhattam volna tőle...hiszek a sorsban, de nem tudom miért hozta az életembe, hiszen szinte semmi jelentősége nem volt, csupán megbántott. Talán majd később tanulok belőle? Nem akarok folyton az olyanoktól tanulni kik bántanak...

Nem lennének színészek, se rendezők, se írók. A vásznon a való élet menne. Vajon néznénk filmeket? Járnánk moziba, ha ugyanazt kapnénk vissza amit mi is élünk? Meg akarnánk nézni milyen az életünk? Én nem. Ha valaki az életemről akarna forgatni kinevetném. Ugyanolyan, mint másé, minek akarja valaki nézni ugyanazokat a bonyodalmakat, vidámságot mint ami nála is megvan? Azárt vannak az írók, hogy megszínesítsék a valóságot és elvarázsolja az embert és a filmeknek az élettel ellentétben viszonylag vagy teljesen de boldog véget adjon!

Találkozott a két világom és nem robbant fel egyik sem. Nem semmisült meg és nem tört össze engem hanem elfogadta egymást. A két külön életem eggyé vált. Nincsenek titkok és óvatoskodás. Furcsán megnyugtató érzés. Mintha könnyű lennék, mint egy felhő és csak lebegnék. Félek majd hamarosan földhöz vág, de nem akarom! Amíg lehet élvezni akarom. Nem érdekel meddig tart és, hogy lesz majd véga ha vége lesz, de most még tart csak ez éltet!

Múlt, jelen jövő. A múltra emlékszünk, a jelent éljük, a jövőt elképzeljük. A múlt biztos, a jelen képlékeny, a jövő ismeretlen. Mindhárom olyan különböző mégsem létezik egyik sem a másik nélkül. A múltban álmodtunk róla, a jelenben cselekszünk érte, a jövőben reménykedünk. Most jelen....Már mőlt, hogy leírtam. A múlt olyan gyorsan nő és a jövő olyan gyorsan fogy. Az elején csak jövő van, de aztán szép lassan a múlt győz. Mikor győz meghalunk, elfogy a jövőnk, s jelenünk is.

   Nézd azt az üvegcsényi szürke port. Eltudod képzelni, hogy az egykor egy ember volt?

Már megint semmi. Napok óta csak bámulom az üres bejegyzést. A fejemben napok óta csak üresség van. Semmi igazi gondolat, csupán felszínes baromságok. Az elmúlt napokban egy betűt sem üttöttem le a gépen...szinte már poros a billentyűzet. Megint olyan, mintha egy üreges váz lennék. Egy báb kit fentről mozgatnak. Minden percben várom a gondolatokat és ha jön egy görcsösen kapaszkodom belé, de végül nem lesz belőle semmi. Mintha nem látnám más szemmel a világot...

Ha valaki olvassa ezt a bejegyzést...maradj csendben csupán 5 percig. Csukd be a szemed, dőlj hátra vagy feküdj el. Próbálj ne gondolni semmire. Mosolyogj. Ne csak a száddal a lelkeddel is. figyeld meg merre visz a gondolatod. Engedd had vezessen. Kövesd, s ne ellenkezz. Elvihet akárhova, akárkihez. Mindenképp valami újat fog mutatni. Figyelj rá. Nem ver át. Ő Te vagy, kövesd hát magad. Nem világmegváltó gondolatot ad és nem is pénzhez jutási lehetőséget, egyszerűen csak feltár egy másik világot. Önmagad.

Egyszer majd összecsomagolok és tovább állok. Egyszer majd nekivágok a világnak. Egyszer majd lesz merszem megmutatni a világnak, hogy ki vagyok. Egyszer majd lesz merszem megnyomni azt a nyamvadt megosztás gombot, de most még nincs. Nem azért írok, mert megakarom mutatni, hogy ki vagyok. Azért írok, hogy az emberek magukra ismerjenek, hogy sírjanak vagy nevessenek. Nem magam miatt írok, hanem miattuk, hogy egy percre érezzenek valamit, ne csak éljenek.

Egyszer egy számomra fontos ismerősöm egyik éjjel arra jutott, hogy elkezdi írni élete történetét. Legalábbis az elmúlt pár évet. Ám nem csak magának hanem az egész világnak. Az első jegyzete volt az utolsó is. Mikor reggel felkeltem üzenetek vártak a neten, hogy olvassam el. Az elején nem értettem minek, majd rájöttem. Nem szerepeltem benne. Én aki az elmúlt pár évének majdnem minden napját kitöltöttem...egyszerűen mintha meg sem történtem volna. Alatta véleményben többen is céloztak rá, de Ő azt mondta az egész túl hosszú lenne. Mégis mit számítana ha csak egy fél sorral is de hosszabb lett volna? Talán akkor nem törik bennem össze a világ, hogy aki jelentette nekem a világot kihagyott a történetéből. Persze aznap délután már fent sem volt a jegyzet, pedig szívesen visszaolvasnám csak, hogy emlékezhessek arra milyen lett volna az élete nélkülem.

Van egy anyám. Van egy apám. Van egy nővérem. Tökéletes a családi hátterem. Nem vagyunk szegények. Van egy kisebb nyaralónk. Családi házban élünk. Az idegenek azt mondják elkényeztetett vagyok. Azt mondják megkapom bármit egy csettintésre. Valóban nem panaszkodhatom meg van mindenem, de ezek az emberek nem élik az életem. Nem tudják hány olyan ember, mint Ők bánt meg engem naponta olyan hibám miatt miről nem tehetek. Ezek az emberek nem érzik milyen volt óvodába járni és mindennap a tökéletes gyerekek csúfolódását kibírni. Azok az emberek nem értik hányszor ejtett az élet pofára. Azok az emberek nem érzik, hogy ahogy nekik nekem is van gondom. Azok az emberek irigyek. Olyan sokszor megbántottak mire rájöttem, hogy csupán irigyek. Sohasem tudnák bevallani, hogy csak egy kicsit szeretnének olyan életet, mint az enyém, de nem is baj, mert történhet bármi az megerősít ezért soha nem cserélném el.

Vannak azok az emberek kikre mindig azt mondjuk csak mégy esélyt. Majd még egyet, még egyet és még egyet. Folyton így tovább. Ők azok az emberek kiktől akarjuk, hogy bizonyítsanak, hogy megmutassák Ők azok kik számunkra mások, többek. Mi mégis megmagyarázhatatlan okokból kifolyólag folyton visszaengedjük őket, mert látni akarjuk azt a percet mikor túllépnek önmagukon. Mikor átveszik az irányítást és legyőzik a múltat. Mi is ott akarunk lenni. Tudni akarjuk, hogy boldogulnak és látni akarjuk milyenek lettek. De igazán azt akarjuk, hogy értünk tegyék, hogy nekünk bizonyítsanak…hogy egyszerre minden bántalom, sérülés abban a percben eltűnjön és új kapcsolat szülessen. 

A nyár folyton kalandokat ígér. Mindig azt hiszem nekem is tartogat párat, de ahogy telnek el belőle a napok egyre bizonytalanabbá válok. Egy nap sem telik ugyanúgy, de mégsem zökkent ki az életemből. Nem vág fejbe. Nem lök fel. Nem csinál semmi különlegeset az életemmel...pedig én mindig várom. Várom, hogy a következő sarkon mikor lefordulok egy igaz szerelem talál rám. Vagy, hogy a következő oszlopnál az utcán egy új barát  áll...de nem. Ugyanazok az emberek, ugyanazok a léptek. Mintha folyton körbe körbe járnék. Tökéletes a kör, de mégsem elég élvezetes...hallottatok már ilyen nevetségeset? Örülnöm kéne, hogy minden jó, de nekem mégsem elég.

Döntések mik meghatározzák az életünk. Utálom őket! Mégis, hogyan dönthetnék az életem felett mikor azt sem tudom mi lesz a következő percben? Akkora bűn ha nem akarok tervezni, csak élvezni azt ami van addig ami van? Tényleg akkora badarság a boldogságot keresni? Hiszen az minden mozdulatban, szóban, nézésben, illatban, italban, ételben, emberben, állatban ott van. Mindenben. Ha keressük nem tart soké felfedezni. Nem akar elrejtőzni csupán mi elhajtjuk magunk elől. Elnézünk felette. Azt hisszük magasabbra kell érte jutni, de közben Ő a padlón porosodik és szenved a sok cipőtalptól melyekkel
átléptek rajta, pedig Ő semmi rosszat nem tett.

Sokszor gondoltam már arra, hogy milyen jó lenne csak egy üzenetet magam után hagyni. A semmibe elindulni egyedül. Békében. Csendben. Nem várva, hogy valaki felkutat. Nem gyötörni magam, hogy az emberekhez támasztott elvárásaim/vágyaim mikor dőlnek dugába. Egyszerűen csak magam lenni és elindulni. Mindent a hátam mögött hagyni. Egyszer teljes mértékben önzőnek lenni és egy bőrönddel a világnak vágni. Nem foglalkozni azzal mi lesz holnap csupán minden este lehunyni a szemem és várni, hogy felébredjek...csodálatos lehet.