Mennem kell. Menekülnöm innen. Mindegy hova csak el innen. Minden ideköt és mindentől el akarok szkadni. ELfelejteni és újra élni. Nem érezni csak lenni. Boldognak lenni és nem szenvedni. Elfutni a régi dolgok elől az új ismeretlenbe. A rosszból a jóba. A sötétből a fényre. Tudni végre, hogy a telesatírozott lap helyén egy tiszta áll. Ennyi a vágyam csupán.

Este volt, késő és sötét. Az utcát ellepték  az emberek... sokan voltak. Egyszer csak megjelent előttem én lesokkoltam. Nem tudom miért, hiszen minden nap látom, és várható volt, hogy megjelenik.... mégis ha a hátam mögül nem tolnak előre úgy érzem még most is ott állnék tátott szájjal. Köszönni is alig bírtam, lábaim földbe gyökereztek és egész hazafele úton azon gondolkodtam miért..és még most sem tudom..

- De nekem elegem van belőle, hagyjon békén.
- Ő sosem fog változni. - azóta is ezek a szavak visszhangoznak a fejemben ahogy a lépcsőn állva rám nézett és tulajdonképpen ki mondta amit én nem mertem... hogy az emberek nem változhatnak meg maximum átmenetileg. Én hinni akartam, hogy Ő más lesz, hogy n észreveszem ha megváltozik. Azóta is csak ugyanaz... egy sötét folt a múltban ami néha-néha visszanéz. Senki sem tud segíteni. Nem akar elmenni, vagy n nem akarom, hogy elmenjen?
 - Ő NEM VÁLTOZIK MEG SOSEM! - és szomorúan rám nézett. Láttam, még mindig féltett. Tudott rólunk mindent azt is tudta milyen vége szokott lenni és most nem kívánja nekem azt. Nem akarja, hogy megint fájjon, de mégsem segít. Bár lehet nem is tudna. Ezen csak a jövő segít és nem valaki. Ezt az idő zárhatja csak le, nem egy új élet...

Ez a századik bejegyzésem. Aki eddig olvasta annak köszönöm és remélem továbbra is nézegeti. ^^

Amikor mellém áll, megdobban a szívem. Mikor rám néz úgy érzem belém lát. Tudja szinte minden titkom, de mikor rájövök a barátságunk megkopott elkap valami rossz érzés...hirtelen leránt egy sötét helyre ahol úgy érzem egyedül vagyok. Majd rám köszön, visszaköszönök s néma csendben állunk egymás mellett támaszkodva. Néma csendben hallgatjuk ahogy a másikunk mással beszél. Egymásnak háttal, majd a csengő hallatára elindulunk...egy percre egymással szembe kerülünk, elköszönünk, de én érzem minden egyes ilyen nappal egyre távolabb kerülünk.

Nap, mint nap szembesétálni a múltam töredékeivel egyre nehezebb. Napról, napra nehezebbnek érzem lépteim, mikor mellette haladok el a folyosón. Attól tartok egyszer nem visz tovább a lábam, de az övé igen... Tudom mi a helyes, de minden porcikám ordítja, hogy ez fáj. Az agyam felejteni akar a szívem pedig végre a jó helyen megnyugodni, hol nem tapossák végre meg. Annyit akar csupán, hogy valaki kedvelje és ne csak elviselje. Vissza akarja kapni azt a régi jó érzést mit buta fejével elhajított...de már semmi és senki sem ugyanaz, mint akkor..

                                               Élet és Halál beszélget

      -     Ön is arra a buszra vár?

-          Csak látogatóban vagyok.

-          Itt látogatóban? Mégis, hogy?

-          Éjjel mindig idejövök…

-          De hisz ide senki sem vágyik igazán.

-          Én sem.

-          Akkor miét van itt folyton?

-          Nincs választásom. Idehúz minden mi valaha az enyém volt.

-          Őket nem lehet birtokolni.

-          De a részeim voltak, bennem éltek.

-          El kell engedni, s később visszaengedni. Higgye el. Nekem is így sikerült csak.

-          Mennyi idő után eresztette vissza?

-          Csak most kezdem.

-          Addig várjak?

-          Nem nehéz.

-          Nem szállhatnék inkább én is fel a járatra?

-          Ezt nem mi döntjük el. Tudja ez az egész felettünk áll. Minden mi odalent történik, mi csak látjuk, érezzük, átéljük, de nem tudjuk előre, nem áll jogunkban rendelkezni vele. Aki netán megpróbálja úgy is ide kerül. Bár előbb vagy utóbb mindenki.

-          És aki öngyilkos lesz?

-          Ő tulajdonképp csak azért élt, hogy ezzel a tettével valakinek, valamit megtanítson, hogy az illető rájöjjön afféle hibára.

-          Szóval azok az emberek, csak mások hibájának áldozatai?

-          A társadalom halottjai.

-          De ott vannak a pszichológusok. Valakinek segítenek.

-          Mert közben, aki a leckét kapta volna észhez tért, hogy mit művel mással.

-          Tehát mindenkinek az élete csak egy tanulság?

-          Meglehet. Hidd el, ha majd nem csak a múltad tart itt, hanem tényleg itt leszel, mindent megértesz.

-          Aki idekerül, tudja, hogy mi lesz a jövő?

-          Azt csak egy valaki tudhatja. Aki életében nem hibázott, aki mindent kézben tud tartani és mindent okkal tesz. Aki mindenekfelett áll.

-          Én már most érteni akarok mindent.

-          Majd eljön az ideje, de hidd el nekik is jobb, ha elengeded őket és majd visszatérsz. Így Ők is csak aggódnak.

-          Nem megy…

-          Mert nem hiszel benne. Ülj le és ne gondolj, semmire csak higgy.

-          Megpróbálom.

-          Megérkezett a buszom.

-          Ne hagyj itt.

-          Csak higgy. – miközben utaztam a menny felé, még visszatekintettem a padon ülő lányra. Egy hatalmas villanással eltűnt… Hitt benne, hogy tovább lép, és többé álmában sem tért vissza az élet és halál közé.

Tudod bármennyiszer kapnál új esélyt ha még a régi lennél...de nem vagy az. A kedvességet és a romantikát kiölték belőled. Nem maradt más csak a taplóság és jeges szív. Így bármennyire is fáj nem tehetek mást, mint, hogy lakatra zárom történelmünk és jó mélyre elásom aztán, majd egy nap ha megöregedtem a kandalló mellett újra előásom és mosolyogva fogom végigpörgetni magam elött a történetet mikor megismertem életem első legfontosabb emberét.

SWEET 16! Gondolják az amerikaik. Sosem értettem miért ekkora dolog. Így a 15 és a 16 között állni és kopogtatni az ajtón hogy engedjenek át, semmivel sem másabb érzés, mint eddig. Nem gondolom, hogy édesebb lesz, mint az eddigiek. Ha mégis hát szerencsém lesz. Csupán az érdekel, hogy miért lüktet a szívem ha a 16-os számra gondolok. Miért gyorsul fel a pulzusom? és fog el hirtelen féktelen jókedv? Hisz az elmúlt héten minden a lehető legrosszabb volt és nem hiszem, hogy ha elfújom a gyertyákat elfújom a gondokat is... de a reményem fog meghallni utoljára és egyetlen ígéretet teszek. Mosollyal az arcomon élem le fennmaradó életem! ESKÜSZÖM!

Az első hibám az volt, hogy beszélgetni kezdtem veled. Aztán a második, hogy beléd szerettem. A harmadik, hogy megbocsátottam a megbocsáthatatlant. Negyedszerre, megint megbocsájtottam. Aztán szakítottam. ( Ez volt az első jó döntés), de aztán jött az ötödik rossz, hogy egy hét után visszafogadtalak. Hatodik, még jobban megszerettelek. Aztán a bizalom hiányában megint szakítottam (Második jó lépésem volt ez.) Majd jött a hetedik hiba, hogy 1 hónap után ismét megjelentél. Nem volt még semmi csak néha egy-egy csók aztán a nyolcadik hiba, hogy elutaztam, a kilencedik, hogy haza is jöttem, mert ebből már adódott is a tizedik hiba, hogy hiába voltál mással, hagytam, hogy velem is legyél. Majd párszor jó döntéseket hoztam és ellöktelek, de te mindig visszatértél. Így hát kb. a tizenötödik hibám az volt, hogy 1 év oda-vissza játék után teljesen visszaengedtelek. Aztán pár hónap után megint egy jó döntéssel véget vetetettem az egésznek. Azt mondtam végleg. Úgy is gondoltam, mert egy újabb jó ötlettel vezérelve mással jöttem össze majd kiderült, hogy ez is csak egy tizenhatodik hiba volt... a tizenhetedik az volt, hogy egy iskolába kerültünk. A tizennyolcadik, hogy újra beszéltünk. A tizenkilencedik, hogy újra találkoztunk. A huszadik, hogy megint éreztem a régi jót. A huszonegyedik, hogy engedtem a csábításnak. Majd végül majdnem elkövettem a huszonkettediket mikor te közbe léptél és más mellett maradtál. Így megakadályoztad a történet végét vagyis csak a gyorsabb verziót választottad, mert a te lezárásod elpattintott bennem valamit. Valamit ami eljuttatta a szívemhez is, hogy NEM VAGYOK JO-JO AMIT IDE ODA RÁNGATSZ!

Legjobb barátnak tekintettelek... majd jött Ő és mindent szétrobbantott. Pár hét alatt külön utat kezdtünk el járni. Néha még köszönsz a folyosón, de át sem érzed mennyire fáj látni... most mással beszélsz meg mindent, mást ölelsz meg reggel s másra mosolyogsz. Neked fel sem tűnik, hogy nem vagyok ott én meg közben, mint valami színpadi kellék a kelléktárban leghátul porosodom. Titkon csak remélem az idő múlásával szép lassan észreveszed hiányom.

 Amikor részeg vagyok igazat mondok, és igazul cselekszem. Ezért nem leszek soha az. FÉlek akkor a szívem irányítana. Félek akkor olyat tennék, mint máskor soha. Félek az a lány lennék ki mindig is akartam. Tartok attól, hogy elmondanék mindent mit szívem érez. Nem gondolkodnék csak mennék előre nem tartván a következményektől. Talán régi álmaimat valósítanám meg, de az is lehet egy élet munkáját rombolnám le. Így hát megesküszöm sosem kerülök öntudatlan állapotba, hogy bárki leránthassa álarcom.

 Csak te vagy ki megért. Csak te vagy ki igazán elfogad. Csak te vagy ki valaha így szeretett. Csak te vagy ki tökéletes, de mégsem nekem való. Még most is megfejthetetlen relytély miért vagy egyszerre tökéletes és mégis romlott. Fáj minden nap kimondani felkeléskor, hogy akkor sem mondhatok neked igent. Folyton szívembe mar valami mikor szemedbe mondom. : Nem, hagyj békén. De minden nap meg kell tennem, mert tudom mi együtt nem vagyunk jók. Lehet mi úgyérezzük annál jobb nincs ha te meg én... de van hogy az idő lejár és más embereknek jön el az idejük. Talán ez történik velünk is. Talán könnyebb lenne ha nem látnálak nap mint nap... Nem tudom pontosan mitől lenne jobb, de nem is érdekel, mert ha ez az idő elmúlik köztün... boldogok lehetünk talán. Tudom, hogy azok leszünk! Talán külön, talán együtt, de nem most.

Számít-e a szerelem ha nem viszonozzák? Kapcsolatnak számít-e ha titkolják? Gyűlöletnek számít-e ha valójában szerelem? Boldogság-e ha nem teljes a kép? Mikor az emberben ezer kérdés megfogalmazódik és Ő egyre sem tudja a választ... elkeserítő. Bárcsak jönne valaki és megválaszolna mindent. Végre tisztán látnám a képet és nem fedné döntéseimet több méter vastagságú köd felhő..

Arra vágytam valaki olvassa el amik bennem mélyen keletkeznek. Arra vágytam valaki nézze a képeim miket készítek... Arra vágytam valaki jöjjön s azt mondja te vagy az kit kerestem. s most hogy  csak mindegyikhez egy-két gombot kéne megnyomni nem érzek rá késztetést. Félek az a valaki nem azzal jönne oda, hogy engem keresett...inkább furcsán nézne, megrémülne és tovább sétálna. Megrémít mások véleménye smíg ebből nem szabadulok örökké csak vágy marad, hogy valaki belém lásson. Állarcom mögé még nem láthat senki...

Amikor kérünk valamit és nem kapjuk meg, az nem azért van mert nem érdemeljük meg. Hanem mert fel kell fognunk a dolgokért meg kell küzdenünk és csak azért harcolhatunk eleget amit teljes szívünkből akarunk. Ha valóban igazán elakarjuk érni akkor sikerülni fog csupán nem állhatunk meg az első buktatónál. Az élet útja tele va fekvőrendőrrel és kátyúkkal. A mi dolgunk, hogy ne ők nyerjenek.

Amikor rá sem jövünk mennyire befolyásoljuk mások érzelmeit, gondolatait és cselekedeteit a mi általunk ki nem mondott dolgokkal. Csupán, hogy érzi már valami nem a régi, vagy épp jobb helyett balra megyünk. Lehet valaki a közelünkben akkor dönti el, nincs szüsége többé rám vagy épp neki nem kellünk majd már.  Néha későn érezzük tettek súlyát. Ki nem ejtett szavak hiányát vagy épp túlsúlyát.

Amikor olyan dolgokat mondasz el valakinek amiket eddig soha senkinek. Amikor úgy érzed már egy teljesen új közelségbe engedted be és félsz mikor használja majd fel ellened, de titkon tudod nem fogja. Reménykedsz Ő is majd beenged közel magához, de nem át egy határon. Amikor kialakul a legjobb barátság. Egyesek az mondják az nem létezik, de úgy gonolom őket csak túl sokan bántották. Veszekedsz egy igaz baráttal, majd lehet nem beszéltek hónapokig de mikor valaki megtöri a jeget boldogságodban sírni tudnál és minden megy tovább jobban, mint eddig. Talán megrémíszt majd néha a túlzott benfenntesség, de melegség önt el mitől tudod Ő az akinek bármit elmondhatok... csak remélhetem életében mindenki talűl ilyet.

Azt hittem élhetünk úgy, hogy mások álmait nem törjük össze. Azt gondoltam képesek vagyunk egymás taposása nélkül tovább jutni... de ahogy telnek az évek rá kell jönnöm nem lehet mindent barátságos mosollyal enni. Van amelyik vigyort vérontás követi...de nem tehetünk róla vagy ellene. Ez meg van írva. Az emberiség kegyetlen és a legrosszabb, hogy néha észre sem vesszük... Észre sem vesszük, hogy kik egykor fogták a kezünk már eltapostak minket vagy épp fordítva. Olyan mintha a felnőtté válás egyenlő lenne az érzelmek apszolút kipusztulásával.

Előbb odaérni is várni vagy lekésni a pillanatról. Nem tudom melyik a rosszabb... Várni nem szeretek, de legalább átélem, elmarasztalni pedig olyan mintha a sors akarná úgy, hogy ne éljem meg. Mégis fáj érte a szívem.... Talán inkább ne érkezzek oda jókor, mint, hogy rosszkor legyek rossz helyen. Annál nincs rosszabb mikor mást látsz abban a helyzetben amiben te akartál lenni.

Mosollyal akarok kelni és feküdni. Azt akarom ha rámnéznek boldogak legyenek. Nem akarok siratni semmit. Meguntam az élj a múltban, élj a mának mondásokat. Mindegyik baromság. Az életfilozófiát nem fogjuk megtalálni egy régi idézetben. Maximum világosabban látjuk a sajátunkat. Nem élek már semminek csupán a mosolynak . Addig nem tehet majd senki és semmi tönkre míg én tudom a moslyom gyilkos.

Otthagyni a biztonságot az ismeretlenért azt mondják őrültség, de mivan ha a múlt már eltántorít. Ha úgy érzem semmi közöm ahhoz ki akkor voltam. Mikor már úgyérzem írtózóm attól, hogy megint ott, ugyanott tatok és a hideg kiráz a tudattól, hogy ismételni látszik minden. Kérdés a fejemben csak annyi.: MIÉRT?, de tudom nem szabad a választ keresnem csak továább lépnem, mert ha kutatom megint ott ragadok, de ha engedek a homálynak új életet kaphatok...

A sírás megkönnyíti a lelket s könnyebnek érezteti a terhet. Olyan ez, mint egy fájdalmas fájdalomcsillapító. Minden felszínre tör mi valaha is bántott, s csak folynak arcomon a könnycseppek. Rég nem éreztem már ilyen hideg, nedves cseppeket az arcomon... nem azért, mert minden tökéletes volt, csupán igyekeztem erősnek mutatkozni, de rákellet jönnöm, hogy nem attól leszek erős ha érzéketlen maradok hanem ha kimutatom mikor ki vagyok.

Amikor azt mondja neki más kell, belül össze törtök mégis a legrosszabb az egészben nem is sejti mit rombol le ilyenkor bennem. Talán jobb is hogy nem néz a szemembe...a végén még meglátja mennyire számít nekem és rossz nézni ahogy a vesztébe rohan. Már megint a múlt felé fut vissza, de én tudom legjobban az nem megoldás csak örökre csapdába ejt és többé nem enged ki.

Kétes jeleivel összezavar majd pillantásával felkavar. Évek múltán sem szűnik az érzés, mi mai napig megrémiszt, mert nem tudom mi az. Nem szerelem és nem barátság... olyan ez, mint a tudatalatti titkos üzenetei, de mit kezdjek vele ha az agyam nem fejti meg. Csupán őrületbe kerget csak, hogy nem működik a dekódolás. Mintha báb lennék és zsinórjaim az érzelmek szalagjai lennének. Mikor jövünk már rá nem biztos, hogy ez szórakozás...

Reggel felkelek s abban bízom talán ma végre egy olyan alak néz vissza a tükörből ki más, mint az eddigi... Talán jobb, vagy csak más szemmel nézi a világot, talán csak többet mosolyog és boldogabb... nem tudom, de mindenképp talán elfelejti a múltat. Ha valakire ránéz szemei tisztán csillognak nem pedig hamiskásan annyit mond minden rendben, mert amíg emberek vagyunk mindig lesz egy valami amihez csak a reményünk fűz és nem több. Valami amihez nem jutunk hozzá és belehalunk a tudatba csak az az egy kell, de nem kaphatjuk meg....

Sosem tudtam kiigazodni rajta és nem is érdekelt. Nem akartam tudni mit gondol....de most lassan az őrület határára kerget. Megfejthetetlen, érthetetlen és elérhetetlen... Talán ezért is akarom, mert tudom nem lehet az enyém, de annyira nehéz bebeszélni a szívnek hogy nem lehet az agyam irányítani képtelen. A háborút feladni már nem lehet. Szív vagy épp ész, mindegy ki nyer valaki elvérezve végzi a csatatéren...

Mindent feltenni egy lapra aztán remélni, hogy jó döntés volt...stresszes meló. Aztán amikor rájössz tényleg jobban tetted elfog egy hihetetlen jó kedv mikor úgy érzed a világ összes ember mosolya a te arcodon van, felbecsülhetetlen. Nééha viszont visszasüllyedünk a lelkiismeret világába és rájövünk, hogy a másik ember szemében mit láttunk míg a mi szemünk csillog a boldogságtól az övé lehet épp könnyekben úszik...

Belené az Ő szemébe és még engem lát. Ennél biztosabban semmit sem tudok, hisz eláruja saját magát, de inkább ne tudnám...hisz leárta és én is . Még is be kell látnunk, telhet el akár mennyi idő az emlékek megfakulnak, de boldogság emléke meg marad és holmi játék nem helyettesíti. Mindkettőnk vesztesen került ki onnan és a szívünkből kitépett darabok helye ottmarad..

Este volt már és sötét, az utcák tömve voltak emberekkel, mi pedig ültünk egy padon és csak sorjára szívtuk a cigarettát miközben az élet problémáit elemeztük épp. A város ünnepelt, de körülöttünk mégis mintha megállt volna az idő, csak beszétünk és beszéltünk. Egyszer Ő majd én. A beszédre nem emlékszem, csak a rengeteg füstre és ahogy nézem milyen gondtalanul száll a semmibe. Szinte fájt, hogy én nem olyan vagyok. Én is csak repülni akartam a tömeg felett, körbenézni majd egy erősebb fuvallat miatt szertefoszlani...

Csupán annyit kívánok neki, valaki szeresse úgy ahogy Ő engem, valaki nevessen rá úgy ahogy Ő rám, valaki nézzen rá olyan őszintén, mint Ő rám...valaki becsülje meg nem úgy, mint én. Az élet nem nekem tervezte és tartom ezt a felfogásom. Lehet Ő úgyérezte engem neki szántak, de én tudom Ő jobbat érdemel. Nem olyat aki félig itt, félig az álomvilágban él. Én egy érthetetlen lény vagyok és nem hagyom, hogy megértsenek,még nem, mert nem tudom megtenni...

Én a karzaton a korlátnak támaszkodva álltam Ő pedig lentről nézett felfelé és a szemével keresett valakit, hogy kit nem tudom...de enegem talált és megakadt a szeme. Láttam, hogy gondolkodott de végül csak integetett...még párszpr elmentem melette, de nem láttam, hogy reagál mert erőt vettem és nem néztem vissza. tudtam ha viszanézek Ő nyer és a múlt, de én a jövőbe haladok.

Amikor beléptem első nap úgy éreztem teljesen más életet kezdek. Nem tudtam meg magyarázni az érzést és igazából bűntudatot is keltett bennem. Hasonlítani sem tudtam semmihez, mert teljesen új volt... Jó is meg rossz is, de mégsem keserédes. Gyomromban gombóc, arcomon vigyor. Arra a helyre léptem hol a jövőm és a múltam találkozott. Talán ez volt a legfelkavaróbb az egészben. Hiszen 3 évig sikerült kikerülnöm s most mégis itt vagyok...úgy tűnik eddig mindig rossz helyen rossz időben tébláboltam, s most vagyok jókor, jó helyen.

Minden este mikor becsukom a szemem egy másik világba kerülök. Egy ijesztő akaratomon és irányításomon kívülibe, ahol az információkösszevissza rihangálnak és álmokká formálódnak. Reggel pedig  értelmetlen képsorok válnak belőlük míg éjjel élettel teli badarságok. Néha megilyedek mi lesz ha valóra válik és nem csak a rémálmoknál... néha már túl jók lenének ahhoz, hpgy azt megéljem. Talán ezek a piszkos gondolatok. Mikor meg van mindenem és boldog vagyok az álmaim még boldogabb életet mutatnak..

Belenézett a szemembe és mást látott, mint eddig. Nem mondta ki de láttam rajta már nem annak a lánynak tekintett akinek eddig. Megijesztett s rettegtem talán valami rosszat lát. Nem mosolyodott el, nem komolyodott el csak bámulta a barna szemeim és próbált rájönni ki vagyok. Ha tudom, hogy kívülről nem változtam azt hinném nem ismert meg.Aztén hátat fordított és elment..

Velem szemben állt, mosolygott, de nem köszönt... egy szót sem szólt. Mindenki mással beszélt csak velem nem, de folyton nevetett mikor rám nézett. Néha-néha rajtam hagyta pillantását s mikor észrevettem elrántotta. Most sem értem miért nem érdemlek csupán egy köszönést...olyan érzés mintha átmentek volna rajtam úthengerrel. Csupán bíztam benne, hogy barátok lehetünk..

Senki sem tudta, de mindenki sejtette. Senki sem szólt, de mindenki gondolt rá.Nem vallotta be senki, csak csendben hallgattak várva a végét. Talán így a jobb, ha halkan visszavonulunk. Olyan ez, mint egy tévedés egy félreütött hang a zongorán, csupán egy téves eszmekép. Kórosan belénk táplált életkép. Vágy, hogy robotok legyünk, s csak legyünk, ne éljünk, hogy ne akarjunk kitörni többé. Egy burok mi örökre megnevel...

Vajon hány helyre vésték már be szerelmesek neveit, kezdőbetűit? Hány lapra írták fel, satírozták át s majd dobták ki azokat? A szerelem egy veszélyes dolog... Könnyen elkezdődik, de a végén akár csak a háború vér folyik akár tömegeké is. Nem isme hazárokat és ismeretlen területekre visz, csak vigyázz nézdd meg jól az útlevele meddig enged...lehet át léped a határát és a rózsaszín felhők helyére szürkék kerülnek

Ahogy ott ülrünk Folyton csak az járt a fejemben mit tenne most Ő.. Beszélgettünk, de nekem csak az Ő gondolatainak fejtegetése volt az agyamban. Megijedtem, hogy egy percre az Ő agyával láttam mindent. Épp a naplementét elemezte és elárulta ha a nap vörösaz emberek vérfarkassá változnak...én csak mosolyogtam rajta, de magamban féltem mivan ha én magam is olyan leszek mint Ő és ugyanazt akarom majd, mint Ő..

Amikor az ember csak tehetetlenül forgolódik az ágyban és bámulja a plafont az éjszaka közepén már csak abban reménykedik, hogy legalább valami világot megrengető gondolatmenet támadja meg de ahogy az ablak alatt feküdve látja, hogy egyre világosabb van odakint ... kezdi feladni a reményt. Vgül totálisan elkezdi átadni magát a szenvedésnek, hogy valami titkos erő nemhagtya az álomvilába zuhanni csak gyötörte a semmittevés egész végig...és már vége is az óra csörög.

Ma van a piros lámpa, holnap a sárga és hétfőn a zöld. Minden kezdődik előröl. A rendszer visszatér..Korán köszöntjük a napot s nem várjuk meg míg lemegy. A monoton szürke hétköznapok elkezdőttek, s a retteget mondat, hogy :
  A 2012/2013-as tanévet megnyitom.
Már elhangzott. Nem léphetünk vissza csupán a boldog emlékek maradnak és vágyunk, hogy elteljen gyorsan a 182 nap.