Jobbról, balra, de soha előre..

Mint amikor valami kibaszott törékeny dolog van a kezedbe.
Pontosan így érzem, mikor mellettem van.
Úgy érzem bármelyik percben összetörhetem.
Elég lenne csak ráfújni és máris megrepedne.
Nem akarom, hogy összetörjön.
Nem akarom én ripityára zúzni.
Mégis úgy érzem bármelyik percben megtehetem.
Megtehetem, mert instabil vagyok, Ő pedig sziklaszilárd...
de én nem vagyok az.
Én egy elcseszett, egyik percről a másikra változó tényező vagyok.

Érezni bármit..

Kihívtam magam ellen a sorsot.
Lázadtam magam ellen és minden ellen.
Úgy viselkedtem, mint aki szuicid hajlamú és azt akartam, hogy az élet gázoljon el.
Azt akartam, hogy Ő legyen a tettes én meg csak áldozat... hogy észrevegyék az élet nem is ártatlan.
Minden szabályt meg akartam szegni.
Azt akartam, hogy hatalmas erővel csattanjak az aszfalton. Akkor talán  éreznék valamit...
Még mindig várom a csattanást...
vagy bármit ami kibillent az undorító megszokásból.

I don't live in hopes.

Eltelt még egy.
Öregebbek lettünk, bölcsebbek nem.
Ez is csak úgy kifolyt az ujjaink között, szépen csendben, és a 12.01.-nél vágott pofon a naptár.
Gondolj vissza!
Parancsol az agy.
Miket tettél?
Mi történt?
Megváltozott valami?
Csak eltelt.
Biztos voltak monumentális mozzanatok, de még is csak két alvás között eltelt 12 hónapnak érezzük.
Fogadom, hogy a következő év másképp lesz!
NEM.
Mert ez csak egy ócska kapaszkodó, mikor azt hisszük kell valami a változtatáshoz, pedig csak önmagunk kell.

Leegyszerűsíteném.

Azt mondják a probléma akkor lesz valós ha belátjuk, hogy létezik.
Onnantól kezdve el lehet kezdeni vele foglalkozni.
Hát akkor kérdem én, van vagy ezer problémám. Belátom, hogy azok. Kezelési útmutatót nem kapunk?
Nem elég feladat nekünk, hogy belátjuk?
Miért kell még a megoldására is rájönnünk?

Múlt találkozik a jelennel.

Felnéztem a telefonom képernyője fölül és konstatáltam, hogy csak egy ember jön velem szemben Ő is még messzebb van.

-          Nem fogok neki menni. – jegyezte meg az agyam. – és a szemeim visszameredtek a képernyőre.

Körülbelül egy perc múlva reflexszerűen felnéztem, hogy ellenőrizem a szembejövő embert.

Még mindig van távolság.

Visszakaptam a fejem.

Ismerős lett a sziluett.

A szemeim összeráncoltam és próbáltam kiélesíteni a képet.

Folyamatosan közeledett és én pontosan vele szembe mentem.

Már jól látható volt a szövetkabátja és farmerja.

Az arcát még, mindig nem láttam rendesen.

Rövid sötét haj.

Éles arcvonalak.

Mélyen ülő világosbarna szemek.

Egyenesen rám merednek.

Ajkai teltek, mégsem nőiesek..

és mozogni kezdenek.

-          Szia.

-          Szia. – automatikus válasz volt az agyamtól. Nem figyeltem az egészre csak a részletekre. Nem értettem miért köszön egy idegen és én miért figyelem meg minden testrészét. A fejemben visszhangzott a köszönése. A szürkeállományom vadul keresni kezdett.  

ISMERŐS. Dobta ki eredményül. Ismét ránéztem, de ezúttal az egészre.

-          Hogy vagy? – és én szinte nem is hallottam, mert egy arc fogadott, amit már hónapok óta nem láttam.

Nyáron elsétált egy veszekedés után. Talán augusztus volt… most pedig már december van. Az utak megfagytak, a járdák csúsznak. A leheletünk meglátszik és a fák kopaszok. A természet pont úgy pusztult el és lett pőre, mint én az elmúlt három hónapban nélküle.  

Ötletem sem volt mit válaszoljak a kérdésére. Legyen az egyszerű megszokott „semmi” amiről mindenki tudja, hogy millió dolog van mögötte, vagy talán mondjam ki, hogy a szél ahogy az orromhoz hozza parfümének illatát olyan, mintha egy időgépbe kerülnék és lepereg a szemem előtt minden, és ez mind kegyetlenül belém mar?  

-          Semmi. – gyáva vagyok, de ha nem kérdez rá Ő is az.

-          Az nem sok. – te is gyáva vagy. Belül ezen mosolygok, pedig szánalmas az egész. Macskaegér játék, de már lassan mindketten egerek vagyunk és a macska valami nagyobb hatalom, ami csúfos játékot űz velünk.

-          Hát nem. - …

-          Mennem kell. – bólintással válaszoltam és egyet jobbra léptem. Rám nézett, várt egy percet. Én is vártam. Láttam rajta, hogy meggondolta magát. Nincs mondanivaló, csak ismét ez az undorító, üvöltő néma csend. Elsétált.

Aztán én is.

Miért?

Mert az emberek gyávák.

Miért?

Mert úgy gondoljuk, ha megmutatunk magunkból valamit azzal már sebezhetők vagyunk.

És azok is vagyunk. 

Szem.

Nézz a szemembe, lásd háború dúl.
Hatalmas.
Véres.
Kegyetlen.
Semmit nem hagy egyben. Az emlékeket, mintha csak képek lennének darabokra szeli.
A testem nem szenvedi meg, de az csak egy váz.
Belül már ezer darabban heverek, még is tovább megyek.
Fogalmam sincs hová vagy kihez...
csak megyek míg valójában darabokra nem esek.

mi ez?

Nézz fel az égre, s reméld hogy élek.
Reméld, hogy még látsz, és én remélem, hogy még látlak.
Nem csak álmomban.
Nem csak éjjel a sötétben egy képben.
Egy képben mit kivetít a képzelet.

Vissza a múltba.

Hiba az ha vissza akarunk lépni?
Nem teljesen csak egy-egy emberért, néha... mert van, hogy az élet lehetőséget ad rá.
Akkor tényleg ballépés lenne az eséllyel élni?
Nem akarom úgy gondolni ha van valamire sanszom és hiányzik is az a valami, akkor nem tehetek ellene...

Ha lehet, akkor akarom.
Akarom mert hiányzik.
Hiányzik, mert Én voltam.
Én voltam, mert engedte.
Engedte, mert akart.
Akarta, mert engedtem.
Engedtem, mert akartam.
Akartam, mert Ő volt.
Ő volt, mert Én voltam.
Én voltam, mert Mi voltunk.

Még mindig.

Olyanok vagyunk, mint az óvódások akik
fogócskáznak, de csak ketten vannak.
Elkapja az egyik a másikat aztán már is az űzöttből lesz a vadász, aztán pát perc múlva újra csere.
Meddig lehet ezt élvezni?
Elvégre kiskorunkban is meguntuk egy idő után. Jobb esetben...
Akkor ez most rosszabb eset?
Nem csinálunk belőle jobbat? Nem adjuk fel?
Miért ekkora a büszkeségünk?
Miért nem akar már valamelyikőnk veszíteni?

Miért lett az ember ilyen rohadt makacs.?

2 perc a sötétben.

Sötétség fogadott.
Nem volt ott semmi.
Pont olyan volt, mint mikor éjjel minden lámpát lekapcsolsz.

Nem igaz, hogy nem vagy egyedül.
Sötét van és hideg.
Nem látsz semmit. Nem érzel semmit.
Egyedül vagy.
Nincs fény.
Nincsenek angyalok.
Nincs levegő.
Nincs semmi, csak Te.
A halál utáni élet is átverés.

Te arra, én amarra.

Nem kívánok
neked semmit.
Magamnak sem.
Egymás mellett mentünk.
Néha az egyikünk egy fél lépéssel előrébb, de a kezünk mindig összeért.
Most már elég.
El akarom engedni.
Már súlyossá vált.
Elfáradt a karom, és elgémberedtek az ujjaim.
Azt sem kívánom, hogy legyen vége.
Azt se hogy ne legyen.
Csak te menj jobbra én meg balra...

Több és több.

Ha valamire rákattanunk.
Legyen az bármi.
Kialakul az érzés, hogy kell.
Mindig ha hozzá jutunk azt hisszük elmúlik az éhség, de amint vége rájövünk, hogy csak csillapítottuk... aztán eljön az amikor már csillapítás sincs, mert mindig több kell.
Olyanokká vállunk, mint a több éves drogosok, növelni akarjuk az adagot...

Fikció?

Még mindig itt van..Néha éjjel álmomban előkerül.
Rémálom-e, nem tudom, de mindent felborít.
A világot elhomályosítja.
Rá figyelek.
Mindig csak rá..
arca még is ismeretlen.
Szembe jöhetne velem az utcán észre se venném. Már azt is kétlem, hogy létezik.
Lehet csak egy illúzió, hogy van aki ilyet vált ki más emberből.

Romlás.

Megfertőződött a világ.

Vírus oka tömegkommunikáció.

Elzárt a külvilágtól.
Nem csak az emberektől.
Önmagamtól is.
Van persze kapcsolat a képernyő túloldaláról is válaszolnak...
de a valóságban is már csak pixeleket látunk lassan.
Azt sem tudom én ki vagyok.
A csend helyére beköltözött a laptop zúgásának hangja.
Az idő mit magammal töltenék lecserélte a megosztás és a like.

Halandó.

Tudtad, hogy egyszer megszűnsz létezni?
Tudtad, hogy egyszer majd egyenlő leszel a földel?
Minden nap azt mondod az még messze van.
Ironikus.
Minden nappal közelebb kerülsz.
Minden reggel azt mondod van még egy.
Minden egy után egyel kevesebb.
Azt mondod megéled.
Élted már át azt milyen szívverés nélkül élni?
Kerültél már közelbe azzal a tudattal, hogy nincs még egy?

Mindenki életében van egy pont ahol halottnak érzi magát aztán rájön, hogy él de múlandó.