Sohasem tudtam pontosan érkezni. Vagy hamarabb vagy később. Folyton vagy lekésem a pillanatot vagy túl korán érek oda... a lényeg ugyanaz. Lemaradok. Nem megy az idővel való versenyfutás mindig Ő nyer. Talán, mert túlságosan nyerni akarok... de nekem akkor is túl gyors a tempó. Meg akarok állni, nem bírom a futást. A szívem már kiugrik a helyéről, mert tudja megint rossz helyen rossz időben..

Azt sem tudják ki vagyok... Nem értik a név mögötti énem. Ők csupán azt látják amit elküldtem nekik... nem tetszett s vissza dobták. A levélbe még a nevem sem szerepelt csak egy címzett voltam a visszautasítottak listáján...
   -Üdv a való világban! - válaszolta erre anyám.
Rideg, személytelen világ ez, s én nem akarok részese lenni annak, hogy robottá vállunk és eltűnünk. Nem leszek tettestárs az érzelmeim megmaradnak harcolni fogok amíg élek, ha a világot nem is válthatom meg...

Elvarázsol az érzés majd a valóság a földhöz vég, s az újbóli találkozás a padlóval nem kellemes. Rég nem láttam már s most ismét ide kerültem egy kis időre. Bár nem az én hibám.. Az ajtó küszöbén állok s nem én döntöm el merre megyek, hogy vissza a múltba vagy csomagommal együtt egy új ismeretlen helyre. Soha nem tudhatjuk mi vár ránk sőt ha tudjuk is sem lehetünk 100%-ig biztosak, mert az élet olyan, mint egy illúzió. Lehet, hogy valós lehet, hogy csak képzeljük. Mivan ha csak álmodjuk az egészet?

Visszaköszön a múlt s mosolyt csal arcomra... Boldogan gondolok vissza enyém volt s most majd valaki más életét forgatja fel s végül sétál ki belőle miután egy teljesen új jövőt alakít ki. Nem vagyok szomorú, hogy nem része a jövőmnek, tanultam tőle, s tudom örökké velem marad. A részemmé vált és olyanná formált ami nélküle nem létezhetne.

Míg a földön vagyunk álmodunk..Létezésünk csupán egy illúzió. Az igazi kaland halálunk után kezdődik el. Hisz a testnek egyszer meg kell halnia hogy a lélek igazán szabad lehessen. Képzeld amit eddig valóságnak hittél csupán hamis, vetített kép. A tudósok által alátámasztott tények is csak kitalált történetek. Minden mibe hittél egy átkozott pókháló. Minden mindent összeköt s ugyanúgy az utolsó szál a túlvilágra vezet, hol vár az igaz élet, de ne siess itt sem rossz...

Ha egy barátságnak vége akkor nem azért, mert összevesztek hanem, mert már nincs egymásra szükségetek. Átéltetek együtt mindent mi nektek volt írva, s ennél a pillanatnál sorsotok külön útra lép. Nem kellemes de nem halunk bele.Igazából az élet már rég felkészített rá, csak nem tudtad, hogy tényleg megtörténik.

Az élet után mi vár ránk nem tudjuk soha. Mégis van ki oda vágyik. Elrontja ezzel életét, mert csak a végét várja, és bizton állítom, hogy csalódni fog a befejezésben. Ha nem tesz valamit az életben az eltöltött idő kínszenvedés lesz s csak elpocsékolt idő. Más bármit megtenne, hogy akár csak egy napot is éljen még Ők pedig ölnének a halálért... Megnézném az arcát mikor rájön az sem az a lét mi kell neki.

Azt hisszük akik a diliházban vannak mások mint mi. Pedig nem...azaz de, csak nem úgy ahogy mi gondoljuk. Betegnek hisszük Őket holott csak tisztában vannak az álmaikkal és bármit megtennének értük.inkább irigylem Őket, hogy olyan társaságban vannak ahol megértik Őket. Hisz ott figyelnek egymásra idekint pedig elsétálunk egymás mellett...talán egy mosolyt dobunk a másikra, de nem több.

Azt hisszük be vannak zárva pedig ők az igazán szabadok...

Mindenkiben van valami szerethetni való. Ha csak a mosolya akkor csak az, de nekem azt is észre kell vennem és szeretnem, mert tudom a világot meg nem válthatom, de jobbá még tehetem. Mosollyal kelek és azzal fekszem. Nem hagyom, hogy elrontsák a napom kik életük rossz napjait rajtam akarják kitölteni. Nem húzom fel magam ha igazságtalanság történik velem. Semmi sem fog felidegesíteni olyan leszek mint egy kislány. Minden egyes mosolyomnál egy tündér fog születni.

Káros szenvedély, de lehetetlen megunni...ahogy mélyen beleszívok és érzem, hogy a pupillám kitágul majd a füst hömpölyög ki az orromon és értelmetlen mégis csodás alakzatokat ölt. Abban az egy szálban benne van minden reménye annak ki meggyújtja és minden bánata... Ahogy figyelem miként egyre csak fogy és fogy mindig eszembe jut az én életem is csak egyre fogy. Több idő sosem lesz hátra mindig csak kevesebb de a teendő mégis több. Élni akarok, nem pedig azon filózni mit tegyek meg amit mindenképp akarok. Ezt nyújtja ez az egy szál. Egy mély szívást a remény cigarettájából

Rájöttem a hosszú élet titka a boldogság. Mindennap örülnöm kell, hogy élek. Ha nem érzek rá okot csak meg kell állnom egy percre és a szívemre tennem kezem majd rájönni nem véletlen dobog még. Mától visszatér a bohókás kislány. Egyetlen szabály.: Légy vidám! : D

A lapon csak két tintapaca...nem folynak el már megszáradtak.
   - Látod ők sem találkoznak többé akár csak mi. - sóhajtottam fel halkan. Hallottam ahogy a tanár a kérdéseket diktálta az osztálynak. Tudtam is a válaszokat, de írásra képtelen voltam.
   "lelki állapotom nem engedi, hogy válaszoljak."- maximum ennyi ami kitellett volna tőlem. Folyton csak az arca lebegett előttem...éreztem az illatát és az elmúlást... Tudtam kész vagyok elengedni két kezét, de féltem Őt az élettől..

Ha csak egy lépést is másként tettünk volna a múltban nem ezt az életet élnénk. Jobbat vagy rosszabbat? Senki sem tudja meg mondani...az időutazásról mindenki csak álmodni mer. Hisz semmi más nem tudja úgy felcsigázni az embert, mint az az egy mondat.:
     -"Mi lett volna, ha..."

Olyan ez mint a ki nevet a végén játék gyerekkorunkból. Mindig a másik tartott előrébb, de aztán újra dobni kellett és a dobókocka 6-ost adott így beértük egymást. Elég hosszú ideje megy már ez a játszma. Mindenkit kiütöttünk időközben csak ketten maradtunk, de mi is kezdünk külön táblán játszani...Én nem akartam, de a kocka kigurult a játékmezőről és újat hozott létre azon pedig utunk már nem akar kereszteződni...

A zene hatalmas dologra képes. Egy dal megváltoztathatja a hangulatod, emléket teremt. Megváltoztathatja az életed. Vajon a hangszernek tényleg van lelke? Úgy gondolom igen. Hisz a zene él. Az egy olyan dolog ami örök, hisz az akkor is van ha mi már nem. Nyomot hagy a múltban és jelet ad a jövőnek. A jelenben játszódik, de sohasem annak szól. A hangszer nem csak hogy él, de minket is életre kelt. Kiránt a fekete-fehér hétköznapokból és a gondolatok tengerére vezet. Mindenben felfedezhető, mert mindennek van ritmusa csak meg kell találnunk azt. A zene bennünk van hisz a szívünk is ütemet üt. Lehet, hogy egész életünkben ugyanazt az egy dalt, de az a mienk lesz és örökké bennünk él.

Leszámolok a múlttal s mindennel mi hozzá köt. Elvesztem az emlékezetem s mint egy amnéziás tekintet ezentúl rá.

Utazzunk vissza a múltba és akadályozzunk meg mindent mi rossz. Fogd meg a kezem s tarts velem. Mondd, hogy nem őrült terv, csak csendben mint egy szellem zárjunk ki minden rosszat s éljünk egy világban mit mi teremtünk. Bíznod kell benne, hogy létezik egy ilyen világ, ha nem teszed elbukunk...

A kép amit másokról látunk hazugság. Csupán egy tükör ami az mutatja amit ők akarnak látni. Amit mutatunk és amit megélünk szinte ellentét. Elítéljük a külsőt, pedig tudjuk más személy él benne.

Örök életünkben azt fogjuk várni, hogy a varázslat beteljesüljön és pont ez miatt nem vesszük észre mikor teljesül be. Minden egyes hullócsillagnál, óramutató-állásnál kívánunk és irtózunk a fekete macskától. Mindenben hiszünk amit mondanak és az gazi varázslatokat egy fátyol védi, min szemünk nem lát már át...