Mások által kiváltott függőség.

Fogalmam sem volt, hogy ez ilyen nehéz lesz. Erősebbnek gondoltam magam, mint kellett volna... tehetek bármit mindig lesznek akik összezavarnak és elvesztem tőlük a fejem.
Az ilyen embereket egyszerre gyűlölöm és kedvelem, mert meg van bennük valami amitől azt éreztetik, hogy a másiknak szüksége van rá, de néha minden függőségben kell egy kis szünet.
A kérdés az, hogy mennyire is vagyunk rászokva. Annyira, hogy beleőrülünk ha le akarunk állni vagy kibírjuk épp elmével mikor majd visszatérünk hozzá... és mi történik, ha majd azt érezzük nem akarunk visszaesni?

Peoples are monsters.

Azt hiszem már mindent értek..

Nem is az, hogy besokalltam, csupán  annyiszor akartam magam erősnek mutatni, hogy észre se vettem, hogy tönkrementem...

Idegenek utálnak.. Még is miért?

Mert hallottak valamit? Mert valaki valamit mondott? Mert neki a valakijének nem tetszett ahogy mosolyogtam?


Erre azt mondom az összes ilyen ember csessze meg.
Elegem van az ismeretlen emberek utálatából és előítéleteikből. Lassan, de biztosan összeroppant az, hogy már azt sem tudom ki miért néz rám úgy ahogy...

Az emberek szörnyek.!

Barátság.

Mondd, hogy nem tűnsz el, ígérd meg, hogy maradsz és a sötétben majd megfogod a kezem.
Mondd, hogy kivezetsz mindig a labirintusból és nem hagysz elveszni.
Mondd, hogy te majd akkor is fogod a kezem, mikor senki más nem...

Mindig is azt hittem ezt a szerelemtől kell kérnem, de talán tévedtem... sokkal inkább a barátság jelenti ezt. Ott nem számít mennyit hibázol és esel kelsz mindig ott lesz, mert ez a dolga. Ezért van.

Felnőttem volna, hogy azt érzem nem a szerelem az erős hanem a szeretet? Vagy az egész hülyeség?
Nem! A szeretet mindig is erősebb lesz.!

1, 2, 3, 3 ...

1, 2, 3, 4..és így tovább. A fejem a víz alatt. A hajam lebeg és a bőröm libabőrös a forró víztől. Telnek a másodpercek, de tüdőmbe még mindig van levegő. Azt hittem sokkal gyorsabban elfogy majd.

Becsuktam a szemem.
Az elmém üvölt valaki húzzon ki! Valaki rántson ki! Jöjjön már valaki aki mindent egyszerre megváltoztat!

Tudom ilyen nincs, de még is ha behunyom a szemem és elfogy a levegő tényleg senki sem fog innen kihúzni?
Azt hiszem megőrültem.

Nem?!

Tudtam, ha azt mondom most, hogy nem akkor végleg ennyi lesz. Valamiért mégis most erősnek éreztem magam, még akkor is ha tudtam ezzel összetöröm. Valamiért most képes voltam önző lenni… de nem tudtam mikor lennék újra képes ekkora erőt érezni magamban. 

Érzem, hogy ez most tényleg más, hogy már valamiért kialudt az a sok szikra, ami eddig égett. Valamit elveszítettem. Őszintén fogalmam sincs, hogy mit. 

Eleinte megrémültem attól, hogy megtudok állni a két lábamon és nem hiányzik mellőlem senki. Aztán napról napra jobban megy és már sokkal inkább az ijeszt meg, hogy valami hatalmas dolog el tud tűnni nyom nélkül... 

Nem vagyok jobb.

Nem tudom miért gondoltam, hogy ezúttal majd jobb lesz. Nem tudom miért hittem, hogy én majd jobb lehetek, mint a többi ember, mert én meg tudok bocsájtani bármit...aztán jött a fal. Nem tudok felülmúlni senkit, még önmagamat sem. Vannak dolgok és tettek amik nem gyógyulnak be és attól csak mi is bántjuk a másikat. Nem bánthatok senkit...mert akkor majd megint engem bántanak.

Valami kattant.

Megesküdnék, hogy kezdek megőrülni, vagy én, vagy a világ, de valami itt már nagyon nem stimmel. Kifordult a világ és én is fordultam vele. Fejjel lefelé van minden ami fekete az most fehér és ami fehér volt az fekete. Amit eddig tudtam most már bizonytalan és képlékeny. Először azt hittem én kattanok be, de most már tisztulni kezdett a kép és bárki szemébe nézek, látom teljes az anarchia. Mi történt mindenkivel?