2014. február 26., szerda

Kereszteződés.

Pár éve még egy tökéltessen stabil tervel álltam az élet kapujába és vártam mikor kapom már meg a zöld lámpát, és most ahogy egyre jobban közelít a számláló a nulla felé...annál inkább érzem magam zavarodottnak és bizonytalanak.
A tökéletes elképzelésem már rég a homályba veszett a jövővel együtt, már nem vagyok képes előre tekinteni, mert nem tudom mit akarok.
Ötletem sincs ha majd zöld lesz a lámpa és átsétálok a túloldalra jobbra vagy balra kanyarodom, és, hogy egyáltalán lesz-e majd kanyarodási lehetőség, mi van ha csak simán majd előre vezet egy út? Akkor elrontottam?

2014. február 24., hétfő

Ihlet.

Van ami nem múlik.
Van ami nem nyugszik.
Van ami folyton ki akar törni belőled.
Hirtelen nem tudod irányítani magad és a gondolatok feltörnek onnan mélyről és érzed, hogy ez az ami nem tér vissza. Egyedi és ismeretlen gondolatok, melyek csak egyszer látogatnak meg és akkor sem tudod honnan.

Képzelet.

Képzelet.
Elragad. Mindent eltakar, s igazságot nem mutat. Nem álom, annál nagyobb és bátrabb. Mindent megszínez és összevissza mutat. Akár ébren vagy akár alszol benned van s meghatároz. Nincsenek határai.

Elmúlhat?



Régen ismertem minden egyes porcikáját oda-vissza, s most mikor elmegy mellettem szinte megfagy a levegő.
Mégis, hogy hűlhet el így minden?
Mégis, hogy tűnhet el minden érzés?
Mégis,hogy lehet kibírni hogy ne nézzem azt a szempárt mi egykor az őrületbe kergetett?
Mégis, hogy?
Mégis, hogy élhetem túl ezt az egészet? Mégis, hogy vagyok rá képes?
Tudtam, hogy vége, hiszen éreztem, de ennyire?
Mégis, hogy lehet, hogy nap mint nap látom és egyszerűen csak elsétálunk? Minden szó nélkül. Minden pillantás nélkül.
Megbántottam. Tudom. De Ő is engem.


2014. február 16., vasárnap

Tele.

Ebben a világban csak azok mondják, hogy "minden rendben", akiknek problémájuk van.

Elrejtjük ha valami igazán bánt minket, de mindig egyre mélyebbre, fel sem fogván, hogy egyszer túl púpos lesz majd a föld és az összes ki akar szabadulni..és ha kiszabadul.
Mindennek vége. Megbénulunk és kiakadunk. Az agyunk lefagy és nem leszünk önmagunk ura. Az érzelmek majd felülírnak minden más ingert és csak haladunk majd előre, de nem is fogunk látni, mert nem működünk. Nem az agyunk mutatja majd a világot hanem a szívünk. Felszakad a világról a láthatatlan fátyol mi védte eddig és mi leszünk az elsők akik átlépik az új világ kapuját, mely akkor már lehet, hogy színes lesz, de nem érezzük majd...csupán megyünk majd még tovább, míg minden elrejtett bánatot meg nem oldottunk, és ha végzünk majd üresnek érezzük magunk és megrémülünk a furcsa és idegen béke érzésétől. 

Zavar.

Minek csinálni ha nem ismerik el?

Akkor éri meg csinálni valamit ha elismerik? vagy már akkor is megéri ha önmagunknak elég?

Valaki válaszolja már meg, mert érzem, hogy megint semmit sem értek, és ez belül minden gondolatot megöl.. én nem akarom, hogy eltűnjenek és többé ne varázsoljanak el. Én mindig is elakarok majd jutni az elképzelt világok földjére és minden ajtó mögött valami más varázslatot akarok látni...most még is minden fekete-fehér és a színek teljesen eltűntek...

2014. február 12., szerda

Egyenes út a sárga házba.

A mélyére kell ásnom. Minden erőmet bele kell tennem. Minden figyelmemet erre kell irányítanom...csak és csakis akkor érthetem meg ezt az egészet.
Úgy érzem pontosan ezt tettem Figyeltem minden lépésemre és gondolatomra mégis jobban belekeveredtem, mint eddig. A fejemben még több fekete firka, és még kevesebb gondolat...eltűntek. Valami folyton elragadja őket ezzel üzenve, hogy térjek észhez, de más távpontot nem ad és úgy érzem ez így nem fair.
Cseppet sem segít, csak még rosszabbá tesz. Szép lassan az őrületbe kerget.

2014. február 9., vasárnap

Ajtó. Kulcs. Zárva.

Zárj be néhány ajtót! Nem büszkeségből, tehetetlenségből vagy arroganciából, hanem csupán azért, mert már nem vezetnek sehova.

De olyan nehéz megérezni, hogy valóban nem vezetnek-e már sehova... ilyenkor nincs segítség és ha bezárom visszaút sem, vagy elcseszem, vagy nem. Ilyenkor csak menekülni akarok minél messzebbre bár tudom ez nem lehet. 
Azt mondják ha nem nézel vele szembe gyáva vagy. Lehet igazuk van, de akkor is nehéz. Nehéz belenézni a döntés káprázóan csillogó szemeibe és egyáltalán megszólalni. Meg látom a szemeit és elveszek. Elvisz egy másik világba ahol senki sem bánthat, megmutat egy tökéletes ám törékeny világot majd kérdésekkel bombáz és készen áll, hogy összetörjön. Mindent akár.

S ha netán úgy döntök bezárom, már a kulcslyukon sem leshetek majd néha át..

Bye.

Reflektorfény, autó, kerékcsikorgás, ordibálás, valaki, az a valaki elránt, valakire ráesek.

Mindenkinek vannak dolgok amire nem akar visszagondolni, mert attól görcsbe rándul a gyomra és lebénul a teste. Mindenkinek van félelme.. de van értelme a haláltól félni? Van értelme néha belegondolni abba, hogy vajon mennyi van még vissza? Van egyáltalán értelme várni vagy csak gondolni a holnapra?

Nem lenne jobb és könnyebb csak a mára gondolni, csak a mában élni? mégis tehetünk bármit az a bizonyos fekete felhő mindig is a fejünk fölött fog lebegni.

2014. február 5., szerda

Múlt visszatér.

Néha vannak azok a gyengébb napok.. mikor érzem, hogy fáj a hiánya. Mikor érzem, hogy fontos volt és
érzem, hogy el lett cseszve már a kezdetektől. Két ismeretlen csak találkozott egy ponton.
Néha vannak azok a napok, mikor úgy érzem minden egyes emlék csak belém tapos..
Néha vannak azok a napok mikor mosolygok, de belül úgy minden igazán el van baszva..de mégsem annyira, hogy összeomoljak, mert néha azokon a napokon az okát sem tudom csak egyszerűen fáj...

2014. február 4., kedd

Zene.

"A zene az az ajtó, amely elvezetett a rajzoláshoz, a fényképészethez és az íráshoz."


Ha nem lenne zene belehalnék a mindennapok nyomásába.
Folyton csak megy a fülemben, az agyamban és úgy érzem ha valaki ki húzná a fülhallgatót a fülemből azt meg tudnám ölni, mert akkor azt érezném, hogy az én saját világom eltűnt. Leomlottak a falak és képtelen vagyok odafigyelni a külvilágra. Mindenre, és ez túl sok lenne. 

Idegen.

Idegen.

Régen ismertem minden egyes porcikáját oda-vissza, s most mikor elmegy mellettem szinte megfagy a levegő.
Mégis, hogy hűlhet el így minden?
Mégis, hogy tűnhet el minden érzés?
Mégis,hogy lehet kibírni hogy ne nézzem azt a szempárt mi egykor az őrületbe kergetett?
Mégis, hogy?
Mégis, hogy élhetem túl ezt az egészet? Mégis, hogy vagyok rá képes?
Tudtam, hogy vége, hiszen éreztem, de ennyire?
Mégis, hogy lehet, hogy nap mint nap látom és egyszerűen csak elsétálunk? Minden szó nélkül. Minden pillantás nélkül.
Megbántottam. Tudom. De Ő is engem.

Majd odaérek.

Tudom, hogy majd akkor csak ránézek és tudni fogom.
Tudni fogom, hogy akkor ott a helyem. Addig keresnem kell, hogy merre is van ez az egész, de ott akkor tudni fogom majd, hogy megérte.
Megérte annyit botorkálni a sötétben, és heverni a padlón.
Érezni fogom, hogy megérte küzdeni, mert velem szemben fog állni és csak rám figyelni. Egyenesen rám, csak is és csak is rám.
Pontosan szemben fog állni velem a Boldogság és akkor már majd nem téveszthetem el.

Puzzle.

Egy cérnaszálon sétálok, amin ha jobbra dőlök boldog vagyok, ha balra dőlök boldog vagyok.. még is tudom, mindegyik felén fog valami hiányozni. Olyan, mintha az arany középúton sétálnék, de tudom nem így van. Bármikor jöhet valaki elvágja ezt a nemes anyagból szőtt zsineget és akkor majd csak borulok amerre borulok.
Meg kellene előznöm, de nem akarom. Élvezem, hogy egyben van az életem, még akkor is ha tudom bármelyik percben újra széteshet...de hát nem ettől olyan szép?