ÚJ.

https://rebekajovanczai.wordpress.com

Mostantól itt érhető el minden.

42, 21.

A válasz mindenre 42.
A lelkünk súlya 21 g.
Komolyan csak ennyi az egész ami valójában minket alkot és folyamatosan fejlődik?
Ha 63 kg vagyok és ami tényleg a lényem csak 21 g akkor ami igazán számít belőlem az mindössze 0.000333%.
Mi a többi?
Mi a maradék 99.999667% ?
Csont, hús, izom, agy, bőr, haj ennyi?
Abban a pillanatban, hogy meghalunk pontosan ezzel a 21 g-al leszünk kevesebbek ami a 42 fele, már megint a számmisztika.
Olyan mint a 666, 23, 13.
csak egymás után írt számjegyek.
42.
21.
Meghaltál.

Mindig van valami..

Nem létezik tökéletes nap és tökéletes perc.
Valami midig árnyékot vet majd ránk és a háttérből készül lecsapni, de ha folyton ezen rágódnánk talán egyenes út vezetne a depresszióhoz.
Nem mondom, hogy engem nem akaszt, ki, hogy igazából soha semmi nem alakul úgy igazán jól és, hogy minden idő előtt ér véget, de nem tehetem meg, hogy folyton a miérteket és a mi lett volna ha dolgokon járjon az eszem, mert az élet így is folyton lehagy.
Túl gyors a tempója, pedig már így is futok mégis mindig előttem van és néha olyan, mintha csak messzebb kerülne.
Élvezi ezt a játékot, tudja, hogy ebben mindig nyer, hiszen neki az ideje végtelen a miénk véges.
Így hát a véges időmet nem akarom elpazarolni arra hogy ha elesek sírjak és gubbasszak a földön míg valaki fel nem segít.
Fel kell kelnem, mennem kell tovább, előre, felszegett fejjel és élni!
Mert nem vagyok hajlandó elfogadni azt a tényt, hogy az élet elcseszett!
Mi tehetjük azzá ha gyengék vagyunk.

Talán majd...

Talán majd egyszer bennem is helyre áll a rend.
Talán majd egyszer bennem is egyensúlyba kerül a jó és rossz.
Talán majd egyszer bennem is minden rendben lesz.
Talán majd egyszer én is megbízok emberekben.
Talán majd egyszer én is felnövök.
Talán majd egyszer én is okos leszek.
Talán majd egyszer én is bátor leszek.
Talán majd egyszer én is őszinte leszek.
Talán majd egyszer én is hazug leszek.
Talán majd egyszer én is barát leszek.
Talán majd egyszer én is ellenség leszek.
Talán majd egyszer én is kiérek valahova.
Talán majd egyszer én is célt szolgálok.
Talán majd egyszer én is célt találok.
Talán majd egyszer felkelek.
Talán majd egyszer lefekszek.
Talán majd egyszer élek.
Talán majd egyszer halok.
Talán majd egyszer értelmet találok.
Talán majd egyszer megérted ezt.
Talán majd egyszer én is megértem.

Légy büszke!

Mert merd vállalni azt aki vagy!
Mert az emberiség nem mondhatja meg a határokat!
Mert mindenki az aki, és ebben nincsen hiba.
Nem lehet rossz csak azért aki vagy.
Fogadd el, légy büszke, légy boldog!
Mert nincs olyan, hogy más, olyan van, hogy ember, a többi már csak körítés.

Jó tanács

Ahhoz, hogy élj álmodoznod kell!
Mert mindig kell egy cél.
Mert mindig kell, hogy lásd van értelme.
Soha nem adhatod fel míg el nem éred.
Aztán tűzz ki újat!
Minél többet elérsz annál szebb az élet.
Lehetnek egyszerűek, nem kell rögtön megváltani a világot, de mindig legyen valami amit akarsz, valami ami boldoggá tesz,
mert az élet álmok nélkül színtelen
célok nélkül kegyetlen.

Akkor is köszönöm.

Csupán köszönöm.

Hiába, hogy annyiszor belém rúgtak,
meghazudtoltak,
hazudtak nekem,
vérig sértettek,
megcsaltak,
kihasználtak,
hátba támadtak.
Mindezzel értékesebbé tettek.
Soha ne haragudj az utálókra és a rossz emberekre, mert erőssé tesznek, megismered a küzdést, és az igazi életet, a harag csak felemészt.

no connection.

Ha egy kis időre elvonod magad az internettől,
ezáltal kicsit elszakadsz az emberektől..
felfedezhetsz valami furcsát,
én úgy nevezném, hogy gondolatok.
Az agyad elkezd dolgozni, és az elméd élvezi, hogy mennyi teret kap.
Nem határolják be mások.
A hangulatod teljesen más lesz, mert nem ér annyi inger.
Először idegesíteni fog, mert egyedül érzed majd magad,
de pár nap múlva már nem leszel egyedül.
Felfedezel valami teljesen újat.
Önmagad.
Hagyd hát, hogy csend legyen körülötted és a bennedd zajló zűrzavart meghalld.
Ha már meghallottad a zűrzavarodban a lényeget, térj vissza!
de ne feledd néha majd vissza kell térned ide, mert a béke önmagaddal, csak időleges.

Nem, nem és nem

Van kérdésed,
nem teszed fel.
Félsz a választól,
Félsz a kérdéstől,
Félsz a szavaktól,
mert a szavaknak erejük van.
Belénk hatolnak, és nyomot hagynak.
Képesek vagyunk inkább belül őrlődni, mintsem kimondjuk bizonyos szavakat.
Inkább lehajtott fejjel elsétálunk egymás mellett, mint hogy oda álljunk és kérdezzünk.
Gyávák vagyunk.
Nem akarok gyáva lenni.
Nem akarok félni valamitől amin változtathatok.

Módjával mindent

Néha kell a szabadság,
határok nélkül lenni.
Nem elfogadni a szabályokat, és lázadni.
Azt hinni, hogy kiléphetünk a megszokott rendszerből.
Szemben állni néha a törvénnyel.
Érezni az adrenalint,
minden reggel azzal kelni, hogy minden mindegy
és senkinek se felelni.
De aztán fel kell ismerni a határt,
mikor ideje lenyugodni, és visszatérni.
Elfogadni, hogy a szabályok kellennek.
Észrevenni, hogy a lázadás egy idő után értelmetlen lesz,
méltósággal kell feladni a felelőtlen szabadságot
és valami olyanra cserélni ahol továbbra is szabad maradsz, de felelősséget vállalsz.

Tudni, mégsem tudni

Az óra előrefelé halad, de nekem mégis visszaszámlálásnak tűnik.
Minden előrehaladt másodperc mutatja, hogy mennyivel kevesebb időnk marad...
ez egy örök és feloldhatatlan ellentét.
Ha lenne egy óra ami azt mutatná, hogy mennyi az amit még megélhetünk..
talán nem élveznénk annyira.
Folyton azzal foglalkoznánk, hogy csak elpazaroljuk a perceinket,
depresszióba esnénk, hogy egyre kevesebb idő van mégsem tettünk semmi érdemlegeset
Mégis maga az élet csak úgy nyer igazán értelmet ha tisztában vagyunk azzal, hogy véges,
hogy egyik percről a másikra tűnik el.

mert én nem tudom

Találd ki ki vagyok!
mert én nem tudom
Találd ki mit gondolok!
mert én nem tudom
Vedd észre mikor mit akarok!
mert én nem tudom
Szólj ha hülyeséget csinálok!
mert én nem figyelek
Legyél apám helyett apám és anyám helyett anyám!
mert nekem ez kell
Találd ki mi kell!
mert én nem tudom
Viseld el, hogy ilyen vagyok!
mert én nem tudom.
Tudd mikor kellesz, és mikor kell a magány.
 Halld meg a csendemben a sikolyt, és hangomban a csendet.

Országok

Tudod én azt hittem te jobbra én balra,
hogy majd nem lesznek kereszteződések,
hogy a kettőnk iránya teljesen más,
de az utak már csak ilyenek,
egy kanyar jobbra, aztán balra
és már zebra jön.
Észre se vesszük de életekbe sétálunk.
Néha hosszan, néha csak pár pillanatra.
Világtérkép az egész élet.
Az emberek külön országok ahová néha betévedünk,
átutazóba,
de végül mindig a saját országunkba kötünk ki.

Szobám

A szobám négy falból áll.
Aztán ha bemegyünk az ajtón
van benne asztal, szekrény, tükör, ágy.
A szobám mesél.
A falakon képek és különböző színek.
A szobám egy külön világ.
Megteremtettem benne egy atmoszférát.
Ahol béke van.
Ahová a világ nem törhet be.
Ahol a padló kényelmes,
a falak kedvesek,
és az ágy mindennél puhább.
Van egy ablak, is.
Az az égre néz.
Megmutatja nekem a világ legszebb részét.
Az ablak alatt vagyok én, a puha ágyon, boldogan,
mert a szobám én vagyok és a szobám bennem él,
és néha én benne,
mert a szobám a szívem,
és néha a szívem a szobám,
mert a kettőnek egyeznie kell,
mert mindenkinek kell egy darab a világból ami csak az övé.
Ahol csend van,
ahol egyedül van,
és ahol tudja, hogy sérthetetlen.

Azt hisszük..

" A legnagyobb hibánk, hogy az hisszük van időnk." /Buddha/

Mindig azt hisszük még ráérünk kimondani dolgokat.
van időnk megtenni dolgokat.
Mindig azt hisszük, hogy lesz még rá esélyünk, mert kb 70 év rengeteg idő, hogy megtegyünk dolgokat...
de az idő mellettünk rohan, sokkal gyorsabban fut, mint mi.
Mindig ő van előrébb és mi csak loholunk, hogy utolérjük.
Ha meg kell tenned valamit tedd meg.
Ha ki kell mondanod mondd.
Üvölts!
Cselekedj, vagy akármi, de semmiképp se mondd azt lesz még rá időm,
mert hidd el nem lesz!
Az idő egy nagyon cseles játékos.
Elhiteti, hogy sok van belőle, aztán csak alattomosan oson át a napokon, majd a napokból hónapokat, csinál aztán éveket és a végén csak annyit veszel észre, hogy elfogyott.

akkor jön az élet

Te eltervezed.
Lépésről, lépésre.
Mindent megteszel.
Követed a tervet,
aztán még is kevésnek bizonyulsz.

Minden teljesen másképp alakul.
Ezt hívják életnek.
Azt mondják a élet pont akkor történik, mikor minden a tervek ellen fordul.
A kérdés, hogy helytállunk-e
vagy
beleroskadunk, hogy kevesek voltunk a tervekhez.

Dönts már..

Ha valamin túl sokáig vacillálunk..
ha nem tudjuk eldönteni, hogy akarjuk-e és a döntésképtelenség állapotát élvezzük hosszú időn át...

Az élet megunja és lezárja a kérdést, egyszerűen elveszi a lehetőséget, hogy megkaphassuk..
Onnantól már nem számít hogy akarjuk-e mert amire a válasz nem, az nem.
Nem számít, hogy makacskodunk-e, hosszútávon a vége úgy is nem lesz.
Kaphatunk útközbe néha igent, de a végső kérdésre a válasz nem lesz.
Mert az, hogy mindent csak akarni kell és a miénk lehet egy baromság.
Az lehet a miénk ami előre el van tervezve, hogy jut, amit a sors kioszt...
de lényegében semmi se a miénk, mert nem birtokolhatunk semmit/senkit, mi is csak átutazók vagyunk.

Felelősség.

Mint egy üveggolyó..
Leesik, összetörik.
Lehet, hogy csak véletlenül rántod le a polcról még is darabokra törik.
Apró darabokra...nem lehet összeragasztani.
Hiába csak pillanatnyi hiba a következmény megmarad,
mert a golyó darabokban hever a földön és az üveg ha mezítláb rálépsz igen csak megvág.
megvágjuk egymást véletlen kimondott szavakkal
mert a beszéd felelősséggel
jár bár mégis sokszor felelőtlenül cselekedjük...

Move on.

- Tudod azért hiányozni fog. Hiába akartunk folyton menni innen, és felejteni, olykor szinte öltünk volna, hogy kikerüljünk ezek a falak közül...most még is olyan keserédes az egész.
Néha érzem, hogy ott belül kicsit fáj. Elvégre itt éltünk, mindig...ha itt hagyjuk ugyanazok maradunk? Nem marad itt egy darabkánk? Nem szed majd szét a honvágy?
-  Bármikor visszajöhetünk.
-  Az már nem olyan. Az csak egy látogatás, akkor már nem vagy része az itteni életnek, akkor már ez a levegő lesz furcsa és a másik megszokott. Akkor már csak egy idegen leszel, egy rég elfeledett látomás. Te emlékezni fogsz mindenre, de addigra a járdák már elfelejtik a lábnyomod, a levegő az illatod és az emberek az arcod. Mindenesetre én emlékezni fogok, mindenre, jóra és rosszra, pillanatokra mikor utáltam és mikor szerettem itt lenni, mert okkal kerülünk egy helyre és az a hely formálni kezd minket, felépít, majd ha úgy látja, hogy megtett mindent elenged.

Beszélgetés.

-          Ha úgy vesszük, egyáltalán nem vagyok jó ember. 

Rengeteg hibám van.

Jelenbeli, múltbéli és jövőbeli. 

Volt idő mikor azt hittem törhetetlen, és példamutató vagyok.

Volt/lesz idő mikor az is voltam, de volt/lesz idő amikor nem. 

Hiszen az emberek mindig elbuknak aztán felkelnek. Nem?

Hiszen mindenki élete tele van erkölcsi buktatókkal és veszélyes döntéshelyzetekkel. Nem?

Hiszen néhányon mindenki elbukik. Nem?

Hiszen néha mindenki elcseszett. Nem? 

Hiszen néha mindenki kicsit kifordul önmagából, és nem figyel oda mit miért tesz. Nem?

Hiszen néha.... Nem?

Nem tudom..

Talán mindenki, de lehet csak páran, de végül is mindegy is a lényeg, hogy én igen, és ez most önzőség, igen, de most akkor is a lényeg csak az, hogy én igen, és nem az, hogy más is talán. mert most a lényeg az, hogy én elcseszett vagyok, de cseszettül, vagy legalábbis azt mondják. 

Ön mit gondol? - fordultam végül felé a kanapéról.

-          Nem tudom. - a háta mögött lógtak a diplomái és megjelenése is azt sugározta, hogy felettébb művelt még is csak ennyit válaszolt. 

-          Nos ha annyi tudással, amivel ön rendelkezik, csupán ennyi a meghatározás azt hiszem, tényleg van valami furcsa bennem, de tudja én mindig azt hittem, ha érezzük, hogy ilyenek vagyunk akkor még nem lehetünk őrültek, hiszen akkor vagyunk őrültek, ha nem tudunk róla. Nem?

-          Maga nem őrült ebben biztos vagyok. 

-          Ebben én is. 

-          Akkor miben nem biztos?

-          Az életben, azon belül az emberekben, a cselekedeteikben, a szavaikban, magamban, a saját tetteimben, a saját szavaimban… néha úgy érzem ez az egész csak egy álom, valójában nem is élek, sőt senki sem él. Nincs olyan, hogy élet, mindannyian ülünk egy elzárt, ablak nélküli szobában csukott szemmel és álmodunk. Megálmodjuk az embereket, a helyszíneket, a párbeszédeket, mindent..de valójában fogalmunk sincs arról, hogy milyen is a világ, vagy, hogy létezik-e, vagy, hogy mi létezünk-e. Elvégre olyan könnyen semmivé leszünk, és ami ilyen illékony dolog, mint ez az "élet" az, hogy lehetne ennyire szilárd és valóságos.?

-          Érdekes meglátás.

-          Épp arról beszélek Önnek, hogy nem is létezünk, hogy nem vagyunk valóságosak, hogy maga is csak egy kivetülés a fejemben és ennyi a véleménye? Meg sem próbál meggyőzni arról, hogy emberek vannak, és én is vagyok? 

-          Ez csak egy teória, olyan mint a hit. Van, aki elhiszi, hogy van és alárendeli az egész életét, és boldog a tudattól, hogy valaki figyeli és vigyáz rá, egyszerűen megteremti magának azt a tudatot, hogy az az egész létezik, de vannak olyanok, akik nem tudják ezt megtenni. Ez mind választás kérdése, ahogy Önnél is csak a döntésén múlik, hogy elfogadja, hogy valóságosak vagyunk, vagy a saját elméletét követi. Viszont, hogy miben változtatna ez az Ön életén? Fogalmam sincs. Ezért tanácsot sem adhatok. Melyikben boldog? Figyeljen erre az rossz nem lehet. 

-          Mi az a boldogság? - néztem rá teljesen üres tekintettel. Az arcán láttam a megdöbbenést, elhitte, hogy nem tudom, pedig csak tudni akarom, mit mond, elvégre ki ne tudná milyen boldognak lenni....

Elvégre az ember lehet akkor is boldog, mikor épp

egy illatot érez,

egy embert meglát,

tesz valami jót,

egy másik ember boldog,

szerelmes,

mást szenvedni lát.

sír,

.

.

.

lényegében, bármikor lehetünk boldogok, mert a boldogság mindenkinek más.

Tégy valamit!

Tanulj, alkoss, hagyj nyomot!
Lényegtelen mit teszel, csak tégy valamit!
Ne engedd, hogy nyom nélkül eltűnj!
Rombolj, építs, szépíts! - mert ez így működik.
A lényeg, hogy ha már élsz tégy valamit amiért megérte, hogy esélyt kaptál.
Elég akár egy emberben, csak tégy valamit!
Ne csak legyél!
Élj!
Szeress!
Utálj!
Szeress újra!
Nőlj fel!
Öregedj meg!
Válj bölcsé!
és halj meg úgy, hogy elmondhasd volt értelme.

Átmenetileg nem üzemel.

Nem teljesen tudom
sőt semmit se tudok
sejtésem sincs
ötleteim sincsenek.
Valamiféle rövidzárlat lehet, ahol az agyam az áramkör és a szívem a biztosíték.
Valami lecsapta a biztosítékot és megszakadt az áramkör.
Az áramkörben folyó áram az érzelmek, és most elszabadultak.
Feleslegesen keringenek össze-vissza, nem maradnak egy helyben, minden pillanatban mást akarnak.
Jobb helyett balra, bal helyett jobbra.
Teljesen mindegy mi a kérdés a válasz akkor is folyton változó.
Karbantartót kérnék...

Felépülés.

Ha utálnálak,
még éreznék valamit,
de már ez sincs.
Eltűnt a hiány.
Eltűnt a megszokás.
Eltűntél te.
Eltűnt minden.
Eltűntem én is.
mert a távolság megváltoztat.
a hiány megerősít.
a fájdalom új embert épít.

KÖNYV!!!!!!

Zajlik az élet.
Pörögnek az események, még is csak telnek a napok, de minden napban van valami öröm.
http://publioboox.com/hu_HU/magadnak-magadert 
Mától elérhető a könyvem könyvformátumban nem csak e-könyvben.
Fogyasszátok egészséggel. : )

Önérzet.

Ha tesznek ellenünk valami rosszat,
valami teljesen megbotránkoztatót,
valami megalázót,
valami...
teljesen mindegy mit csak valamit ami az önérzetünket vérig sérti,
valamit ami teljesen porrá zúz minket belül.
Meg lehet bocsájtani, talán nem is olyan nehéz
mert idővel meg lehet, de visszaengedni az embert a mindennapjainkba...
azt idővel sem lehet.

Szívből szeretni az átlagember is tud, de szívből megbocsátani: csak az átlagfeletti képes.

Aragóniai Erzsébet

Fel.

Felfelé lépkedni a lépcsőn és látni, hogy egyre kevesebb van.
A pontos számot nem tudni, de mindig érezzük, hogy fogy.
Azt sem vesszük észre pontosan mennyit lépünk át egyszerre, hiszen lehet egyesével haladni, de akár hármasával is futni.
Futni a vége felé..
mert kit ne érdekelne, hogy mi van ott fent.
Elvégre az ember mindig úgy gondolja ami fent van az jó.
Hiszen kiskorunkban mindig a felső polcon volt az édesség.
A ranglétrákon is felfelé akarunk haladni,
és a menny is felfelé van.

Delete?

Ha nem gondolunk rá olyan mintha meg sem történt volna?
Lehet valamit a felejtésbe temetni? annyira, hogy ne lehessen kiásni...
nem tudom, de szeretném.
Ha nem is elfelejteni csak teljesen múlt részévé tenni.
Tettek.
Érzelmek.
Gondolatok.


amik teljesen elvetemültek, ballépések..
csak átlépni felettük nyom nélkül.

Mindenkiben,mindenki.

Veszekszünk..
mert ugyanolyanok vagyunk
mert benned önmagam látom
te pedig bennem önmagad.
Látjuk a hibáink, és szemet szúrnak az apró, idegesítő berögződések.
Eszünkbe juttatjuk, miért is utáljuk önmagunk.
Az ember soha nem szeret rádöbbenni arra, hogy mennyire is förtelmes.
Mégis valahogy megnyugszunk tőle, mert rájövünk, nem csak mi vagyunk szörnyek.

?

Nem vagyok szerelmes.
Nem is akarok az lenni.
Olyankor sebezhetőnek és gyengének érzem magam.
Hiába mondják, hogy egy megbízható társ az igazi boldogság...
én nem lehetek másképp boldog?
Miért kell a boldogsághoz 2 ember?
Azért, mert az ember társas lény?
A barátok is társak.

Többarcúság.

Az embernek annyi arca van ahány embert ismer.
Miért?
Nincs két ugyanolyan ember akihez ugyanolyan kedvel, hangnemmel, tekintettel, mosollyal tudnál fordulni.
Meglátsz valakit és máris kiül valami az arcodra.
Észrevétlenül. Reflexszerűen.
Ne aggódj, ez nem hiba! Mindenki így van vele.
Egy emberről körülbelül 5 másodperc alatt megalkotod az első benyomást ami onnantól kezdve mindig benned lesz.
Elég egy köszönés, és az agyunk már elemezi, aztán az eredményt az arcunk közli.
Ez mind pár másodperc.
Aztán már is hozzárendeltünk valakihez valamilyen hangulatot, hozzáállást.
Aztán tovább megyünk és újabb áldozatot keresünk.

Pozitív felfogás.

Nem az a lényeg, hogy hol vagy.
Nem az a lényeg mit csinálsz.
Itt hidd el tényleg csak az a lényeg, hogy élvezd.
Hidd el rövid ez a pár év amit itt töltünk.
Vannak események amik sorsdöntőek és néha elbukunk rajtuk, de lehet az nem is bukás hanem így kell lennie.
Elvégre azt mondják az élet az amikor olyan történik ami nem volt eltervezve.
Lehetsz akárki..
Lehetsz igazgató,
Lehetsz utcaseprő
Lényegtelen, mert ha élvezed senki nem köthet bele.

Új hely!!

http://jr-sweet.blog.hu/ (érvénytelen)

Átköltöztetési próbálkozások.

Nincs próbálkozás. :)

Kipukkadt buborék.

A hely ahol élünk egy burok olyan, mint a hógömbök és mi vagyunk benne a hóemberek.
Zajlik benne az élet, de úgy igazán messze nem látunk el.
Néha valaki felrázza és olyankor kicsit felborul a megszokás, de aztán újra beáll a monoton rend.
Aztán mindig jön az mikor tágítani kellene, de nem lehet...
kipukkad, hátrahagyjuk és újat építünk.
de a gömb üvegből van, megvágja a talpad miközben tovább állsz.

Mindenki hazudik.

Manipulálunk.
Irányítunk.
Elhallgatunk.
Füllentünk.
Arcátlanul hazudunk.
Teljesen mindegy minek nevezzük, önzően viselkedünk. Megpróbálhatunk néha napján másképp tenni, feleszmélni, de ez csak időleges.
Mindig az emberi természet nyer.
Hazudunk, hogy
megvédjük magunkat.
megvédjünk másokat.
Persze olyanok lehetünk akik a véleményüket kerek perec kimondják, de akkor máshol csúszunk majd meg.
Ma már nem csak az igazságnak van meg a helye hanem a hazugságnak is.

Emberi hülyeség.

Mindig menni akarunk, és tovább állni...
aztán mikor eljön az a pont, hogy tényleg megtehetjük, valahogy minden maradásra kényszerít.
Minden átértékelődik, és minden fontos lesz.
Aztán már maradni akarunk.
Ilyenkor ilyen lehetőség általában nincs.
Amikor otthagyhatunk mindent, hirtelen miért áll össze minden és lesz egészen elviselhető?
Talán, hogy jó szájízzel váljunk el?
de akkor meg ott lesz a honvágy ami mindig visszahív...

Ez így működik.

Megesik, hogy megismerünk valakit, megszeretjük, aztán elköszönünk.
Itt minden csak időleges.
Az életünk korszakokra van osztva.
Óvoda. Általános iskola. Gimnázium. Egyetem. Munka
Gyerekkor. Tinédzser. Felnőtt.
Minden be van tervezve.
Mindenhol ahova érkezel napról napra kevesebb az időd.
Megismersz embereket. Megszereted őket. Utálod őket. Akarod őket. Hiányoznak....ezerféle hatás ér aztán tovább mész.
Visszatérhetsz, de úgy is újra tovább lépsz.
Nem maradunk egy helyben, minden történik tovább,
akkor is ha te leülsz a földre és meg sem mozdulsz.
A többi ember él tovább. Nem állíthatod meg az életet.
Amit tehetsz, hogy megtanulsz elköszönni.

Szembesítés.

Az akarat.

Irányíthatatlan.

Indokolatlan.

Magyarázatot követel.

Érthetetlen, zavaros.

Őszinte.

A helyes út

Kötelezettség.

Megalapozott.

Egyértelmű.

Ok-okozati.

Megjátszott.

                                                                                           A kettő dolog, soha nem találkozik. 

Teljesen ellentmond egymásnak. 

Ha az akaratnak élünk, hibásnak érezzük magunkat,

 ha a helyes útnak élünk behatároltnak, és irányítottnak. 

A kettő közül melyik a rosszabb, vagy melyik az elviselhetőbb azt mindenki maga dönti el. 

Mindenki máshogy él, de a kettő között nem ítélhetünk, 

mert mi magunk is választjuk az egyiket 

és az, hogy melyik a helyes senki sem tudja. 

A távolság nem lényeg.

A tiszta lap nem egyenlő azzal, ha összecsomagolsz, és egy másik helyre mész.
A múltat nem lehet bedobozolni. Ahol egyszer voltunk ott nyomot hagyunk.

A járdákon, a házak falai között ahol nap, mint nap jártunk...
Olyan, mint egy ujjlenyomat, nem lehet eltüntetni.
Nem is beszélve azokról akiket ismertél. Nem vagy képes agymosásra, magadon sem...
A felejtés nem tiszta lap.
Hiába nem emlékszel valamire attól még létezett.
Tiszta lap egyszer van.
Mindennek a kezdetén, onnantól meg már csak ahhoz értünk, hogy minél jobban összekoszoljuk.
Nem számít milyen messze mész, ha ott sem élsz együtt önmagaddal nincs tovább.

Milliárd közül csak pár darab.

Mit látunk, ha ránézünk valakire?

Mitől látunk mindenkit másnak?

Miért akad meg néha egy-egy emberen a szemünk?

Mik azok a vonások, amik lenyűgöznek minket? 

Milyen arctípus tartja ott a tekintetünk? 

Hisz ismeretlenek. 

Fogalmam sincs milyen emberek… mégis valakin 

meg akad a pillantásunk, és nem ereszti tovább. 

Onnantól kezdve a többi teljesen jelentéktelenné válik.

Miért lesz pont az az egy?

Mindenkinek más, de még is megmagyarázhatatlan, 

egyszerűen csak az agyunk azt mondja, hogy ő érdekes.

Silent.

A takarót a fejemre akarom húzni és alatta akarok maradni.
Nem jönne be se fény se semmilyen hang kintről, mint mikor kiskorodban bunkert építettél és azt képzelted az a te várad, ha benne voltál sérthetetlen voltál, pedig nem védett semmi csak pár takaró volt összekötve és körülbelül fél négyzetméter helyed volt, mégis úgy érezted tiéd az egész világ.
Nem kell nekem az egész világ, csak hagyd hogy a fejemre húzzam, és élvezzem a csendet és a látszatot, hogy minden egybe van.
Ne kérdezgessenek.
Ne kérjék, hogy döntsek.
Ne kérjék, hogy vállaljam a felelősséget.
Ne adjanak feladatokat.
Ne várják el, hogy gondolkodjak...

I just want...

Állíts meg!

Ha kell vágj pofon.

Meguntam már hogy leromboljam az egész illúziót amit egy másik ember felépített... pedig érzem le fogom. Akaratomon kívül, de napról napra azt teszem... érzem.

Egy másik ember világát egyre jobban elsötétítem, ha ő még nem is érzi, mikor majd már vaksötétben fog ülni és hinni, hogy szemben állok vele... na akkor leromboltam mindent amit rám épített.

Menekülni akarok! Nem az emberek elől, sokkal inkább magam elől... mert mikor minden kicsúszik a kezemből és irányíthatatlanná válik,

az emberek megsérülnek, és én ezt nem akarom. Meg akarom őket védeni a sebektől, önmagamtól. Nem vagyok közveszélyes, csak néha kikapcsol az agyam és valami más irányít. 

Az akaratom, az érzéseim, az őszinteség. 

Azt hinné az ember ezek jó tulajdonságok, de mikor az ember makacs lesz tőlük és elvakultan követi őket, fejek hullhatnak... 

Miért? 

Mert a szavak cenzúra nélkül jönnek ki a számból és a tetteim vágyak vezérlik. 

Nincs veszélyesebb a vágyakozó embernél. 

Melyik?

Utálni mégis akarni. 

Éles ellentét, még is néha így érzem.

Akarom aztán nem.

Boldoggá tesz aztán gyűlölöm. 

Teljes a káosz. Ki tudja mi az értelme ennek az egésznek? Ez az őrült szerelemnek titulált érzelem az embert csak belülről kezdi felemészteni. Mindig vágyunk rá mégis mikor már ott van és a szabályait állítja fel menekülni akarunk, mert ketrecben élni nem akarunk, de tartozni valakihez igen. 

Kérdés melyik ösztön az erősebb.

Szabadság?

Szerelem? 

Ítélkezés.

Nem állítom, hogy soha nem teszem.
Nem állítom, hogy én nem vagyok felbujtó.
Nem állítom, hogy én nem....

de állítom és kérem...
barátoddal soha
családoddal soha
aki fontos azzal soha

ha már megteszed...
neki mondd ne mögötte
                                          n nem a bizalom fog eltűnni ha nem így teszed hanem az emberséged.

Mást akar.

A nő.                                                  Férfit akar.
A férfi.                                                Nőt akar.

Az egész egy ellentét. Egymás számára érthetetlenek, megfejthetetlen rejtélyek.
A közös az egészben, hogy emberek. Hibáznak, ítélkeznek, hazudnak, színjátékot játszanak egymással szemben még is akarják egymást. Érezni akarják, hogy egy másik elhibázott lény áll mellettük. Érezni akarják, hogy nem csak Ők romlottak, mert mind azok vagyunk, mert megszületünk és évről évre több mocsok éri a tiszta lapot, a végére fekete lesz...
de jól van ez így.
Ez a rendszerünk, mindenkinek jár egy tettestárs és együtt elkövetnek egy gyilkosságot az élet ellen.

csak menni.

Itt hagyni mindent.
Kinyitni a ruhásszekrény ajtaját és mindent csak beledobálni egy hatalmas táskába.
Becipzározni.
Felhúzni a cipőt.
Utoljára belenézni a tükörbe.
Rájönni, hogy vadidegen lettél.
Bezárni az ajtót. Nem visszanézni.
Elindulni.
Céltalanul.
Jobbra kanyarodni majd balra vagy épp fordítva, vagy csak egyenesen menni.
Megkeresni a világvégét.
Ennyit akarok.

Wish.

Egy kívánságot sose mondj el.
Ne mondd ki hangosan.
Mindig csak magadnak súgd meg.
Ha hangosan kimondod az esélyét is elveszíted, hogy teljesül.
Amint kikerül a világ elé darabokra törik és megszűnik létezni.
Reménytelenséggé alakul.

Sárga.

Itt semmi sem történik véletlenül.
Semmi sem történik ész érvekből.
Semmi sem történik rögtön egymás után és semmi sem következtethető le.
Semmi sem történik feleslegesen és semmit sem érthetsz meg rögtön.
Itt semmi nincs még is minden van.
Kifordult az egész önmagából.
Az emberek megőrültek.
A világ egy hatalmas sárga ház lett...

Kontrollálhatatlan.

Feltűnik a semmiből.
Csend.
Aztán becsapódik.
Ő se akarja.
Én se.
Csak megtörténik.
Nem kerülhető el.
Ellenkezhetsz.
Csak nyújtod a dolgot.
Lehet sors, vagy akármi. Egy idő után már nem is érdekel.
Csak szabadulni akarsz.
Mert megöl, hogy utálod még is kell.

Teória.

Az élet.

Egy fikció.
Valójában nem létezünk.
Ezt az egészet csak képzeljük.
Felvázolunk magunknak egy egész világot és kiszínezzük.
Berendezzük emberekkel, akik valójában nincsenek, és mi sem vagyunk.
Kivetítjük az egészet egy fehér vászonra, és elhisszük, hogy létezik.
Szituációkat kreálunk és párbeszédeket írunk.
Az emberek kiket elképzelünk csak karakterek.
A helyszínek csak képek.
A beszélgetések csak képzelgések.
Az egész csak egy elképzelés.

Mi lenne ha tényleg így lenne?
Lehet valójában csak egyedül ülünk egy sötét szobában, és csupán az egészet olyan valóságosnak alkottuk meg, hogy már szinte elhisszük, hogy élünk.

Szemtől szembe.

Szemben állni vele, a szemébe nézni, és beszélni... mintha megint kisgyerek lennék és Ő pedig az anyám. Szemeiből áramlik a szigor, még is ott van valami kellemes melegség. Látja, hogy gyámoltalan vagyok, de azt is, hogy bűnös. Kemény a tekintete még is puha.
Ilyen érzés az igazsággal szemben állni...
Nem büntetne ha hazudnék, de tekintete megváltozna. Elsötétülne és látnám a csalódást, mint mikor édesanyádnak letagadtad, hogy te jöttél be sáros cipővel. Ő se mondott semmit, csak megrázta a fejét és némasággal büntetett.
Ha az igazság némaságot fogad, minden erkölcs elveszik...
és ha minden erkölcs elveszik...
menekülj.

Madár.

Olyan, mint mikor egy madár száll a tenyeredbe, és te összezárod, hogy ne szálljon tovább.
Észre sem veszed, hogy közben megfullad.

Így tudnám jellemezni az emberi kapcsolatokat.
Néha levegő kell.
Néha távolságra van szükség.
Néha esélyt kell adni a hiány érzésére.
Aztán újra közel menni.


Ez így működik.
 Nem kell az első egy méternél már visszafele kapálózni, mert ott van egy kötelék ami bármerre mész, bármilyen messze, mindig ott lesz és amikor kell megrándul és visszatérsz a másik mellé.

?

Nincs kérdés.

Nincs válasz.

Csak Te.

És ő.

És csend.

Némaság.

Semmi több.

Nem beszélhetsz.

Mit tennél?

Létezik ?

Nem hiszek a szerelem létezésében.

Nincs bajom az érzésekkel, de akkor is abszurd dolognak tartom, hogy valakitől ekkora mértékben függjek, mint amit ez a fogalom elvár. Egyszerűen nem vagyok képes rá. Nem tudom ennyire alárendelni magam valaki számára és elvárni se tudom ezt.  

Feltétlen elfogadást támogatom, de hogy mindent megbocsájtani és mindenen átlépni, azért vannak határok.

Nem állítom, hogy nem éreztem hasonlót. Nem mondom, hogy nem voltam már padlón más miatt, de még is ki találta ki ezt az egészet?

Szeretni sok mindenkit szeretek, de szerelmet érezni valaki iránt… egyszerűen olyan álomszerű. Nem feltétlenül jó álom, de nem is rém sokkal inkább illúzió. Megfoghatatlan és még is kikerülhetetlen. Utálhatod, akarhatod „neki” teljesen mindegy, ő csak jön és megy a világunkban és néha frontális karambolt okoz, mikor átsétál a piroson. Felelőtlen és teljesen meggondolatlan.

Nem hiszek, benne mégsem bújhatok el előle… na, ez az igazi ördögi kör.