Beszélgetés.

-          Ha úgy vesszük, egyáltalán nem vagyok jó ember. 

Rengeteg hibám van.

Jelenbeli, múltbéli és jövőbeli. 

Volt idő mikor azt hittem törhetetlen, és példamutató vagyok.

Volt/lesz idő mikor az is voltam, de volt/lesz idő amikor nem. 

Hiszen az emberek mindig elbuknak aztán felkelnek. Nem?

Hiszen mindenki élete tele van erkölcsi buktatókkal és veszélyes döntéshelyzetekkel. Nem?

Hiszen néhányon mindenki elbukik. Nem?

Hiszen néha mindenki elcseszett. Nem? 

Hiszen néha mindenki kicsit kifordul önmagából, és nem figyel oda mit miért tesz. Nem?

Hiszen néha.... Nem?

Nem tudom..

Talán mindenki, de lehet csak páran, de végül is mindegy is a lényeg, hogy én igen, és ez most önzőség, igen, de most akkor is a lényeg csak az, hogy én igen, és nem az, hogy más is talán. mert most a lényeg az, hogy én elcseszett vagyok, de cseszettül, vagy legalábbis azt mondják. 

Ön mit gondol? - fordultam végül felé a kanapéról.

-          Nem tudom. - a háta mögött lógtak a diplomái és megjelenése is azt sugározta, hogy felettébb művelt még is csak ennyit válaszolt. 

-          Nos ha annyi tudással, amivel ön rendelkezik, csupán ennyi a meghatározás azt hiszem, tényleg van valami furcsa bennem, de tudja én mindig azt hittem, ha érezzük, hogy ilyenek vagyunk akkor még nem lehetünk őrültek, hiszen akkor vagyunk őrültek, ha nem tudunk róla. Nem?

-          Maga nem őrült ebben biztos vagyok. 

-          Ebben én is. 

-          Akkor miben nem biztos?

-          Az életben, azon belül az emberekben, a cselekedeteikben, a szavaikban, magamban, a saját tetteimben, a saját szavaimban… néha úgy érzem ez az egész csak egy álom, valójában nem is élek, sőt senki sem él. Nincs olyan, hogy élet, mindannyian ülünk egy elzárt, ablak nélküli szobában csukott szemmel és álmodunk. Megálmodjuk az embereket, a helyszíneket, a párbeszédeket, mindent..de valójában fogalmunk sincs arról, hogy milyen is a világ, vagy, hogy létezik-e, vagy, hogy mi létezünk-e. Elvégre olyan könnyen semmivé leszünk, és ami ilyen illékony dolog, mint ez az "élet" az, hogy lehetne ennyire szilárd és valóságos.?

-          Érdekes meglátás.

-          Épp arról beszélek Önnek, hogy nem is létezünk, hogy nem vagyunk valóságosak, hogy maga is csak egy kivetülés a fejemben és ennyi a véleménye? Meg sem próbál meggyőzni arról, hogy emberek vannak, és én is vagyok? 

-          Ez csak egy teória, olyan mint a hit. Van, aki elhiszi, hogy van és alárendeli az egész életét, és boldog a tudattól, hogy valaki figyeli és vigyáz rá, egyszerűen megteremti magának azt a tudatot, hogy az az egész létezik, de vannak olyanok, akik nem tudják ezt megtenni. Ez mind választás kérdése, ahogy Önnél is csak a döntésén múlik, hogy elfogadja, hogy valóságosak vagyunk, vagy a saját elméletét követi. Viszont, hogy miben változtatna ez az Ön életén? Fogalmam sincs. Ezért tanácsot sem adhatok. Melyikben boldog? Figyeljen erre az rossz nem lehet. 

-          Mi az a boldogság? - néztem rá teljesen üres tekintettel. Az arcán láttam a megdöbbenést, elhitte, hogy nem tudom, pedig csak tudni akarom, mit mond, elvégre ki ne tudná milyen boldognak lenni....

Elvégre az ember lehet akkor is boldog, mikor épp

egy illatot érez,

egy embert meglát,

tesz valami jót,

egy másik ember boldog,

szerelmes,

mást szenvedni lát.

sír,

.

.

.

lényegében, bármikor lehetünk boldogok, mert a boldogság mindenkinek más.