Féltékenységből...

Tudtam, hogy gyűlölni fogom, pedig semmit sem tett ellenem. Tudtam, hogy nem fogom kedvelni, pedig még csak nem is láttam…de én tudtam. Tudtam, hogy tiszta szívemből haragudni fogok rá.

Hogy miért?

Mert Ő az, ami én akartam lenni. Láttam benne az egykori jövőképem és fájt, hogy letettem róla. Tudom, hogy az én hibám, mégis rá vetítettem ki. Ő felnőtt volt, és megszerezte azt amit én is akartam…de valamiért meghalt bennem a vágy. A nehézség kiölte belőlem, ezért talán nem is volt igazi álom…csupán egy terv, még is fáj, hogy Ő az ami én is akartam lenni.

what??

Mondanivalóm nincs.
Csendben elsétálok.
Haragra okom nincs.
Békére lelkem int.
Akaratom küzd, de agyam béna.
Testem tétova, lelkem meghalt.
Üres vázként tengetem majd napjaim...
inkább a halál.
Miért?
Nem tudom.
Van értelme?
Nincs.
Értem-e?
Nem.
Mi ez?
Semmi.
Akkor minek?
Nem tudom.
Tehetetlenség?
Igen.
Zűrzavar?
Abszolút.

Mikor.?

Mi van ha félek? Önmagamtól..nem mástól. Nem attól, hogy majd más bántani fog, hanem attól, hogy én fogok bántani másokat..meddig lehet úgy élni, hogy rettegünk a saját döntéseinktől és a saját holnapunktól? Mikor múlik majd el? Mikor kerekedik felül majd a józan ész? Mikor száll fel az őrült köd a fejemből és tér vissza a tiszta levegő?

Ez nem az a kérdés, hogy mikor növök fel..azon már túl vagyok.
Ez az a kérdés, hogy mikor ismerem már meg magam...

Múltad Te vagy.

Meglátni újra és újra élni egy percre mindent...megrohamoztak az emlékek. Tudtam el kell kerülnöm, de felé akartam indulni. A túloldalon ült, és végignézte ahogy átmegyek a zebrán és várta merre megyek tovább. Ránéztem, de a másik irányba indultam. Most én fordítottam neki hátat nem pedig Ő nekem. Még is átkozottul éreztem magam. Olyan volt, mintha önmagam tagadtam volna meg...mintha minden mi eddig voltam meghazudtoltam...mert már nem küzdöttem.
Ő feladta minden bűntudat nélkül, én miért nem tehetem minden lelkiismeret furdalás nélkül?

Érezzek vagy ne.

Összetörnek és ott hagynak. Nem foglalkoznak a romokkal.  Azok felett valahogy olyan könnyen átlépnek...mintha szívtelenek lennének. A saját céljuk érdekli őket, az, hogy közben mindent ledöntenek számukra mellékes.

Az ilyeneknek mi csupán lerombolható falak vagyunk, átléphető kőhalmok. A szívtelenek világában az érző szívűeket elpusztítják. Tegyek hát úgy, mint akinek nincs szíve és akkor maradhatok? Mi van ha a látszat végül már belém hatol s olyan maradok? Így meg eltaposnak...mit tegyek? Éljek hát másként, vagy éljek amíg tudok önmagamként? Ki tudja megmondani, melyik a jobb, s ki a boldogabb? Hisz én azt hiszem én vagyok az, de Ők meg azt hiszik, hogy Ők azok. Zavaros az egész és nekünk itt kell élnünk, mert kitörni nincs esélyünk...

Képzelet háború után.

Megnyerni a csatát egy dolog, de az egész háborút..az olyan nehéz.

Nem is sikerült. A félúton elbuktam, s a háborút vesztesen zártam, pedig győzni akartam. Talán ez volt a baj...azt hittem ezen múlik mindenem, de most, hogy nincs rájöttem ez még egy kis részem sem volt. Még is néha játszadozom álmomban, milyen lenne ha én nyertem volna, de sohasem tudom igazán elképzelni. Az életem nem engedi, mert az már más élete. A képzeletem sem terjedhet ki az élet határain túlra.. Színesíthetem, és elmásíthatom a párbeszédeket, de valójában mindig is csak ugyanazt a történést álmodom újra meg újra más díszletben.