Mikor visszamentem oda ahol először láttam...azt hittem majd elkap valami furcsa érzés és visszaránt a múltba, de ehelyett csak berántott a szívem egyik sötét zugába és arra kényszerített, hogy nézzem meg mint egy filmet az első találkozásunkat. Mosolyogva keltem hát fel onnan hol az életembe lépett és megtanított arra kegyetlen játék ez, de amíg tart az egész egy gyönyörű álom és csak a vége rossz, de mindig jönni fog valaki ki eltusolja a hátrahagyott halott szíveket s begyógyítja, mint anya a fájó sebre adott gyógypuszival.

Hajnali egy és még mindig nem alszom. Szemeim a csillagokat fürkészik. Mintha Ők választ adhatnának a kérdéseimre... Vagy talán csak egy hullócsillagot lesnek hátha kívánhatok. Csalódnom kell, mert telik az idő de semmi változás... Felelet nincs csak az éj csendje. Most minden seb felszakadhat, minden könny kifolyhat. Nem látja senki... de nem indul meg szememből a patak s kezem sem kezd remegni a dühtől. A meg nem történt dolgok mindig érdekesebbek, mint a megtörténtek...

Az élet hová sodor s miként, nem tudhatom soha. Amit tehetek csupán, hogy élvezem az utat. Ha netán a padlón csúszva kell megtennem akkor is szeretnem kell. Mert okkal történik minden s majd később ha a felsőbb erő is úgy akarja meglátom az okát miért volt az úgy a múltban. Talán. mert később ez hoz össze egy baráttal? Talán csak, hogy megszokjam az élet kemény? Talán, hogy megtudjam milyen az ha igazán szeretek és viszont szeretnek? Bármi is legyen úgyis megtudom, ha a halálos ágyamon akkor ott, de kiderül...

Rám mosolyogsz, közel hajolsz, homlokod az enyémhez ér... Csak nézzük egymást, de egyikünk sem lép. A határt nem feszegetjük, mert  nincs útlevelünk és félünk vissza többé nem vonulhatnánk. Mi megy végbe az agyunkban nem tudjuk, de mindketten azt találgatjuk mit akar, mire gondol? Nem számít...véget ért felegyenesedtél és elmentél. Minden mi volt a homály fedi és a múltban fog ragadni.

Nem tudtam mi vár rám mikor belépett az életemben. Tudtam, hogy közel kerül hozzám és megért majd... De hogy ennyire azt a legrosszabb rémálmaiban sem reméltem. Mindennap olyan, mintha egy napló lenne. Félek egyszer valaki kinyitja s bele olvas, rettegek egyszer majd más is meg ismer s nem érti ki vagyok elretten és meghátrál. Bízom benne, de életem része oda van bejárása ahová senkinek sem. Nem használja fel ellenem tudom, de aggódom mi lesz ha majd gyerekeinknek kell elmesélni a múltunkat, s nem ugyanannak a személynek magyarázzuk majd, de akkor mégis majd egy percre ismét találkozik lelkünk, mert volt közös pontunk. Mi lesz ha megszakadok a fájdalomtól és majd újra látni akarom?