Belefáradtam a tökéletesség hajszolásába. A példaképek keresésébe. Mindenbe ami mások elvárásait támasztja alá. Meguntam és belefáradtam embernek lenni. A hányinger kap el olykor attól a kétszínű hazug léttől ami itt megy.  Megfelelni az elvárásoknak...minek? Csupán azért, hogy olyan legyek, mint a többi 7 milliárd 99%-a? Nem adom el a lelkem az ördögnek. Az emberek fertőzőek a világra és nem fordítva...

Lelkemben csend honol, nem boldogság és nem keserűség csak a szívem dobbanása zavarja meg a némaságot. Kicsit olyan, mint a vihar előtti csend...ezért félek, mert nem akarok vihart. Abból jó sosem lesz. Ott mindig valaki megsérül, és csak romok maradnak...láttam már elég porba dőlt dolgot mostanság, nem kell még több. Félek én döntök le valamit, vagy engem taposnak darabokra...

Már megint itt tartok...semmi ötlet. Egyszerűen leblokkolt az agyam. Nincs ihlet, semmi isteni szikra. A kurzor megint csak villog és várja, hogy leüssem a betűket, de nem jön semmi. Úgy érzem minden összedől körülöttem, ha nincs bennem semmi amit leírhatok. Nem akarok a mindennapok robotjává válni. Ha nem írok..olyan mintha kitépték volna a belsőm és csak egy üreges test lennék. Nem akarok olyan lenni...

Gyertyák égnek és liliomszag úszik a levegőben. a Fürdővizemben pedig rengeteg hab. Forró a víz, annyira, hogy már szinte éget, de ez jó...ez az érzés kiüríti az elmém. Ettől nem gondolok semmire. Ilyenkor csak vagyok. Lebegek a néma csendben és élvezem. Végre egy pont ahol néma csend van és nem rohan a világ. A hab körül ölel akár egy védőburok és hirtelen a fejem is alámerül...számolom a másodperceket de 25-nél felkapom a fejem és levegőért kapdosom. Nincs célja csupán újra kezdem. Addig csinálom míg ki  nem hűl a víz. Talán azért teszem, hogy lefoglaljam magam és tényleg semmi ne jusson eszembe...mert menekülni akarok mindentől mi a fürdőajtón kívül vár.

Nem sejtettem, hogy a büszkeséget ilyen nehéz félre tenni. Nem tudtam, hogy az első lépést megtenni ilyen bonyolult és ennyi rettegéssel jár. Azt hittem csak pislogok egyet és már túl is vagyok az elején, de a napok telnek n pedig egyre jobban beijedek. Olyan ez, mint a versenyfutás...futás az idő elől, hogy én legyek a gyorsabb, de egyenlőre Ő vezet. Mindig várom, hogy majd a másik lép egyet felém és nekem már kevesebb lesz vissza, de nem. Inkább csak távolodik vagy is hát egy helyben áll, de én úgy érzem napról napra messzebb van és sohasem érek oda...és mindez azért, mert a büszkeségem nem hagyja, hogy lépjek.

Megláttam a kabátját hátulról és láttam ahogy elmegy.. nem tudtam mit tegyek. Míg ez pörgött az agyamban addig a szám átvette az irányítást és még mielőtt az ajkamba haraphattam volna már kikiáltottam a nevét. Igazából már messze volt szóval reméltem nem hallotta meg de a következő percben már megindult felém...este volt kb 10 óra és Ő igen instabil. Teljesen szét volt esve...Őt ki sérthetetlennek tűnt összetörtek. Jött felém esetlenül, miközben hajába túrt és szemeivel a jeges járdát nézte. Fogalmam sem volt mit mondjak neki, hisz sok közöm nem volt hozzá még is aggódtam érte..de a sors megint elintézte amint odaért csörögni kezdett a telefonom és már csak annyit hallottam:
 - Hogy hogy itt vagy? - és szemeit végighúzta rajtam amíg a telefonomért nyúltam. Mire leraktam már mással beszélgetett és én is mással kezdtem el beszélni, majd elment. Állítólag míg én mással beszéltem Ő figyelt engem, de talán azért nem néztem rá mert fel sem fogtam ki volt képes Őt ennyire megtörni...nem akartam így látni, de tudom több esélyem beszélni vele nem lesz.

Van az a fektetett nyolcas. Tudod az az a végtelen jel, meg az örökre. Tudod ez az a szó amit mondtál nekem, meg amit azt hittük mindketten betartjuk...most meg néz ránk. Se te se én nem tartottuk be. Menekülünk egymás elől, akár a fogócskázó gyerekek aztán ha elkapjuk egymást akkor már a többi ember elől menekülünk, mert nem akarunk háborút. Bár ebből csak az lehet...vagy közted és köztem vagy köztünk és az emberek közt. Úgy érzem nincs jó megoldás. Két tűz közé kerültem és egyre jobban éget mindkét fele a vizet pedig nem találom ami eloltaná. Egyre vékonyabb határon táncolok és ha megbotlok a két tökéletes titkolt vilgom találkozik és összecsap...győztesként pedig nem állhatok fel abból.

A sors mindig átírja a forgatókönyvet...azt mondják azért, mert jobbat tartogat. Most én is ebben bízok csupán. Áthúzta a terveim egy jó vastag tollal és pánikot keltve bennem terel egy másik terv felé, de félek nekem nem fog tetszeni. Az előző tökéletes volt, akartam a mostanit pedig nem ismerem. Nem rettegek, mert hiszem, hogy most valami újat akar, de én eddig azt hittem ezzel kapom meg a változást...Kiszámíthatatlan és fárasztó az állandó változás.

Megmozdult a Föld a lábam alól kicsúszik a talaj. Semmi sem úgy történt ahogy el volt tervezve. A sors átvette az irányítást és úgy érzem most valami nagyot tartogat. Félek bármerre nézni, lépni, mert félek minden mit visszaszereztem kicsúszik a kezemből és egyedül maradok. Megrémiszt a tudat, hogy valamerre lépnem kell. Az élet most több utat ajánl mégsem tudok dönteni. Sőt  igazából olyan mintha ezek az utak nem az én választásom alapján dőlnének el hanem a körülmények és más emberek tettei fogják meghatározni melyikre lépek rá.

Mindenki másképp látja a világot. Mintha minden emberen más szemüveg lenne. Mielőtt elítélsz kérd kölcsön az Ő szemüvegét és szemléld onnan a világot. Az egyik lencse fekete-fehérbe mutat míg a másikban minden rózsaszín. Annyi fajta élet van, hogy már a hasonlóságok is egyre másabbak. Valaki szenved és van akit az élet a tenyerén hordoz. Mindenki olyan üvegen lát át amilyet átélt. Nem vonhatunk le következtetéseket. Nem általánosíthatunk. Mindegyik más.

Ha az ember tömegbe szabadul gyilkol. Elveszti az eszét és önmagát. Kicsúszik az irányítás a kezéből és féktelenül rombol. Hitler nem véletlenül beszélt csak tömeg előtt. Krisztust csak azért feszítették keresztre mert a tömegből valaki az Ő nevét kiáltotta a többi pedig skandálta így került ki Barabás és Krisztus a keresztre. A tömeg elsüllyeszti az emberi normát és állattá tesz. A tömeg nemzeteket ölt, családokat tett tönkre, generációkat választott el...ma is meg teszi. Az ember a tömegben gyilkolt és gyilkol. A tömeg kezéhez örökre vér tapad.

Inni és már szédülni az alkoholtól...az embert megbolondítja ez a csodás ital. Éjjel van, se hideg se meleg és mi már szomjazunk. Egy nagy pukkanás...
 - Pezsgőt! - ordítjuk, és nem számít ki figyel ránk. Egyre több üveg hever üresen a földön mi pedig egyre hangosabbak leszünk. Elmosódnak a határok és a világ is. Nem érezzük a rosszat csak a boldogságot, a meleget mit az alkohol juttat szervezetünkben. Kortyonként mérgezzük magunk, de ennek a méregnek minden cseppje édes és élvezetes. Nem vagyunk függők, de péntek van...pénteken minden elszabadul. Pénteken mindenki barát és mindenki szeret. A péntekek olyanok mint a karácsony, csak itt az ajándék a mámoros állapot a szeretet pedig az alkohol egyik végterméke lesz.

Szárnyakkal születtem...gyönyörűek voltak. Fehérek és csillogóak. Ahogy egyre többet használtam őket szürkülni kezdtek..most meg már teljesen használhatatlanok. Kettétörtek, megtépázottak és feketék...az élet tönkre tette őket, pedig még a negyedét se éltem le. Nem kapok másikat, mindenkinek csak egy jár...de ez igazságtalan. Nem én tettem tönkre hanem mások. Mindenki más aki belém rúgott, hazudott, bántott és most még is az én szárnyaim szenvednek...halálom után ezzel akartam a felhők felé szállni, de ezek aligha repülnek már, örülhetek ha a sétát bírják még egy kicsit...

Tegnap  este vagyis ma hajnalba elégettük a szerelmet... MEGÖLTÜK! Egy lapra felírtuk a neveket kik megbántottak, csalódást okoztak és egyszerűen meggyújtottuk. Meggyújtottuk, ledobtuk, arrébb szállt és a betonon porrá égett. Mindannyian figyeltük ahogy a nevek elégnek....azt éreztük ezzel elfeledjük, megbocsájtjuk. Elértünk-e vele valamit? Nem tudom, de mi megtettük. Fellázadtunk a szerelem ellen. Lehet ezért később leszámol velünk ezért, de eddig sem volt hozzánk kegyes mit számít még egy vérontás?

Megint az egész testem remegett és nem éreztem a szívem...a világ kezdett összefolyni, de most visszatértem, nem sötétült el minden...de gondolat, hogy megtörténhetett volna, megrémiszt. Mikor minden tökéletes, történik valami és rájössz semmi sincs rendben...ráébredsz, hogy vigyáznod kell, mert minden gyorsan ér véget, mikor senki sem számít rá. Nem akarok rettegni. Nem akarok arra gondolni a testem mikor adja meg magát és lelkem mikor száll tovább. Nem akarok arra gondolni, hogy lehet a holnap nem lesz már és minden mit akarok ma kell elérnem..

Könnyek törnek fel a szememből a tehetetlenségtől. A tudattól, hogy nem én irányítom az életet, hogy nem tehetek semmit mert az élet akár egy folyó csak folyik és sohasem változtatja meg az irányát és soha sem mossa az ember lábát ugyanaz a víz. Néha, de tényleg csak néha szeretném ha én irányíthatnám a szálakat, hogy minden pont olyan legyen, mint amilyet én akarok...talán ezért nem mi vezetünk, mert mindenki mást akarna és a vége vérontás lenne..

.

Nyisd fel a szemed! Néz körbe! Süt a nap az emberek még is szürkék. Fájdalmas látvány, hogy semmi sem teszi őket boldoggá. Nem néznek körbe csak mennek és a földet bámuljanak el ne essenek, de észre sem veszik már régen elbuktak...csak Ők az élet járdáján estek el, de meg sem érzik. Hozzászoktak...azt hiszik a szürke szín a megszokott, azt hiszik a fanyar ábrázat az arcukon örökre szól...NÉZZ KÖRBE! Ígérd meg te kinyitod a szemed és az égre nézel. Ígérd meg te nem esel el, te mosolyogsz, te nem leszel szürke...

Nem hittem abban, hogy az embert egy hely megváltoztatja míg ide nem kerültem. Itt az emberek utálatosak, pletykásak, előítéletesek, gonoszak...és ilyenné teszi a többit is, akit pedig nem azt felemészti a magány. Merész dolog másnak lenni egy ilyen helyen. Nehéz megtalálni azokat kik az álarc alatt olyanok mint te. Lehet épp az ellenségedből lesz barát és a szerelmedből közellenség. Az  ilyen helyek mindent felforgatnak akár a forgószél. Az igazat hamissá teszik s a hamisat igazzá. Itt a csillogás elvarázsolja az embert és szép lassan a sötét mélybe vezeti..

Már azt sem tudom mi a helyes. Azt sem tudom mit akarok. Nem tudom ki vagyok. Létezik, hogy 16 évesen szerelmesnek kell lennem? Létezik az, hogy ha nem a barátokat választom más leszek és Ők elhagynak?
Kételyek. Zavar. Zsúfolt gondolatok. Tehetetlenség. Félelem. Kezdet. Vég. Minden megfordult a fejembe, de csupán könnyeket szült a nagy gondolkodás, nem pedig megoldást. Tönkretett, utálnom kéne még is olyan reménytelen a gyűlölet érzése számomra...idióta vagyok. Nem létezhet olyan, hogy valaki nem tudja szeretet vagy szerelmet érez..

.

Csak a villogó vonalat bámulom ami várja, hogy a begépelt betűket leírja...nem gondolok semmire, csak bambulok. Nézem ahogy egyszer ott van aztán eltűnik és ez másodpercenként milliószor megteszi akár. Semmi értelme az egésznek..semminek nincs értelme. Jelenleg nem látom, hogy a pohár félig tele van, vagy félig üres-e. Utálom ezt az állapotot...mikor minden bizonytalan és dönteni kéne, hogy jobbra vagy balra. Pedig én csak rohannék előre, de arra nincs kiépített út és félek föld keményebbet üt, mint a beton...

Mindenek oka van.

*Ennek így kellett lennie szakadék szélén álltam egy centire Az Isten kérdezte tőlem már megint te?*

Már csak rajta áll, hogy merre megyek. Lefelé zuhanok-e vagy épít egy hidat nekem? Nem tudhatom. Talán még Ő sem tudja mit tegyen. Hiszen a fiát adta értünk mi pedig semmibe vesszük...miért tenne Ő velünk másképp. Persze van a sors, meg az előre megírt forgatókönyv, de ezt is csak mi emberek gondoljuk, de a gondolataink és  az akaratunk fölött sok minden áll. Nem mi rendelkezünk igazából, hanem Isten. Az felett is aki nem hisz benne. ebből látszik milyen kegyes, hisz a hitetlent is védi. Ha csak egy kicsit tudnék olyan lenni, mint Ő.. mindent elnézni, mindent megbocsájtani anélkül, hogy kihasználnának...Mit nem adnék érte..

Fent ültem a második emeleten és a függönyt leengedték. A színházban a fények sötétből félhomályra váltott és a nézők, mint egy gépezet tapsolni kezdett. Az összes kéz egyszerre mozgott.Egyszerre indult és egyszerre váltott vastapsra, majd vissza tapsra. Olyan volt mintha valaki irányította volna őket. Az egész színház egy szívként lüktetett, csak itt a lüktetés a taps volt a szív pedig a színdarab. A színház újjáéleszt, meghat, beléd furakodik, szétszed és összerak egy felvonás alatt. A színház motivál. A színházat csak imádni lehet. A színház az a hely ahol bárki lehetsz. Ahol sötétbe burkolózva leskelődhetsz és szerepekbe bújhatsz. A színház elgondolkodtat, sírásra késztet, megnevetett, összezavar...A színház mindent megtesz csupán 3 óra alatt.

 - Sokat hibáztam, de most nem én csesztem el. Most mindent beleadtam.

De könyörgöm az évek hibáit ennyivel nem teheted jóvá...egy-kettőt talán de rengetegek már nem. Egyszer mindenki besokall, ahogy én is. Egyszer mindenkiben elszakad egy cérna, ahogy nálam is. Egyszer mindenkinél eljön az a pont, hogy kegyetlenül fáj, ahogy nálam is. Egyszer mindenki meglátja a fény és kikecmereg a gödörből akármilyen mély, ahogy én is. Egyszer mindenki feleszmél, hogy vége, ahogy én is. Egyszer mindenkinek a padlón kell lenni, ahogy nekem is csak úgy érzem ez a padló egy hatalmas táncparkett és egyre csak nő a betáncolható  terület én pedig még mindig csak a parkettán fekszem...

Mi a hibád? Túl nagy a büszkeséged. Mindennél fontosabb, még nálam is. Büszke vagy és közben nem tekintesz le, hogy minden romokban hever. Pedig hidd el ha lenéznél....elszörnyednél. Összetörtél mindenkit és a darabkáikra rátapostál, olyan mintha egy földrengés utén még végig söpört volna egy tornádó is...még is nem a romok a legrosszabbak hanem az, hogy te nem veszed észre. Mindenki szép lassan el hagy aki még melletted van nem ismer igazán. az igazakat már ott elvesztetted ahol elhagytad az igazságot. Az ember tanul a hibáiból, te miért nem?

Good bye...
Be kell látnom ennek szép vége soha sem lesz. Egy ideig vártam...vártam, hogy majd mosolygunk egymásra és elsétálunk egymás mellett, nem így lett. Kiabálás, ajtócsapások, harag, gyűlölet és felelőtlen tettek zárják ezt az egészet...de már nem érdekel. Fájt a vége, fáj az emléke...szenvedtem. Megbántott, sírtam. Megbánt, sírok. Sosem változik. Kegyetlenül ütnek szavai és Ő meg sem érzi. A hibás én vagyok csak, mert bizonytalan vagyok? Ki hinne ezek után neki? Ki bízna ezek után benne? Ki lenne képes ezek után mellé állni? Ki bírná ki, hogy megint a porba tapossák ha már nem kell?