Azt hittem megtaláltam a hercegem, de kiderült, hogy már útközben békává változott. Be kell látnom egy kapcsolat újrapróbálása annyit ér mint egy fagyasztott eper felolvasztva. Összeaszott és savanykás ízű... sosem olyan mint először. Mindig beszippantott a szép szempár, de erős leszek s hagyom, hogy egy idegen szempár vigyen inkább másképp akkor is ha még homály fedi-e szemeket, de a múlt pillantásának nem engedek tovább, mert csak megkarcol és hatalmas sebeket ejt mik elfertőződnek és végül megölnek mindent mi körülöttem él

Nem érti meg, hogy a hibákat nem radírozhatjuk ki mások emlékezetéből. Ami sebet ejtettünk szívükön örökre ott marad s a bizalomban is mély hegeket hagy. Szeretni akarom és akarom, hogy szeressen, de a félelem mi eszembe juttatja mennyit szenvedtem miatta...de mikor ránézek csak földöntúli boldogságot érzek és vágyat, hogy Ő kell nekem. Azt hiszem Ő az igazi nekem, de mi van, ha csak később tér majd vissza örökre, most pedig egy idő után majd megint elhagy? Nem akarom! Azt akarom, hogy csak az enyém legyen és más ne lássa meg benne azt akit én és Ő ne lásson meg senki másba olyat mint én!

Meg gyúlnak az adventi gyertyák és sülnek a mézeskalács figurák. Az egész házban fahéj illata terjeng és már szinte idegesítő nyugalom. Az év pár napja mikor a világ letette fegyvereit és csendben megfér egymás mellett kicsi és nagy. Ilyen világról álmodok minden este. Minden éjjel azt kívánom az évek 365 napja is ilyen legyen... Reménytelen, de nem adhatom fel, mert valakinek akarnia kell, hinnie kell az emberekben.

Egy percre leáll minden, mintha meghaltam volna. A szívem nem dobog tovább.. Feladtam már rég, csupán a mosoly halvány látszata tart még itt. Aztán keze kezemhez ér és hirtelen a szívem hatalmasat dobban és testemben újra szétárad az élet. Olyan mintha Ő tartana életben, s mikor nincs velem mint egy drogosnál elvonási tünetek lépnek fel. Mások nem értik, mert nem érzik. Mások nem tudják, mert nem élik meg. Kérik magyarázzam el, e ezt nem lehet..Mert csak akkor lehet ennyire jó ha ketten a világ ellen.

Érzelmek tengerén hajózni veszélyes, de már ismert útvonalon újra áthajózni a legveszélyesebb. Egyszerre félünk és vagyunk boldogok. A tengerek néha nagy hullámai összecsapnak aztán lenyugodnak. Félek neki indulni, félek, hogy a már ismert véget kapjuk, hogy majd megint valamelyikőnk hibázik, hisz az élet olyan hosszú...annyi hibalehetőség, e ha ezeket is elviseltük akkor azokat is el kell nem?

Vannak olyan küzdelmek mik már előre el vannak döntve. Mikkel hiába akarunk szembeszállni csak is vesztesen szállhatunk ki. Melyeknél bármekkora erőfeszítéssel akarjuk megmutatni, hogy ennél többek vagyunk, nem kerekedhetünk felül. Általában ezek a csaták életünk irányait mutatják meg és megtanítják, hogy egy bizonyos út van nekünk kijelölve...de ezek számunkra hatalmas sérüléseket, áldozatokat és rengeteg könnyed adnak először...majd idősebb fejjel minden értelmet nyer. Mert az élet egy olyan könyv amit csak visszafele lehet olvasni.

Ha neki állnék elmesélni, vagy leírni a történetet azt hiszem senki sem hinné el. Mert még néha én sem hiszem el. Néha én is úgy érzem ez csupán egy kitalált, előre megírt film sztori, de mégis valamiért valóságos. Talán csak az tartja ezt a történetet a valóságban, hogy érzem folyton a földhöz vág, majd újra felsegít... csupán az érzelmek bizonyítják a jelenlétét, semmi más..Lehet, hogy az éveken át zajló események csupán majd idős koromban egy hideg téli napon a kandalló mellett elmondott történetet érnek, mit az unokáim csillogó szemekkel hallgatnak és várják a befejezést... de csalódást fogok nekik okozni, mert nem lesz befejezés

Az élet olyan, mint egy vonat utazás, csak nézek ki az ablakon és szomorúan nézem az elhagyott állomásokat. Néha egyedül, néha másokkal. Néha gyorsabban megy, néha lassabban. Néha bánom, hogy elhagyom az állomást, néha pedig megkönnyebbülve szállok vissza a kocsiba. Néha azt kívánom bárcsak inkább a síneken feküdnék, néha pedig a fellegekben érzem magam. Néha egy-egy embert az állomásokon kell hagynom ahhoz, hogy a következőhöz érjek, de mindent összegezve egy hosszú utazás fel a csillagokig és az egészben majd a végállomás lesz a legszebb.

 Chuk and Blair*.*

Egymásnak voltak teremtve, de együtt többet ártottak egymásnak mint bárki más tehette volna... Néha ezt érzem én is, hogy Ő a tökély, de nem lehet az enyém, mert akkor minden más elpusztul körülöttem. Az életem többi része összedől és nem tudom mindet feláldozni érte...de ha nincs az mindennél jobban fáj. Soha sem ér véget a kör talán évek múlva sem. Választ soha sem kapunk majd mi az a kötelék mi miatt nem adjuk fel...pedig minden mennyivel egyszerűbb lenne...

Szeretem a karácsonyt! Az illatát, a havat, a fát, a hideget, a családot.. a forralt borból párolgó mámorító faháj illatát keveredve a mézeskalács és fenyő illatával...elvarázsol. Bent nyugalom és gyertgyát égnek, béke uralkodik kint pedig tombol a hóvihar és sötét van mégis e kettő nem is létezhetne egymás nélkül. Szeretem, hogy a szeretet ünnepe!

Őrült volt egy őrült érzéssel. A végére már féltem tőle... de neki köszönhetem a legszebb dolgokat. Szeretett, vigyázott nem, elviselt és tökéletesnek látott de én Őt nem.. Sok mindent tanított nekem főleg, hogy a zene egy örök dolog és mindenek felett áll. Érzéseket vállt ki belőlünk, megríkat vagy megnevettet és mikhez emlékek fűződnek örökre velünk maradnak...

Tökéletes volt, de összeomlott. Világom megint megrezgett. Úgy érzem ezt a földrengést semmi sem élte túl...Ő nem érezte, de én igen. Túl sok a veszteni való. Mi összedőlt nem építem újra, hogy könnyeimből legyen a járda. Hiába is ápítemém ha  nem tesz hozzá semmit inkább csak mi falakat újra felhúzok lerombol. Nem néz maga köré csupán mindent feléget