Mondanám, hogy érdekel, de hazudnék. Tennék ellene ha tehetnék. Belefáradtam a küzdésbe. Nem, érte többet nem. Másért lehet, de érte csupán mazochistaság. Mosolyogni akarok, nem pedig szenvedni. Ő nem érti, engem meg már nem érdekel. Beleuntam a szerepbe és kiszerettem a főszereplőből. Utálni nem kezdem, de tüske mi szívemben maradt erősebb és nagyobb lett...még jobban bocsájtja mérgét szívembe. Nem ígérem, hogy nem foglak gyűlölni, de ígérem, hogy több rossz szót nem kívánok. Tény mi tény megérdemelni senkit sem érdemelsz. Leszarom a magyarázatot és leszarom, hogy én úgysem értem. Ami érdekel az, hogy ülj le és maradj ott legalább 10 méterre tőlem, ha közeledsz, elfutok. Nem azért, mert félek, hanem mert a szívemet megfertőzi a tüske. Napról, napra kezd elundorodni.

Mert a vörös az őrült. Mert a vörös az bolond. Mert a vörös az kihívás. Mert a vörös az szenvedélyes. Mert a vörös az más. Mert a vörös az megbolondít. Mert a vörös szinte pulzál akár a szívdobbanás. Mert a vörös lehengerel, elkápráztat. Mert a vörös kegyetlenül gyilkol egy mosollyal.  Mert a vörös feltűnő. Mert a vörös egy jellem nem csupán szín.

Egy fiúnál, nem létezik olyan, hogy Ő más. Egy férfi esetében is csak talán. Elbukott az emberiség...vagyis egy része...vagyis Ő biztosan. Megváltozni képtelen. Az igazság megöli, a hazugság élteti. Hittem, hogy egy nap felnő, de a fiú örökre kisfiú marad. Nem vagyunk képesek igazán megváltozni. Mindig bennünk él az ki egykor voltunk...I'm sorry..

Kívántam, hogy utáljon mindenki. Kívántam, hogy tűnj el. Kívántam, hogy gyűlöljelek. Kívántam, hogy szenvedj. Kívántam, hogy légy egyedül...most pedig azt kívánom, hogy minden mit kívántam legyen semmis. Nem azért, mert nem érdemled meg, hanem azért mert én nem érdemlem meg, hogy miattad legyek ideges. Most csak az kívánom hagy engem békén meg én is téged. Éljünk békében. Éljünk néma csendben, gondok nélkül. Élj ahogy akarsz.Tégy tönkre mindent ahogy akarsz, csupán engem hagyj ki az egészből. Bűntudatot okozott a rengeteg rossz kívánság, de megbocsátani sosem fogok.

A nap kegyetlenül süt. Egyenesen az arcomba...mindent elvakít. Hátam mögé egy fekete árnyékot vetít. Nincs meleg...még tavasz is alig van. Tavasz. Nyár. Ősz. Tél. Így követik egymást az évszakok. Olyan megszokott ez mint a légzésünk, s ha egyszer felborul s ellenünk fordul felháborodunk. Mindent olyan természetesnek veszünk míg el nem tűnik...akár a nap mikor télen eltűnik 3 hónapra. Emberi ostobaság, hogy azt hisszük miénk a világ.

 - Miért? - szemben álltunk egymással és nekem a virágot kellet neki adnom. Végzős lett...eltelt azóta 3 év.
 - Tessék? - és értetlenül bámult rám, közben a hangszórókból elkezdett szólni valami szomorú zongoraszóló.
 - Azt hittem a nyár után is jóban leszünk. - láttam rajta, hogy kezdi érteni. Zavarban voltam, mert tudtam ez nem épp alkalmas idő, hiszen ez a szalagavatója. Ez egy boldog nap. Míg a virágot bámultam a kezemben a sor eleje elkezdte átadni és nekem is mozdulnom kellet. Két puszit nyomott az arcomra és közben halkan beszélni kezdett.
 - Nem tehettem mást. Magamtól óvtalak. Emlékezz, mondtam! Én nem ilyen vagyok valójában.
 - Én adtam volna esélyt hogy megismerjem azt aki vagy. Emlékezz, kérdeztem! Akkor milyen vagy?
 - Emlékezz, mondtam! Hosszú lenne.
 - Emlékezz, mondtam! Van időm, engem érdekel. - és vissza álltam a sorba. Majd elindult a sor és elmentem mellőle...  Az estély folytatódott én pedig, csak felidéztem újra és újra a párbeszédünk és, hogy elmegy.
 - Valójában még kegyetlenebb vagyok. Mindenkit megbántok. Nincs szívem. Nem érzek semmit. Nem tudom kontrollálni magam. Hidd el jobb, hogy távol maradtál. - és miközben mondta lehelete a vállamat simogatta.
 - Fogalmad sincs mennyire rosszul éreztem magam, hogy hozzám sem szóltál. Fel sem fogod mennyire szerettem veled beszélgetni. Olyan volt mintha a bátyám lettél volna. Megnyugtattál, megvédtél. - még mindig háttal álltam neki, így éreztem mikor lepődik meg, mert olyankor kihagyott a légzése.
 - Amikor sírtál meg tudtam volna ölni Őt, de nem tehettem.amikor utána vele aludtál legszívesebben kirángattam volna és kidobtam volna.
 - Miért?
 - Mert megbántott, és utána még téged vontak felelősségre. 
 - Menj.
 - Tessék? - hallottam hangjában a megdöbbenést, vajon most mit csinált. Pedig semmit, de nem akarom még jobban megbánni, hogy nem beszéltünk.
 - Így is eléggé rossz, hogy semmibe vettél, most meg elmész. Nem akarom még inkább  megbánni.
 - Nem vettelek semmibe. - és azzal a lendülettel megfordított, hogy felé nézzek. Kezével megfogta az állam és felfelé tartotta a fejem, hogy a szemébe nézzek.
 - Attól védtelek aki bennem él. Bántom az embereket a viselkedésemmel. - homlokomra csókot nyomott és elsétált.
   Azóta sem láttam. Egyetemre ment és valahol él, ennyi amit tudok. Nem keresett többé nem akarta, hogy megtudjam ki Ő.

Ha igazán akarna keresne. Bár tudom holnap majd azzal jön, hogy én nem kerestem... csupán annyi a különbség, hogy én éveken át küzdöttem, kerestem, könnyeket hullattam, hogy lássam. Most neki kéne jönnie. Neki kéne küzdenie. Neki kéne mindent megtenni, hogy helyre tegyen minde3nt nem nekem. Én meguntam a szenvedő szerepet. Inkább tengetem mindennapjaim egyedül, mint, hogy még egyszer könnyeket ejtsek. Ha igazi ez az egész akkor nem szenved egyik fél sem. Mi pedig csak szenvedtünk egymás mellett már. Nem, most nem vagyok hajlandó kikészíteni magam.

Első csók. Első szerelem.

  Ez mind az amit nem tudsz elfelejteni és azt mondják azt sem akikkel történt... de kérdem én melyik erősebb vonzalom az első csók vagy az első szerelem? Az első szerelem mindent megkeserít.
Az első csók emléke pedig mindent megédesít és belül bizsergést idéz elő. az első szerelem végét nem kívánod vissza. Az első csókét ezerszer és még ezerszer. Kérdem én hát mégis melyik a boldogabb és vonzóbb csábítás?

Azt hinné az ember ha nyári táborba megy dolgozni akkor majd gyerekekkel foglalkozik. Ehelyett. Megtanultam hogyan kell felállítani a hangosítást. Mit kell tenni ha vihar jön és egy hatalmas sátor tele van emberekkel. Megtanultam mennyi türelem kell kb 1000 papírfigura kivágásához. Megtanultam egyszerre 3 helyen lenni. Megtanultam, hogy vannak olyan főnökök akik a te főnökeid felett állnak és kellemetlen alakok. Megtanultam, hogy az ismeretlenek alkoholban nagyon jól oldódnak. Megtanultam, hogy vannak barátságok amik csak addig tartanak amíg ott vagy. Megtanultam, hogy embereket megkedvelni milyen egyszerű..

Nem érdekel a felszín. Nem érdekel a látszat. Nem érdekel a pénz. Nem érdekel a külső. Nem érdekel az álarc. Nem érdekel a játszma. Nem érdekel semmi ami nem önmaga... Unom a mindennapit. Unom a szabályokat. Unom a határokat. Unom a címkéket. Unom a szemérmességet. Unom az álszentséget. Unom a közönségességet. Unom a fekete fehéret.Unom hogy azért vagyok a furák egyike mert unom az undorító fertőt amivé szép lassan változnak az emberek.!

Miért játszunk folyton olyat, hogy találd ki mire gondolok?. Miért nem mondjuk ki azt amit a szemünk mond.? Miért kell egy megfejtetlen rejtvénykel lenni? Miért nem lehetünk egyszerűen egy előre kirakott puzzle? Miért titkoljuk el mindig mi valóban bennünk van? Miért öltünk újabb és újabb álarcokat? Miért űzünk ilyen kegyetlen tréfát egymással? Miért  nem jó az az elv, hogy ami a szívemen az a számon?

Ha szárnyaim lennének elrepülnék. Elrepülnék s körbe néznék. Elrepülnék s csak szárnyalnék. Fentről nézném az embereket s hallgatnám beszélgetéseiket. Repülnék s csak hallgatnám a világ zenéjét. A szárny suhogását, a fák lombjainak rezgését, a virágok nyílásának halk roppanásait, télen a faágak recsegéseit, a szél és víz találkozását, ahogy a víz a partokat mossa...egyszerűen csal repülnék céltalanul és élvezném a nagy semmit.

Élni. Hibákat elkövetni. Újra és újra. Ez a feladatunk. Megbántani. Veszekedni. Kiabálni. Haragudni. Ezek a rossz napjaink. Megbánni. Felismerni a hibát. Ezek a jobb napjaink. Bocsánatot kérni. ezek a ritka napjaink...

 Megyünk előre. Eltaposunk egy két embert, de meg sem rezzenünk. Észre sem vesszük, ahogy haladunk a sötét jövő felé. Nem azért sötét mert nem ismerjük. Hanem mert azzá tettük...s csak egyre rosszabbá, gonoszabbá tesszük..

" Kezdjetek el élni, hogy legyen majd mit mesélni."

Fel sem fogjuk milyen gyorsan telik az idő. Azt hisszük távol van még az utolsó perc pedig mindig egyre közelebb kerül. Halhatatlannak hisszük magunk pedig a sors nyer. Mindig ő nyer. Nem győzhetünk mi. Neki mindegy mikor ragad el. Neki csak egy vagy a sok közül, csak egy pont a listán amit végül úgy is kipipál. Nem menekülhetsz előle. Gyorsabb mindennél, minden percben mögöttünk áll. Halkabb mindennél, a csendben is ott lakozik sőt ott a legerősebb. Akkor visz el mikor a legboldogabb vagy....15 percig nevetsz folyamatosan és meghalsz. 14:59-nél nem nyomhatod már le a stop gombot....

Amikor csak nevetsz, nevetsz és nevetsz. Már nem tudod min, de még mindig nevetsz. Ezt hívják röhögőgörcsnek. A világ legjobb érzésének. Az az érzés mikor a világ megáll mikor a világ terhe tollpiheként lebeg a vállad felett, mikor másokra nézel és nem látsz semmi rosszat...ez az a pár perc mikor a mennyországban vagy. Ilyenkor élsz, ilyenkor szakad fel benned minden határ...aztán levegőért kapkodsz és a boldogság tengeréből kiránt az élet és újraéleszt.

Valami érzem megváltozott. A gyertya egyel több volt a tortán. A tüdőm is érezte többet kellett fújnia. Eltelt egy év s úgy érzem egy nap volt az egész. Most pedig új esélyt kaptam valamire. Magam sem tudom mire is... de bármi lesz készen akarok állni. Elég volt a menekülésből. Minden ígéretet betartok. Minden nap mosolygok. Nem kell más csak, hogy túl legyünk a rossz részen aztán csillogó szemekkel nézhessek a jövő felé.

Be rohantam a szobámba és kiborítottam a fiókom. Átforgattam az egészet míg meg nem találtam egy régi borítékot. Kiszedtem belőle egy köteg papírt amit megfordítva láttam...fényképek. Régi kopott képek mik elhitetik velem, hogy tényleg megtörtént. Mik megmutatják valóság volt nem csak álom az egész. Boldogan néztem vissza őket s közben eszembe jutott mi minden történt és mi minden változott.  Az első szerelem olyan dolog ami örök köteléket alkot, de el kell, hogy vágjuk, mert soha sem lesz szép a vége.

Nem tennék fel még egyszer mindent egy lapra.Nem lennék képes megint elveszteni önmagam. Túl nehéz megtalálni ismét a saját utam. Nem engedném újra, hogy egy valaki kitöröljön minden fontosat. Nem engedem, hogy minden mi én vagyok egy kedves szempár eltüntesse. Egyszer elvesztettem az írást, fényképezést, pszichológiát. Mindent ami érdekelt...küzdöttem mire visszakaptam és megtaláltam többé nem vagyok hajlandó ezt mind csak úgy eldobni.

Olyan ez mint a tűz és a pillangó esete. Vonz mint pillangót a fény, de a végén megég ha túl közel ér. Elrettent a tudat, hogy megégetem magam ha nem figyelek. Már csak a barátságával lángra lobbanhat a szárnyam. Bele sem gondolok mi történne ha ennél több lenne... zavar, hogy vonz a veszély, mert így még jobban hajt minden felé. A kíváncsiság, a vágy, a remény...olyan mintha szándékosan csinálná. Mintha minden egy hatalmas terv része lenne és Ő keverné a lapokat. Mintha direkt játszana és jól tudná mit művel. Felbosszant, hogy nem tudom mi jár az eszében..

Apukám azt mondta az élet egyszer körbe ér. Minden úgy van jól ahogy történik és ne akarjunk rajta változtatni mert csak elrontjuk. Azt mondta, higgyem el, hogy ami egyszer elkezdődik a jövőben befejeződik. Vannak olyan dolgok amiknek idő kell, hogy meglássuk a végét. Nem történhet minden egyszerre, várnunk kell, mert az élteti az embert, hogy vajon mi vár rá holnap, és ha elveszti ezt Ő is elveszik. Nincs céltalan botladozás, csak vannak megoldások mik váratnak magukra. Olyanok vagyunk mint a felhők csak utazunk az élet egén és fúj minket valamerre a sors szele majd ha ki süt a nap szertefoszlunk.

Van, hogy valami olyat akarunk aminek minden az útjában áll. Tudjuk, hogy nem lehet, hogy tilos, de mégis a szívünk mélyén ott ég a vágy, hogy a miénk legyen...és ez a vágy kikészít. Teljesen lefáraszt, hogy távolságot tartsak, hogy megjátsszam egy porcikám sem kívánja miközben Ő nem is sejti néha mit ébreszt fel bennem. Néha érzem csak, hogy kell de már attól bűntudatom van, hogy eszembe jut egyszer egy kis időre volt hozzá közöm és azóta is van, hogy az Ő csókjáról álmodom. A legrosszabb az egészben, hogy nem tudom mi az ami miatt ritkán de még is elő jön az érzés, hogy bárcsak másképp alakul az az este...

Minden olyan gyorsan változik. Az egyik percben minden nyugodt a következőben minden felfordul. Egy lélegzetvétel alatt tönkre mehet és felépülhet valami Minden csak történik. Minden csak egyre gyorsabban zajlik körülöttem. Pörög a világ, forog a Föld és néha már túl gyors. Még a jelenben állok majd egy perc múlva az  is a múlt. Mi van ha egyszer az előző pillanatban maradok? Mi van ha nem látom meg a következőt, de a világ csak pörög tovább?

Egy idő után minden rosszat le tudunk zárni. Minden sérelem elmúlik. Minden bántóra rá tudunk mosolyogni, csupán idő kell. Utálkozunk, majd rájövünk felemészt minket ez az egész. Inkább mosolygok és élek, mint, hogy a múlt miatt utálkozzak és magamat bosszantsam. Amúgy sem vagyok valami jó az utálósdiba. Nem nekem való, de ez nem is baj. Engem tönkre tesz a gyűlölet. Engem a mosolyok éltetnek.

Odaadnám az életem azért, hogy tudjam miket gondolnak az emberek. Hajt a vágy, hogy azt is tudjam amit nem  mondanak ki... hogy azt is tudjam amit a testük mond, hogy azt is tudjam amit a hazugságokkal takarnak. Vágyom arra, hogy ismerjem őkez. Nem azért, hogy visszaéljek vele hanem, hogy bármi van tudjam és ott legyek.

Vannak olyan tárgyak amik jelképeznek valamit. Emlékeztetnek valamire/valakire. Szenvedésre, örömre mindegy csak valamire. Rájuk nézünk és felidéznek valamit, majd belénk hasít egy érzés míg velünk van nem zárjuk le a múltat.
Vegyünk például egy szív és kulcs medált. Szerelemre emlékeztet. A kulcsot odaadod valakinek, a szív nálad marad. Vége lesz a románcnak, de kulcsot nem kéred vissza. Nap mint nap hordod a szívet és eszedbe tartja kinél van a másik fele...majd jön valaki és csak úgy kölcsön kéri a nálad lévő felét, te pedig nem kéred többé vissza. Kinek odaadod sejtelme sincs mit jelent. Gondtalanul hordja és rájössz neked nincs rá szükséged. Egyszerűen úgy döntesz nem kéred vissza, mert csak balszerencsét hozott rád.

Nem Ő hiányzik hanem csak valaki. Valaki aki megölel, aki szeret, aki elfogad...akinek számítok úgy igazán, aki rám néz és hevesebben ver a szíve. Valakire aki szépnek tart. Valakire aki magához húz és csak csendben megölel és képes perceken át úgy maradni.Valakire akiért végre újra ütemre doboghat a szívem. Valakire akinek az illata újra megbabonáz. Valakire aki végre elfeledteti velem mind ezt a rémes mizériát ami zajlott körülöttem. Valakire aki vagy nem tud semmi a múltamról vagy vele együtt elfogad. Valakire aki érezteti velem, hogy még érek valamit. Valaki aki nem ver át. Valakire aki nem dob félre másért... mert emberek vagyunk.
 Szükségünk van legalább egy valakire aki mindig elkap esés előtt, de most nincs itt az ideje. Most egyedül kell a semmiből felépítenem önmagam. Most a porból kell valami nagyot építeni mi majd egyszer újra ledől.

Ez az iskola nekem csupán annyi, hogy ösztönöz. Ösztönöz arra, hogy jobban tanuljak, mert akkor elkerülök innen. Megmutatja nekem nap mint nap, hogy milyen nem akarok lenni soha sem. Mosolyt csal az arcomra azzal, hogy szembeállít mennyit küzdöttem azért, hogy ne kerüljek ide. Megtanítja, hogy a sors minden felett áll, mert bárhogy ellenkezünk úgy is az lesz amit Ő akar. Biztat, hogy küzdjek minden nap tovább és legyek az aki eddig. Megerősít azzal, hogy olyan helyre vitt ahol az emberek ítélkeznek, gyűlölködnek és a barátságot pénzben, társadalmi rangban, kg-ban, sminkben, márkában mérik... de még is boldoggá tesz minden nap azzal, hogy tudom mi nem vagyunk ilyenek.

Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok gyűlölni. Meg kellett tanulnom, hogy nekem nem megy. Próbáltam, de csak magamnak okoztam bűntudatot. Én szenvedtem holott nekik kellett volna. Okoltam magam amiért bedőltem nekik. Hibásnak éreztem magam amiért naiv voltam.
Elhatároztam változtatok. Gyűlölni és utálni most sem fogok, de megtanultam, hogy ha valaki egyet hibázik akkor többet is fog és vannak azok a botlások amiket nem lehet lehunyt szemmel átlépni.

Volt az az idő mikor egymásnak estünk és 5 percig nem bírtunk egymás nélkül. Most pedig 5 percen össze zárva nem bírnánk. Igazából nem rajta nevetek mikor meglátom hanem ezen az egy gondolaton. Néha ha már csak egymás mellett megyünk el nehéz megállnom, hogy ne lökjem fel vajon akkor mit művelnék ha 5 percre egy szobába zárnának vele. Azt hiszem legszívesebben felpofoznám, de tudom, hogy ezt várja szóval inkább csendben leülnék egy sarokba és várnám míg kinyitják az ajtót, de nem tudom meddig bírnám, hogy a bennem felgyülemlett utálatot bezárjam a legmélyebb szobámba.

Régóta nem törődtem vele, nem néztem rá, nem figyeltem rá, csak el sétáltam mellette. Talán azért nem néztem rá, mert féltem akkor megszűnik valami ami távol tart tőle... de örökre nem kerülhettem el. Kiléptem az ajtón és oldalra fordultam nehogy elsodorjak valamit a tömegben és az arca egy centire volt az enyémtől. Kb ha 5 másodpercig volt olyan közel hozzám éreztem ahogy az arcom valami ismeretlen elundorodott formát vesz föl. Ahogy visszafordítottam tőle a fejem Ő fel ment a lépcsőn én pedig tovább hallattam előre, de belül csak büszke voltam magamra, hogy az arcmimikámon semmi másra nincs hatással.

Nem is volt az enyém. Nem is akartam, hogy az enyém legyen..mégis úgy érzem elvesztettem. Pedig ha nem volt az enyém nem veszthetem el.. még sem keres, nem hiányol. Minden fontosabb neki, mit az, hogy hogy vagyok. Ha keresem csak udvariasan mosolyog, de kiérzem mosolyából, hogy nem kíváncsi rám igazán. Ettől összezavarodom és nem tudom elhinni, hogy nem csak álmodtam-e azt a hónapot mikor minden áldott nap keresett...

Sétálsz az utcán és emberről emberre haladsz de nem figyelsz rájuk. A füledben valami zene dübörög ami elnyomja a kinti zajokat. Nem nézed mások szemét, hogy néznek-e csupán előre meredsz és a ritmusra lépsz és míg a célodhoz nem érsz nem eszmélsz fel a gondolataidból. Nem tűnik fel ha megnéznek. Nem tűnik fel ha a lámpánál az emberek a hátam mögött beszélnek, mert csak a piros lámpa zöldre váltását figyelem.  Nem figyelünk és így végleg egyedül maradunk.

26-an ültünk a teremben néma csendben. 26 ember előtt volt papír és toll. 26 ember bámulta a táblán lévő 3 címet. 26 ember állt az előtt a döntés előtt, hogy a 3 rossz lehetőség közül melyiket választja. 26 ember tollának sercegése hallatszott a teremben 10 perc múlva. 26 ember próbálta kiüríteni az agyát és csak az esszéjére gondolni. 26 ember akart mindent leírni arra a két oldalra. 26 ember izzat másfél órát egy huzamban. 26 ember retteg attól, mi lesz a kijavított változat. 26 embernek fog görcsben állni a gyomra mikor meglátja a tele pirosodott már hibátlanra javított lapokat .
Látjátok ezt teszi az iskola. Stresszel, kínoz, megnevel, nyomás alatt tart, elrettent, de még a káoszban is közösséget alkot.

A gyász egy furcsa dolog. Először teljesen letaglóz, aztán szép lassan engedi, hogy felkelj, majd a temetésen ismét utat enged a könnyeidnek még egyszer utoljára. A temetés összehozza az e,bereket és abban az egy óra néma csendben mit a temetőben töltenek el lelkük összeér. Abban az időben megértik, hogy az idő rohan és mindenki elmegy. Abban az  órában nem kérdeznek semmit csak felidézik az emlékeket és igazából nem a szomorúságtól sírnak, hanem azok öröm könnyek. Öröm könnyek azért, amiket átéltek azzal a személlyel. Öröm könnyek a múlt minden percéért, és a lélek sóhaja a megkönnyebbüléstől, hogy tudjuk lesz ki várjon minket odafenn.

Mi a véleményem a fiú és lány barátságról?

  Többet ér bárminél. Igen is van. Lehet a kívülállók azt hiszik több van benne, de az csak akkor igaz barátság ha ez nem jelent gondot. Megvalósítani viszont nehéz. Ha a fiúnak barátnője van féltékeny és eltilt. Ha a lánynak van barátja egyenesen gyűlöli a fiút. Ha mindkettőnek van akkor pedig vagy beáll az egyensúly vagy végleg véget ér... de ha vége lesz hidd el a te hibád is, hogy feláldozod a barátságot a szerelemért amiről később úgy is kiderül, hogy csalódás.

Amikor a tőzsde összeomlott fekete csütörtököt hirdettek. Összeomlott a világgazdaság és azóta sem tud talpra állni. Hogy miért történt? Sok minden okozta. Hogy kinek a hibája? Sosem tudjuk meg. Az országok egymásra hárítják a felelősséget. Olyanok, mint a fogócskázó óvodások. Mindig üldözik a másikat, hogy ne Ők legyenek a fogók. Én mindig is utáltam a fogócskát. Baromságnak tartottam és nem is tudtam valami jól futni. Talán ezért lemaradtam... talán ezért nem vagyok olyan, mint azok akik a felelősséget másra hárítják, és ha baj van futnak, hogy átadják a szerepet.

Érdekes, hogy az embert egy esemény teljesen kifordítja magából. Egyszer csak átkattan egy kapcsoló az agyában és megváltozik. Fellázad az ellen ami volt és az lesz aki nem hallgat többé. Egy idő után nagyon meglehet unni a csendes kis szerény szerepet. Unom, már, hogy mindig üljek egy helybe és tűrjem amilyenek mások. Ki kell állnom ha valami bánt. Nem kell elviselnem minden ütést. Nem vagyok bokszzsák és nem is leszek. Nem ütök vissza, de nem engedek tovább. Betelt a pohár. Túl sokan használták ki a jó kislány szerepem. Inkább leszek az elveim mellett kiálló!

Vagyok aki vagyok! Vagyok amilyen vagyok. Szeret aki szeret, Utál aki utál. Teszek amit teszek. Azért amiért. Változom ha változnom kell. Szeretek ha szeretnem kell. Hiszek ha hinnem kell. Bízok ha bíznom kell. Gyűlölök ha gyűlölnöm kell. Küzdök ha küzdenem kell.. de mivel semmit sem kell, csupán lehet így én döntök és nem te. Minden a mi döntésünk, az, hogy ez mind már előre el van döntve az már nem a mi dolgunk. A mi dolgunk, hogy tegyük amit szívünk mond.

Nem keresem a nagy Ő-t. Kerestem és mindig mellé fogtam. Ha itt az ideje majd megtalál. Herceg nélkül is lehet boldog a királylány. Minek törjem ki folyton a lábam az üldözésében ha úgy is Ő talál ide hozzám. Minek törjem magam ha amúgy is van még időm. Minek sírjak békák miatt, ha a herceg vár valahol. Lehet egy másik kontinensen, de akkor is vár és akkor is eljutok hozzá valahogy! Ha 20 év múlva akkor 20 év múlva, de meglelem.!

Nem utáltam soha senkit. Azt hittem nem tudok gyűlölni. Nem ismertem még ehhez hasonló gyilkos érzést. Kiöl belőlem minden empátiát iránta. Meglátom és elborul az agyam. Abban a pillanatban úgy érzem megáll a Föld forgása és odamehetnék jól felpofozni minden következmény nélkül... de nem így van. Maradok hát a csendes gyűlöletnél. Meglátom és a szememmel égetem el ha kell! Nem kívánom, hogy szenvedjen, csak hogy megértse nekem nem kell.

Felvágtam a kezemen a bőrt és a vér szép lassan szivárogni kezdett kifelé. Nem fájt. A vér vöröses színe szinte ámulatba ejti a tekintet. Csak néztem ahogy egyre több piros lé folyt ki. Még mindig nem fájt. Nem tudom miért csináltam… Hisz körülöttem minden olyan átkozott jó. Csupán az emberek természete mérgezi meg a mindennapjaim. Minden egyes előítélettel, bántó szóval mit kiejtenek, úgy érzem, szép lassan megölnek.

Újra a kezembe vágtam, és felordítottam. Nem a seb fájt, hanem a világ. Ordítottam, mert megfulladok ebben a világban. Harmadszorra is belevágtam a kezembe és könnyektől fuldokolva felsikítottam…

Majd felébredtem. Álmodtam az egészet, még is a kezemhez kaptam, de nem volt rajta még karcolás sem. Sírni kezdtem immár a valóságban, mert álmom azon része, hogy a külvilág kikészít igaz volt.

Nem ismerem.--> Beszélgetünk.-->Kedvelem.-->Tetszeni kezd.-->Találkozgatunk.-->Összejövünk.-->Veszekszünk.-->Szakítunk.-->Összejövünk.-->Szeretem.-->
Szeret.-->Elbassza.-->Vége lesz.-->Meg tudod az igazat.-->Undorodsz tőle.-->Gyűlölni kezded.-->Szánalmat érzel iránta.-->Meg látod akár egy percre és röhögnöd kell.!
Körülbelül ez a forgatókönyv. Bár a vége csúnyább volt és ha már csak a nevét hallom ki tör rajtam valami undor és szánalmas mosoly. A folyosón nem tudom megállni, hogy ne jegyezek meg valamit. Gyűlölöm. Gyűlölöm. Gyűlölöm, és nem nyugszom amíg nem fogja fel.

Odakint szakad az eső én pedig lassú zenéket hallgatok...letargikus hangulat, mégis inkább megnyugtató mint sem elszomorító. Nem veszem magánynak, sem rossznak, mert én vállaltam. Én akartam ma egyedül lenni, nem kényszerített rá senki. Mindig azt mondják, milyen rossz lehet nekem, hogy egyedülálló vagyok, pedig én jól érzem magam és Ők az ostobák. Nem azt mondom, hogy a szerelem hülyeség, de ha azt hiszik 16 évesen folyton egy férfitől kell függeni aki az összes szabad perced kitölti akkor Ők az őrültek és nem én. Nekem kell a szabadság, és az itthon ülés, majd ha kedvem tartja elmenjek. Nem kell egy pasi aki felkavar mindent és beszabályoz. Most nem.