Felvágtam a kezemen a bőrt és a vér szép lassan szivárogni kezdett kifelé. Nem fájt. A vér vöröses színe szinte ámulatba ejti a tekintet. Csak néztem ahogy egyre több piros lé folyt ki. Még mindig nem fájt. Nem tudom miért csináltam… Hisz körülöttem minden olyan átkozott jó. Csupán az emberek természete mérgezi meg a mindennapjaim. Minden egyes előítélettel, bántó szóval mit kiejtenek, úgy érzem, szép lassan megölnek.

Újra a kezembe vágtam, és felordítottam. Nem a seb fájt, hanem a világ. Ordítottam, mert megfulladok ebben a világban. Harmadszorra is belevágtam a kezembe és könnyektől fuldokolva felsikítottam…

Majd felébredtem. Álmodtam az egészet, még is a kezemhez kaptam, de nem volt rajta még karcolás sem. Sírni kezdtem immár a valóságban, mert álmom azon része, hogy a külvilág kikészít igaz volt.