Tovább.

Otthagytam.
Ő azt fogja mondani mert gyáva vagyok. Feladtam. Mindenkinek vesztesként fog előadni.

Pedig az igazság, hogy kinyírta bennem az embert. Robottá akart formálni. A számból az Ő szavait akarta hallani. A szememben az Ő tekintetét akarta látni. A gondolataim helyén a betanult mondatok sorát akarta.

Szó szerint fájt.
Nevezzen hát gyávának hogy küzdök önmagamért.

Mindig az a mi lett volna ha ?

Alakulhatott volna másképp.
A történelem mindig lehetett volna másképp.
A történéseknek mindig vagy száz lehetősége van mielőtt az az egy ki lesz választva, de higgy már egy kicsit a sorsban. Hidd már el, hogy nem véletlenül nyert azaz egy a többi száz ellen.

Ha ezt felfogod azt az egyet is jónak fogod látni és nem fogsz folyton a többi 99 miatt sírni.

Ne ítélkezz!

Azt hittem nem vagyok mérges.

Pedig legbelül még mindig áramlik bennem a düh. Egyszerűen csak nem akarom kiengedni, de néha jönnek erős megjegyzések a nyelvemre még is… még sem engedem ki. Akkor megmérgezni minden körülöttem, beleértve engem is. Akkor csak a bosszú érdekelne, és, hogy lássam úgy szenvedni Őt, mint akkor én. Azzá válnék, ami Ő akkor volt, ha nem is szándékosan volt olyan amilyen. Nem nevezhetem ki magam bírónak és ítélhetem kárhozatra. Akkor, sem ha néha éjjel még fáj belül, hogy mennyire elbánt velem.

Soha, senki felett nem ítélhetünk. Akár hiszünk a sorsban akár nem, rá kell hagynunk. Nekünk nincs jogunk. 

Hol vagyok én?

Amikor átlépsz egy határt, és elhagyod önmagad.
Érzed, hogy a tested lemaradt. Mindenkin átszaladsz, mert csak egy láthatatlan alak vagy.

Egy percig azt hiszed átvetted a kormányt... aztán érzed a dolgok elszabadultak s te nem vagy önmagad.
A fejed zúgni kezd és a tested még mindig a földön hever.

Szólnál valakihez de nem lehet. A szád mozog, de a hangod még mindig a testedben ragadt.
Lehet, hogy kiléptél a határok mögül, de el vesztél.
A határ egy kordon ami mögé ha mész egy másik világba lépsz ahol önmagad nem létezik és míg mindenki ott maradt te egyedül élsz bár szabadon.
Magányosan a szabadság mond, ugyanolyan?

Élek inkább kalitkában másokkal, mint egy új dimenzióban magányosan.

Mindig van valami ami kell.

Akartam.

Mindig is akartam egy kiskutyát.

Kaptam.

Meghalt.

Mindig is akartam halakat.

Kaptam.

Meghaltak.

Mindig is akartam egy fényképezőt.

Kaptam.

Elromlott.

Mindig is akartam új ruhákat.

Kaptam.

Régiek lettek.

Mindig is akartam valamit.

Minidig akarunk valamit. Megkapjuk, aztán történik valami és eltűnik. Észre sem vesszük, pedig mennyire akartuk még azelőtt.

Mindig megunjuk a dolgokat. Nem fogjuk fel, hogy ezek csak dolgok amik itt hagynak vagy mi hagyjuk itt őket.

Egy ideje amit csak akarok azok emlékek. 

Felsőbb irányítás.

Felül akarod írni a benned élő vágyat?
Ne tedd!
Hidd el csak neked fog fájni. A vágy egy embertelen érzés, sokkal nagyobb akarat mindennél. Arról úgy dönteni, hogy semmibe vesszük rengeteg áldozattal járhat és biztosan eltévesztjük a saját utunkat, és más cipője igen csak kényelmetlen lehet.
Képzeld el az életed a saját álmaid nélkül. Feketén és fehéren örökké.

Siker. Kell?

A sikeres élet.

Hány könyvet írtak már ezzel a címmel, és hány idióta olvasta már végig szinte az összeset.
Persze biztosan érdekes, de az a baj az emberekkel, hogy nem azért olvassák mert érdekes, hanem mert ugyanazon az úton akarnak sikeresek lenni.
Azért olvassák, hogy lépésről lépésre lemásolhassák, aztán a végén romokban heverve minden pénzüket egy hamis álomba vetve fekszenek a földön.
Miért nem látják be, hogy ezek már kijárt utak. Nem lehet rájuk lépni újra meg újra.
A sikerhez mindig csak saját ismeretlen út vezethet ahol neked kell kiépíteni a járdát.

Színjáték.

Létezik, hogy egy ember éveken át megjátssza magát?
Másnak mutassa?

Elhitesse, hogy egy számunkra tökéletes ember?
Persze néha zavaros perceket okozhatott mikor önmaga is belekeveredhet a saját és megjátszott
személyiségébe, de létezik, hogy még ezt se vegyük észre?
Létezik, hogy valami egyszerűen ennyire elvakítson minket?
Én nem fogadom el, hogy erre azt mondják szerelem. A szerelemre azt mondjuk jó dolog, ez pedig hazugság csupán. Megjátszás és szemfényvesztés.
Aztán egyre több a furcsa pillanat és egyik napról a másikra meglátunk egy teljesen más személyt.
Ez hogy történhet?

Hogy is van ez, hogy az ember ugyanazt a személyt mennyei aurákkal körülvéve látja, hónapokon, akár éveken át, aztán egyszer csak, hirtelen vagy lassan, lehull a lepel, ott van az igazság pőrén, csupaszon, és nem értjük, hogy mitől voltunk oda.

Lángh Júlia

Egy szinten!

Amikor megunod mások felsőbbrendűségét
.

Amikor rájössz, hogy az emberek egyenrangúak és csak néhányan kinevezik magukat, hogy Ők feletted állnak.

Elszáll az agyad és csak meg akarod fogni a hajánál fogva visszarángatni és a képébe kiabálni, hogy ébredjen fel semmivel sem lehet több, mint te.
Emberek vagyunk emberek. Nincsen köztünk tökéletes, se makulátlan, se rossz se jó. Ha mindent le kellene vetnünk magunkról. Minden ruhát. Minden sminket. Minden álarcot. Meglátnánk, hogy nem vagyunk mások, mint ugyanolyan testek. Egyenrangú ellenfelek.

Halál.

A halál mint olyan, hirtelen dolog. A pillanat műve. És nem ismer kegyelmet.

Sakurazaka Hiroshi

A halál mindig olyankor jön mikor az ember bevégezte a dolgát, tehát tökéletesnek látja a világot és a legboldogabb ami valaha is lehetett. 

Én azt hiszem a legboldogabb vagyok. 

Akkor most féljek, hogy bármelyik percben meghallhatok? 

Miért várja el az élet tőlünk, hogy valami miatt mindig szoronganunk kelljen? 

Goodbye.

Mindenki addig van velünk ameddig kell. Semmit sem tehetünk, hogy másképp legyen.
Persze érezhetjük, hogy hiányzik. Elmondhatjuk neki, de úgysem fordulhat vissza.
Ezek eldöntött dolgok. Mindenkinek van egy útja, amin néha elhagy embereket.
Ez a rendszerünk amiben élünk.

 Mindennapi rutinunk lesz lassan az elengedés és a tátongó hiány érzetével való együttélés amit ezek az emberek hagynak bennünk.

Egyetlen dolgot tehetünk, hogy sok szerencsét kívánunk.

Önmagunk.

Önmagunktól nem védhet meg minket egy másik személy. Önmagunktól csak önmagunk védhet meg. Önmagunkat megtanítani, hogy védjen meg önmagunktól olyan mintha megerőszakolnánk önmagunk.
A lélek csak szenved és ordít, de érzi nem szabadulhat.

Sajnálom az egereket akik csapdába kerülnek és megpróbálnak küzdeni. Biztosan rossz érzés érezni a halál minden egyes léptét.

Mi is ezt érezhetjük miközben hagyjuk, hogy önmagunk feleméssze önmagunk.

Láss ne nézz.

Mit látok ha ránézek?
Egy felnőttet akit egykor bántottak, vérig sértettek és egyszerűen most csak bizonyítani akar, hogy mindenkinél többet ér.
Mit látok ha jobbra nézek?
Egy fiút felsőbbrendűség érzettel, elhidegüléssel mások iránt.
Mit látok ha balra nézek?
Egy lányt önbizalomhiánnyal és félelemmel.

Mit hiszek ha rá nézek?
Oka van, hogy Ő ilyen, lehet, hogy önmaga sem élvezi amivé vállt.
Mit hiszek ha jobbra nézek?
Ha ráköszönsz visszaköszön. Ha mosolyogsz, visszamosolyog. Csupán nem érdeklik az idegenek.
Mit hiszek ha balra nézek?
Majd valaki megmutatja neki, hogy szép és okos, majd valaki ad neki erőt.

Érted már mi a különbség a külső és a belső között?

Idő.

Amikor nincs itt csak telnek a napok. Egyszerűen csak átsuhanok a történések felett, mintha szellem lennék az emberek között. Az órán a mutató úgy érzem szinte nem is mozog, bezzeg ha mellettem fekszik öt perc alatt este lesz és két perc alatt reggel.
Mintha az idő ellenünk dolgozna, mégsem érzem kegyetlennek.
Minden egy perc amit egy órának érzek megéri azokért az egy órákért amik egy perc alatt eltelnek.

Hal.

Döglött hal, csupán szaga nincs.
Partra vetődött és vergődik. Keresi a helyét? Nem. Várja, hogy jöjjön valaki és visszahúzza a vízbe.

Senki sem fog jönni!
Ne mond, hogy nem szóltam.

Rám néz.
Nem segíthetek.
Még mindig néz.
Tovább megyek.

Mindennap tovább kell sétálni a múltból a jelenbe onnan meg a jövőbe.
Mindig is csak előre.

Nagybetűs élet kapuja.

Ez már tényleg a célegyenes.
Most már tényleg versenyezni kell az idővel.
Most már tényleg félhetünk, hogy az óra leköröz minket.
Most már tényleg a végére érünk.

A napsütést felváltotta a reggeli köd és az eső.
A reggel 10 most már reggel 6.
A friss levegő már hideg.
A nyugodtan közlekedő autók már tülekednek.

A kellemes reggeli mosoly már morcos beesett szemek váltják fel.

Most már tényleg hasonlít a mókuskerékre ez az egész.

Fájdalom-

A fájdalom nem múlik el, csak idővel a részeddé válik.

The Walking Dead c. film

A fájdalom mindig is bennünk marad. Olyan lesz, mint egy mély seb ami 

a bőrről igazán soha nem tűnik 

el. Örökre ott marad, mint egy szépséghiba.

Mégsem akarnám eltüntetni egyiket sem. Mindegyik igazán mélyre 

hatolt, de ezek formáltak olyanná amilyen vagyok. Ezek a dolgok mutatták meg milyen nem akarok lenni. 

Az emberek ütik egymást. Felrúgják a másikat. Mindig lesznek furcsa, 

véletlen áldozatok akik majd felépítik önmagukat a rengeteg hegből és kedvességbe fojtják az 

összes embert aki a földre küldte.