Halál. Átélni mikor elvesztünk valakit, szívszorító. Beszélni róla, nehéz. Visszaemlékezni rá, kegyetlen. Felidézni milyen volt, rettenetes. Visszatérni a halál küszöbéről, félelmetes. Egyik percben még látod a világot a következőben már a hang csak háttérzaj és a kép is lassan homályosul majd minden fekete lesz. Nem érzel semmit…a tested elnehezül és megadja magát. Nem látod magad kívülről, mint a filmekben. Egyszerűen csak leáll a szíved és a körülötted lévők eszeveszetten azon vannak, hogy újraindítsák. A rémálmaimban másmilyen volt. Ott továbbra is érezte és láttam mindent, itt nem…vártam, hogy megjelenik egy angyal és beszél majd hozzám, de hírtelen a tüdőm szúrni kezdet a szemem pedig felnyílt. Visszatértem. A mai napig nem tudom, hogy jobb-e így…

Elindultam egy úton ég kicsiként. Szegődött mellém boldogság és szomorúság is. Fogta már a kezem hangos nevetés és erős zokogás is. Mások is sétálnak közben. Velem szemben, vagy épp mellettem, de egymás légterét épp, hogy csak súroljuk. Néha jobban, néha kevésbé. Évről évre mindig ugyanazon a napon eggyel több gyertyát fújok el és az út,min járok egyel rövidebb lesz. még mindig nem látom a végét, de már az elejét sem igazán. Folyton megpróbálom visszanézni, de mindig rá kell jönnöm, csak a legvégén nézhetem meg. Sohasem érthetem meg mi miért volt, ha nem látom az egészet. Nehéz kibírni, mert folyton meg akarom érteni....még sem megy.

Miért várom, hogy keressenek az emberek? Így mindig csak csalódom. Rájövök, hogy én keresem Őket nem Ők engem. Megvannak nélkülem...fáj belátni, hogy felesleges vagyok. Azt állítják nem igaz még is úgy érzem, csak egy plusz fő vagyok ezen a bolygón, de semmi több. Láthatatlanná és semmissé akarok válni. Meglátni, hogy hiányzom-e. Meghallani, hogy keresnek-e. Megérezni a szívük fájdalmát...de félek túl erős áldozat lenne tőlem, hiszen nem sok fájdalmat hallanák. Lehet azt mondják, ha egy embernek is hiányozni fogunk már megérte, de én nem így gondolom. Nekem annyi ember hiányozna...én miért nem hiányozhatok azoknak akik nélkül én meghalok?

A barátom volt. A barátja voltam...vagy még sem. Felszínes kapcsolatot hittem bizalmas szeretetnek. Átlátszó kedvességet hittem mély megértésnek. Ostoba mosolyt hittem igaz nevetésnek. Mik nálam igazak voltak, nála mind színjáték. Az első akadály után ott hagyott. Azt hittem másképp lesz. Azt hittem kitart...de nem. Először nem fájt, de ahogy telik az idő kezdem érezni hiányát és még rosszabbá teszi a tudat, hogy neki sohasem fogok hiányozni...

Felriadni egy  álom közepén és nem tudni eldönteni, hogy valóság volt-e...rossz. Főleg ha rémálom. Az agyunk csak játszik velünk. Kiszórja azt ami nem kell...még is néha olyan gondolatok vannak az álmaimban amikről azt sem tudtam, hogy gondolok rájuk. A fejemben éjjel képtelen cselekmények és nem létező mondatok hangzanak el olyan emberek közt kik soha nem mondanák ki a szavakat mik ott elhagyják a szájukat. Néha a jó álomból is felriadok és olyankor fáj ráébrednem
arra, hogy ez nem történt meg, csupán a gondolataim lomtára játszadozik velem.

Amikor a fényképező előttem van és csupán a kijelzőn át látom a világot, minden olyan más..a színek élénkebbek, de lehet, hogy fakóbbak. a Körvonalak élesebbek és ha közelítek a háttér elmosódik. Mikor egy pontra fókuszál az egész akkor olyan, mintha egy másodpercre míg kattan a gép még a szél is elállna és a madarak sem csiripelnének, mert mindenki a tökéletes képet akarja. Mikor azon a pár cm-es kis kijelzőn figyelem a világot minden apró részletét látom és mindenben valami mást. Mikor kattan a gép abban az egy másodpercben nyugalom árad el a testemben...ez függőség.

Szerelem által elkövetett gyilkosság. Én így nevezném azt, ha a szerelem eltalál két embert. Hiszen onnan már győztesen nem lehet felállni...az ítéletem életfogytiglan lenne, de Ő mégsem kapja meg. Fellebbeznék az ügyészség döntése ellen, de hiába. Mindig a szerelem nyer, mert erősebb. Ha fellázadunk ellenne és gyűlölni kezdjük akkor Ő üldözni kezd. Őrült egy hajsza és lehet sokáig előle futni, de örökre menekülni lehetetlen.

Ha van valamid azt először becsüld meg és ne utána akard! Az első esély az igazi amik utána következnek már nem igazi esélyek...hiszen mindenki csak az újabb ütést várja tőled és mivel erre készül mindenki nem tudod Őket meggyőzni, hogy már nem akarsz több sérülést.. A második, harmadik, negyedik (és így tovább) esélyek, már csak gyatra próbálkozások és silány érzelemkoppintás az elsőhöz képest..Nem hisszük el míg át nem éljük, mert emberek vagyunk s csak a saját hibáinkból akarunk tanulni, mert csak azt a fájdalmat érezzük mi...

Van egy órám ami folyton megáll. Megy egy kicsit aztán megáll. Túl lusták a mutatói. Állandóan elfáradnak és leállnak pihenni. Nem érzékelik, hogy milyen fontos feladatuk van. Hiszen az ember mindenhova időre rohan, de ha rosszul jár vagy nem is jár akkor honnan kellene tudnom hol kell lennem...? Az idő irányít engem és nem fordítva? Eddig azt hittem én osztom be az időm, de inkább az órák osztanak be engem. Egy nap 24 órából áll és abból 8-at aludnunk kell az már csak 16 óra. Ráadásul van mikor jóval többet alszunk akkor már maradt csak 14-12 óránk...mégis mire elég? Arra, hogy
élettel töltsem meg az életem nem igazán...

Egyedül születünk és egyedül halunk, csak közben van társaságunk és az sem mindig. Céltalan bolyogás az életünk. Ide-oda lépkedünk s néha besétálunk valaki életébe majd kisétálunk. Állandó személyek nincsenek. Az egyetlen aki állandó az Te vagy, mert az elején magad vagy s a halálos ágyadon is egyedül fekszel. Ez az élet rendje. Az ember társas lény? Szerintem nem. Az ember magányosan, csendben lehet igazán önmaga.

Gonoszak vagyunk.Elítéljük egymást és tönkretesszük a másikat. Nem gondolunk bele, hogy mi lenne velünk ha mi lennénk a másik oldalon. Pórbálok mindenkit elfogadni, de másoktól még sem ezt kapom..akkor miért mondják azt, hogy úgy viselkedj másokkal ahogy akarod, hogy viselkedjenek veled? Mások miért nem tartják be?

Amikor elkezdtem ezt az egészet azt hitem vígjáték lesz. Ehelyett inkább dráma. Azt hittem nevetéssel lesz tele. Ehelyett több a könny, mint a mosoly. Azt hittem a világ egy boldog dolog, de lassan rá jövök, hogy az ember tönkre teszi. Minden mi színes volt megkopott. Minden mi szép volt rohadni kezdett. Az emberi értékek átrendeződtek. Család helyében a pénz. Szerelem helyében a haszon. Senkit nem érdekel a másik csak a cél. Hogy kin taposunk át lassan semmit sem számít. ha kell mindenkin..

Minden okkal történik. Azt mondják a történelem nem ismétli önmagát. Úgy tűnik ez nagy igazság.
A múlt csak megfertőzi a jelent. Sokszor kellett tapasztalnom mire rájöttem tényleg igaz. Az időt visszapörgetni nem lehet. Jóvá tenni a hibát lehetetlen. Ha egyszer megsértesz egy szívet örökre rajta marad.Azt hittem ha nem figyelek rájuk elmúlnak s tovább lépek, de nem. Ha azzal akarsz lenni aki okozta csak még mélyebbek lesznek mert nap mint nap újra éled

Lassan mindent megértek az életben, de egy dolgot soha sem fogok. Mégis hogyan válasszak két olyan ember közül kiket ugyanúgy szeretek? Hogyan  lehet túlélni egy ilyen ember elvesztését? Ismét a két út között vagyok s mindkettő tönkretesz. Mindkettőn valamilyen nézőpontból egyedül kell végigjárnom és én nem akarom. Bárhogyan küzdöm Ők ketten képviselnek engem mégis mindketten két külön világ. Ők a két felem, én meg csak lebegek ha nincsenek. Az ember, hogyan élhet fél életet? Kialvatlanan éjszakák után sem tudom merre menjek. Megint rohanni akarok a középső út felé, pedig az nem is létezik. A régi nagy költők folyton az arany középutat keresték és Ők sem találták...akkor én miért találnám?

Átutazni egy másik világba, csak körbenézni..azt hittem lehet. Azt hittem visszafele is van jegy. A pénztárnál azt ígérték visszamehetek, de hazudtak. Én csak átakartam nézni, hogy ez milyen...tetszett, de hiányos. A másik is az volt, a kettőt összetéve lenne tökéletes, de azt mondták nem lehet. Itt ragadtam hát a kettő közöt a várakozóban. Azt mondták akkor kapok jegyet ha döntöttem, de nem tudok. Én mindkettőt akarom. Azt mondták nem lehet... meg akartam próbálni, de megállítottak. Azt mondták többet árt, mint használ- Azt mondták a két világ megfertőzi egymást. Én még is akarom...mert egyik sem teljes. Mert egyik sem felhőtlen, de azt mondták olyan nincsen. Több napja ülök itt és kezdem belátni igazuk van és érzem az időm vészesen telik..Fel akarok állni és jegyet váltani, de nem tudok....nem adnak, mert nem tudom melyik vonatra szálljak...mindegyik félig üres..

Olyan vagyok, mint az utakon álló szakaszfelezők...mindig a határon állok és nem lépek semerre, mert ha elindulok valamerre, megbántok valakit, de ha sokáig állok még itt tönkre megyek. Lassan el kell majd indulnom, hogy merre fogalmam sincs. Van a jobb oldal és van a bal oldal, de, hogy melyik a jó és, hogy melyikre lépek rejtély.

Rám nézett aztán visszafordult hozzá. Levegőnek éreztem magamnak...sőt annak se. Hiszen a levegőre az embernek szüksége van. Az tartja életben. Én pedig neki...hát egyáltalán nem ezt jelentem. Inkább én vagyok a levegőbe került széndioxid ami ellen mindenki küzd...tehetek bármit át néz rajtam. A múlt semmivé lett, a jelen diktál. Kegyetlen mikor már csak a régi énjét ismerted...

Szép lassan peregnek a percek. Telnek a napok. A naptár lapjai pedig egyre gyorsabban forognak. Úgy érzem az idő apró darabokká morzsol. Kinézek az ablakon nyár, s másik nap már is tél. Fel sem fogom, hogy telik az idő én úgy érzem egy helyben áll. Nem történik semmi csupán a fekete fehér napok köetik egymást. Életem alatt mintha egy szomorú zongorista játszaná a dallamot. Várom a tempóváltást, de nem érkezik el. Szép lassan telnek az ugyanolyan napok s én csak várom, hogy valaki rázza fel az életem, mint kmarácsonyi hógömb a polcon kit évente egyszer vesznek elő..

Miért szeretünk beleszólni mások életébe? Miért nem tudunk a sajátunkkal foglalkozni? Mindig vannak azok az emberek akik élvezik, ha mással foglalkozhatnak, de ez az egész csupán egy elterelés. Elterelés arról, hogy az Ő életük milyen. Elterelés a saját hibáikról. Inkább állj a tükör elé és nézd önmagad, ne másoknak tarts tükröt. Mindenkinek van hibája, de minden hibának van oka. Minden hibát helyre lehet hozni. Minden hibát meg lehet bocsájtani.

"Ha lekéssük a pillanatot a következőben újra próbálkozhatunk."

Visszatért a múltam és a jelenem lett, de átalakult...mindent másképp csinál. Jobban, s ezért félek valahol a végén egy csapda vár. Lassan és óvatosan lépkedem, mintha üvegcserepeken járnék. Talán így majd időben meglátom, s elkerülhetem. Nem akarom, hogy a tökéletes, idilli kép mi most itt él fejemben elsötétüljön. Bár talán ha nem gondolok rá nem történik meg vagy majd csak később...de jó-e ha a rossz dolgokat késleltetjük? Nem jobb rajta gyorsan túl lenni? Lassan húzzam le a ragtapaszt, vagy harapjak a számba és tépjem le?

Ez nem az én világom. Az enyém vidám és színes. Ez szürke és gonosz. Az enyém kedves. Ez fojtogat. Az enyém ölel. Ez megöl. Az enyém boldog. Ez szomorú. Az enyém baráti. Ez sekélyes...mert tudod ha csak a külsőségek érdekelnek te sem vagy több csupán egy a sok közül. Lehet többre vágysz, de ahhoz mutass fel valami mást! Ne pénzt, ne új ruhát. Emberséget, empátiát. Érzelmet! Az én világom ilyen. Lehet csak kevés ember él benne, de Ők élnek.