Elindultam egy úton ég kicsiként. Szegődött mellém boldogság és szomorúság is. Fogta már a kezem hangos nevetés és erős zokogás is. Mások is sétálnak közben. Velem szemben, vagy épp mellettem, de egymás légterét épp, hogy csak súroljuk. Néha jobban, néha kevésbé. Évről évre mindig ugyanazon a napon eggyel több gyertyát fújok el és az út,min járok egyel rövidebb lesz. még mindig nem látom a végét, de már az elejét sem igazán. Folyton megpróbálom visszanézni, de mindig rá kell jönnöm, csak a legvégén nézhetem meg. Sohasem érthetem meg mi miért volt, ha nem látom az egészet. Nehéz kibírni, mert folyton meg akarom érteni....még sem megy.