Vannak olyan tények amiket tudat alatt sejtünk, sőt tudunk, de mégsem akarunk szembenézni velük. Lehet végül úgy is napfényre kerülnek, de még is jobb addig halogatni amíg lehet. Mindig azt akarom, hogy később fájjon. Sohasem állok készen a szenvedésre...a padlóra. Hinni  akarom, hogy minden jó, de mindig jönnek a sötét felhők és nem tehetek ellenük semmit. Rejtegetem a rossz megérzéseket amíg csak lehet, de örökre nem megy. Eljön az idő mikor szemben áll veled a baj és te összetörsz...

Elutazni és elfelejteni mindent ami otthon vár. Megnyugtató. Azt hittem most is ez lesz, de Ő még sem tud kimászni a fejemből. Bárhogy akarom kikergetni onnan csak még jobban beleágyazódik a gondolataimban és már lassan minden gondolat hozzá vezet vissza. Már álmaimba is belemászik s nem hagy nyugodni, még is élvezem...tilosban járni ha csak gondolatban is. Élvezetes. Bár tudom valóságot sosem lát, a tudat, hogy az esélyekkel latolgatok mókás.

Egyszer minden elmúlik. A jó rosszá válik, A jelen múlttá. A szép rondává. A fiatal öreggé. A szerelem szakítássá. A barátság háborúvá. Szépen lassan minden rossz irányt vesz és elromlik, mint amikor a tv irányítóban merül az elem és egyre erősebben kell nyomni a gombokat. Erőlködünk, mert nem akarjuk kicserélni. Az életben is az utolsó percekig próbáljuk menteni a dolgokat...nehéz belátni ha valami elromlott. Fájdalmas, szomorú és űrt hagy maga után, de mindig eljön az ideje.

Elveszíteni valamit ami a miénk volt, fájdalmas. Megtanulni élni nélküle, nehéz. Eldönteni, hogy kérjük-e vissza, kegyetlen. Azért, mert oda vissza hánykolódsz a két lehetőség között s közben mindketten szenvedtek. Az irodalomban van a hajó metafora. A hajó az élet és azt mondják ne menj közel a parthoz, de túl messze se tőle. Találd meg az arany középutat....mintha az olyan könnyű lenne. Talán nem véletlenül voltak a legnagyobb írók depressziósok. Keresték a középutat és ami nem az volt azt mind elvetették.

Évek óta tudom mi akarok lenni. Évek óta küzdöm azért, hogy önmagam lehessek. Évek óta küzdöm, hogy ne ítéljek el senkit. Évek óta küzdöm, hogy őszinte legyek.
    Öt perc alatt tönkretették a jövőm. Nem tehetek ellene semmit. Nem tudok küzdeni, mert ezt nem változtathatom meg. A legtöbb ember elítél. A legtöbb ember hazudik nekem.
Kérdem hát:
  Milyen élet az ilyen?
Tönkreteszi azt ki önmaga akar lenni. Tönkreteszi azt ki szeretni akar. Tönkreteszi azt ki igaz. Tönkretesz mindenit aki egy kicsit is más.
  Akit  tönkretesz, nem tud felállni. Akit tönkretesz tudja mit kéne tennie, de nem tudja hogy. Akit tönkretesz érzi az élet szar. Akit tönkretesz érzi pofonokat kap s nem ad. Akit tönkretesz alkoholista, drogfüggő, depressziós alak lesz.
  Nem tetszik ami itt folyik, de olyan kevesen vagyunk kik ezt így ltják, hogy szép lassan bedarál, minket a gép és semmivé leszünk.
Kegyetlenül szar érzés.

Leülök melléjük és Ők beszélni kezdenek. Elmondják életük legmélyebb pontjait. Egyre több szinte idegen ember életének sötét óráit tudom. Kikészülök. Fogalmam sincs hogyan állítsam le ezt az egészet. Meg sem szólalok, mégis mondani kezdik. Nem attól őrülök meg, hogy elmondják, hanem, hogy közülük alig kérdi meg valamelyik hogy én hogy vagyok...az emberek száma kikben bízhatok rohamosan csökken. Megint mindenki szép lassan átgyalogol rajtam, mintha csak egy zebra lennék és hallanám a rajtam áthaladók beszélgetéseit. Kevés gyalogos áll meg és néz rám...

Rengetegek gondolkodom azon, milyen lenne az életem ha időben észreveszem azokat az embereket akik átvernek, kihasználnak...vajon hol tartanék akkor? Mert biztos, hogy nem itt. Lehet, hogy mélyebben vagy épp, hogy valahol fent lebegnék. Bár ezt sem tudom megítélni, hogy most hol állok a skálán. Hiszen néha lent néha fent az átlag inkább a középút. De minden olyan gyorsan változik. Akár másodpercenként más az állapotom. Nem értem még is, hogy hagyhat bennünk nyomot ennyi érzés, ilyen gyorsan változó gondolatok. Azt hiszem nem az agyunk teszi ezt hanem a szívünk. Hiszen az agyunk gondolkodik, de nem érez.

Mindig lesz olyan aki utálni fog. Bele kell törődnöm, hogy mindenkinek nem felelhetek meg. Ha megpróbálnám kikészülnék. Lehetetlen vállalkozás. Mintha egyszerre akarnánk lélegezni és megfulladni. Nem lehet megcsinálni. Hibázni kell ahhoz, hogy élj. Lehet azt hisszük a hibák és a tévedések rosszak, de vannak olyan emberek akik mindent megadnának azért, hogy újra tévedhessenek. Mert aki nem tud tévedni az már mindent megélt. Az az ember már mindent látott. az az ember már szenvedett. Én inkább tévedek ezerszer ha kell, mert nem akarok mindent látni, átélni.

Szakadt az eső. Mezítláb sétáltam haza, és éreztem ahogy a járdából dől ki a meleg. A talpam szinte égett még sem akartam visszavenni a cipőm. Jól esett a forróság. Elvonta a figyelmem a gondolataimról. Kiürítette a fejemet. Csupán az arcomba hulló esőt és a talpamat égető talajra figyeltem. Szabadnak éreztem magam.

Sétáltam az utcán és azon gondolkodtam, hogy vajon merre is tartok. Nem találtam a választ. A fülemben a Fall Out Boy üvöltött, de inkább tűnt háttérzajnak a gondolataim mellett. Bár nem csak a zene szövegét nem értelmeztem, a gondolataim sem fejtegettem túlzottan. Hagytam őket had rohangáljanak összevissza a fejemben. Talán ami legjobban lekötött az a magassarkúm kopogása az aszfalton. Azt vártam mikor hallgat el s találkozik az arcom a betonnal. Tele volt a járda repedéssel és gyűrődéssel. A szívemre emlékeztetett...kb így nézhet ki az is. Várja, hogy valaki végre kisimítsa.

Éjjel volt, és az este katasztrófába torkollott. Mindent megfordított bennem az, hogy kint sötét volt és épp egy dráma közepéből léptem ki. Egyedül éreztem magam és a fejemben már egy sms szövegén törtem a fejem. Egyedül a büszkeségem és a tudat, hogy én várok tőle egy ilyen sms-t nem pedig én tartozom neki tartott vissza attól, hogy elküldjem. Akkor ott nem akartam azt érezni amit érzek. Bűntudatot. Az egyik barátom megbocsájtott annak ki ugyanazt műveli vele mit Ő művelt velem, neki mégsem bocsájtanak meg. Még is nekem van bűntudatom pedig az én szívem hevert darabokban....nem értem ezt a játékot.

Hónapok óta először újra rágyújtottam. Nem vagyok függő, még is olyan furcsa érzés volt. Mintha éreztem volna ahogy a vérem megtelik nikotinnal és az ereim kitágulnak. Eszembe juttatta mi minden történt az elmúlt időben, de igazából olyan gyorsan pergett le az egész, hogy alig láttam valamit. Az élet kegyetlenül gyors. Egyet pislogsz és közben akármi történhet. Meghalhat valaki. Valaki születhet. Valakit lehet épp megmentenek. Lehet valaki csak szimplán várja, hogy a piros zöldre váltson. Lehet valaki épp az első csókját éli át. Lehet valaki épp összetöri valaki szívét. Annyi lehetőség van, hogy míg te mondjuk az ágyadban, csak egy másodpercig pislogsz addig valaki más mit él át...

  Éjjel volt, de felvettem a telefont. A túloldalon csak sírást hallottam. Megijedtem, és csak az járt a fejembe, hogy felöltözöm és átmegyek hozzá. Minden porcikám rohanni akart segíteni. Azt mondta én is bármikor hívhatom...00:20 perc, beszélgetni akartam. Tárcsáztam a számot...kisípolt.  Legszívesebben átfutottam volna a piroson és csak rohantam volna, majd valamelyik zebra közepén megálltam volna és vártam volna a felbukkanó reflektor fényt majd a duda hangját aztán a kerekek csikorgását az aszfalton és legvégül az érzést ahogy a kocsi elsöpör az útból, mint egy rongybabát és egy percre ne érezzem az életet. Ne érezzem, hogy milyen nehéz. Ne érezzem, hogy mennyire fáj. Ne érezzem, hogy minden szép lassan tönkremegy.

Nem tudom mi a baj velem. Azt hittem azért ér bal szerencse mert vele vagyok és az élet így akarja a tudtomra adni, hogy Ő nem mellém való...most nem vagyok vele és minden estém maga a pokol. Veszekedés, ajtócsapkodás, a telefon túloldalán néma csend és tanácstalanság. Éjjel a párnába fojtott könnyek. Azt hittem így működni fog. Azt hittem így majd lesz happy end...erre talán csak még rosszabb lett minden. Nem értem az életet. Talán nem vagyok idevaló. Talán nem nekem találták ki.

Megláttam, belezúgtam. Tudjátok vannak azok az 5 perces szerelmek. Mikor meglátod és elolvadsz majd hetekig Őt lesed az utcán, de úgy sem látod. Én is így jártam. Minden sarkon vártam, hogy újra felbukkan, de nem tette. Kár. Tökéletesnek tűnt. Mintha a képzeletemből lépett volna ki. Talán csak képzeltem? Nem. Csupán 5 perces szerelem volt. Nem látom többé. Nem találom többé. Olyan akár egy álom mire reggel még emlékszel, de 11 órakor már csak annyit tudsz, hogy valamit álmodtál.