Éjjeli elmélet.

Van egy elméletem.

Miszerint a szerelem sokkal erősebb, mint a szeretlek.

Miért?

A szeretlek-et mondhatod a szüleidnek, testvérednek, nagyon jó barátodnak szinte akárkinek.

De azt, hogy szerelmes vagy csak egyetlen embernek mondhatod.

Talán.

Talán átléptünk egy határt.
Talán már túl közel vagy.
Talán észhez kéne térni.
Talán még nem késő...
Talán még visszafordulhatnék... de nem megy.

Talán nem is akarok.
Talán érdekel mi lesz.
Talán mazochista vagyok amiért akarom.
Talán te is az vagy.

Talán őrültség.
Talán őrültek vagyunk.
Talán sikerülhet.

Kérdés. Kérdés. Kérdés.

Érezted már magad úgy igazán átverve?

Mikor nem más csap be, mint a saját érzéseid… mikor egyedül ülsz a sötétben és elkezdesz gondolkodni, és ismeretlen helyekre jutsz el. Mikor azt hiszed, hogy most végre meg tudod majd magyarázni magadnak, hogy mi miért történt, és a végén még kuszább lesz az egész.

Azt hiszem, sohasem érthetjük meg önmagunk, és minél jobban akarjuk annál kevésbé lesz lehetséges. Mindig csak egy újabb gondolatra fogunk jutni, amit ezerfelé lehet bontani.

Talán tényleg csak a halálunk után láthatunk mindent egyben… bár mostanában egyre kevésbé hiszem, hogy a sötétségen kívül van ott bármi más is, de akkor még mindig csak annyi a kérdésem, hogy a gondolatainknak és önmagunknak vannak egyáltalán határi? 

Létezik, olyan ahol vége van önmagunknak?  Ha létezik, akkor az milyen? Mint egy szikla vége ahova, ha leülök, mindent felülről átlátok?

Még sem csak egy kérdésem maradt… már megint csak egy helyre lyukadtam ki ahonnan van még száz másik irány…

Egy pad története

Egy pad története

   Az épület előtt ültem már legalább egy órája és folyton az ajtót bámultam, hogy vajon kilép-e valaki rajta, de mindig csalódnom kellett. Magam sem tudom miért hittem, hogy ezúttal ideér, már harmadszorra játssza el ezt velem. Lassan fejből tudom, hogy hány ablak van a házon és hány repedés. Narancssárga két árnyalatában pompázott a nyolcemeletes ház. Mikor már a nap ment le hátulról megvilágította és óriási árnyékot vetett a padra ahol én vártam. A kedvenc lejátszási listám már kétszer végighallgattam, de még mindig nem akartam felkelni… még mindig azt a nyomorult bejáratot bámultam dühös szemekkel, mintha Ő tehetne bármiről is. A telefonom órája egyre gyorsabban pergett. Már hét óra. Kezdett lehűlni a levegő. Augusztus vége van és már esténként nyoma sincs azoknak a nagy melegeknek, amik júniusban készítik ki az ember szervezetét. Nem készültem fel. Fekete rövidnadrágban és egy kék lenge ujjatlanban vártam, hogy végre megjelenjen.

   Már minden porcikám gyűlölte Őt amiért nincs itt, de tudtam, hogy amint meglátnám a szemeit minden mérgen elszállna és úgy tennék mintha semmi sem történt volna. Megbűvöli az ember gondolatait, és ezt Ő is tudja.

   Fél nyolcig várok! Határoztam el magamban, de mikor a zenelejátszóban már pontosan tudtam, hogy melyik szám jön elkeseredtem, hogy ennyi ideje ülök itt teljesen egyedül. Lett volna időm az egész életemet átgondolnom… volt egy óra néma csendem és én nem töltöttem mással, mint, hogy azon rágódjak vajon mi váltott le már megint a napirendjében. Még sem tapasztalom azt a féktelen haragot, sokkal rosszabb volt bennem. Szinte éreztem a számban a keserű ízt ami a csalódással járt. Kiábrándulni egy személyből, akibe szinte minden hitünket belevetjük, igazán padlóra küldi az embert…

Hajnali egy.

   Villogja a mellettem lévő narancssárga digitális óra. Hét óra telt el a találkozó időpontjától és nekem még mindig rajta jár az eszem miközben valószínű Ő azt is elfelejtette, hogy valahol megkellett volna jelennie, nem hogy még emlékezne arra is, hogy kivel…

   Hiába. Két hónap szüntelen veszekedést akarok elrendezni egyről a kettőre. Túl naiv vagyok. Hiszen vérig sértettem a „férfiasságát”. Bár ezt sosem mondta ki, nyilvánvaló, hogy ez a legnagyobb gondja.

Fél kettő.

   Folyton csak a jobb oldalamról fordulok a balra. Ez így nem állapot.

   Vállig érő vörös hajam feltűztem, magamra vettem egy hosszúnadrágot, fehér pólóval fölé egy fekete bórdzsekivel és már a kulcsot el is fordítottam a zárban. Hívtam a liftet,de szinte mintha, az áram helyett csigák vonszolnák felfelé a hatodikra. A fülemben ismét megszólalt a már jól ismert zenei lista, de lusta voltam átállítani, bár tudtam, hogy a várakozás egy órájának minden percét eszembe fogja juttatni… nevezzetek mazochistának, de talán ez majd végre életben tartja bennem a haragot, amit éreznem kellene.

   A lábaim a lakástól húsz percre lévő kistóhoz vezetett. Azt hinné az ember, hogy egy nagyobb városban az ilyen”zöldövezetek” kint vannak, de ez eléggé beette magát a város szívébe. Olyannyira, hogy körülbelül öt percre található egy hatalmas bevásárlóközpont és tíz percre egy gyorsétterem. Három kosárpálya, egy biciklipálya, és egy játszótér. Minden, ami az emberekkel elhiteti, hogy a hatalmas emeletes házak, hipermarketek, és többsávos utak között is szabadok.

   Stégek vannak körbe. Az első hármat horgászok foglalták el, de a negyedik üres volt. Tökéletes lesz. A lábamat lelógatva hátradőltem és a csillagokat bámultam.

   Kitéptem a fülemből a fülhallgatót és felszisszentem. Utálom az éjszaka közepén a lassú számokat. Néma csöndben folytattam tovább az univerzum fejtegetését, teljesen elveszve a csillagok között. Minden zajt kizártam.

   Léptek. Egyre közelebbről. Miért nem tudom ezt is kirekeszteni? Olyan mintha a fejem mellől szólna. Kinyitottam a szemem. A hasamon lévő telefonomhoz kaptam, és ahogy megnyomtam a Feloldás gombot szinte kiégett a szemem.

Háromnegyed három.

   Oldalra fordítottam a képernyőt, hogy megvilágítsa a személyt, aki a lépések hangjával teljesen kizökkentett az értelmetlen merengésemből.

  Fekete cipő. Tengerészkék vászonnadrág. Fehér betűrt póló. Zseblámpa, ami egyenesen a képembe világít. Rendész feliratú sapka. 

-   Kérem, igazolja magát! – szólalt meg igen érces hangon. Kutatni kezdtem a táskámban majd vagy két perc után végre átnyújtottam neki a személyimet. Három percig forgatta a kezében, mintha annyi adat lenne rajta majd visszaadta.

-   Rendben van. Köszönöm. – szinte fel sem eszméltem és már el is ment. Meg sem kellett szólalnom. Feküdtem ott tovább és próbáltam felfogni az elmúlt öt minutumot.

   Talán a legrosszabb az egészben, hogy a közeledés hangjára reménykedni kezdtem, hogy majd ha felkelek, Őt fogom látni. Azt hiszem, ez kezd betegessé válni…

   Lassan három óra. Nagy nehezen felkeltem és az eddig kellemes aláfestő dallamként szolgáló fejhallgatóból szivárgó zenét visszahelyeztem a fülembe.

   A lábaim a hosszabb utat választották. Először nem értettem, aztán megpillantottam a padot. Egy utcalámpa félhomályba borította. Ahogy közeledtem egy alak kezdett el kirajzolódni rajta. Éreztem, hogy a vérnyomásom emelkedik és egyre gyorsabban haladok, de végig tudtam, hogy nem lehet Ő.

Nem is volt..

Egy idős hölgy ült a helyemen.

Leültem mellé.

Negyed négy.

   Rám pillantott. Elmosolyodott, majd visszafordult és tovább nézett maga elé. Nem éreztem kínosnak a helyzetet. Inkább megnyugtatott, hogy ott volt mellettem. Az illata a nagymamámra emlékeztetett. Ősz hajától az arca bájos fehér keretet kapott. Fekete kötött pulóverben és fehér hosszúnadrágban volt. Maximum hatvan évesnek nézném, a szeme alatti ráncok miatt. A lámpa fénye megcsillant a haján és sárgás színben tüntette fel. Kimondottan kedves nőnek tűnik. 

-   Köszönöm, hogy megosztottad velem a csendedet. Igazán jól esett. – majd felkelt és elindult. A szememmel végigkísértem a távolodó alakját, majd újra élesen láttam mikor az ajtónál felkapcsolt a villany, majd besétált. Pontosan abba a házba.

   Egy percre felnevettem. Végül csak találkoztam valakivel a házból. Lehet, hogy kilenc órával később és lehet, hogy nem azzal az emberrel, akivel el volt tervezve, de egy része még is teljesült. Volt körülbelül öt perc fantasztikus néma csendem, amit egy idegennel töltöttem el. Ez olyan, mint mikor a telefonokat töltőre tesszük, feltöltötte a lelkem.

A más az rossz.

Eladom a lelkem.

Vigyétek!

Már rég megvettétek.

Elveszítettem. Érzem, ahogy ez az életnevű dolog bedarál. Kiöl belőlem mindent és addig nyúz, míg fekete-fehérré nem válok.  Az emberek áttaposnak rajtam, mintha macskakő lennék a főutcán… direkt csinálják. Tudom. Ők akarnak nyerni. Azt akarják, hogy mindenki legyen ugyanolyan.

Tudod a fajfenntartás fontos. Nehogy más légy! Hisz az veszélyes.

Tudod a gondolkozás öl! Mit? A kreativitást és a szabad akaratot.

Ez mind veszélyes… nekik.

Emberek.

Az évek alatt rá kellett jönnöm, hogy az emberek tényleg hülyék, vagy sokkal inkább mazochisták.
Miért?

Egyszerű az elméletem.
Folyton későn döbbenek rá mi volt a jó és akkor már rég a rossz helyzetben vannak. Mindig a múltat akarják vissza és azért küzdenek miközben az folyton megsérti őket. Örökké az elérhetetlen, a kiismerhetetlen kell mert az olyan bonyolult.. A keserű boldogság kell nekik, mert a szenvedéstől érzik valóságosnak.
Mindig azt akarják ami nehezebb, mert ha valami túl könnyen megy azt hiszik átverés.

Bárcsak tudnám miért lettünk ilyen elbaszott lények.

A szavak fájnak.

Az emberek fel sem mérik mekkora erejük van a szavaknak. 

Nem értik meg, hogy azzal, hogy kimondják életre keltik, és azzal, hogy hangsúlyoznak erőt adnak nekik. 

Nem érzik, hogy mikor vág meg valakit úgy igazán. 

Nem érzik mikor kell abbahagyni és csak csendben lenni. 

Felelőtlenül használják ezt az erejüket. Úgy tesznek, mintha Őket sohasem bántották volna.

Nem értem miért... miért siklunk el ilyenkor afölött, hogy nekünk mennyire fáj egy rossz szó. Miért akarunk bántani másokat, miért használjuk arra a szavakat, hogy vágunk vele ha simogatni is lehet...

Bábok.

Nem mi irányítunk...

A testünk egyszerűen csupán egy tárgy ami összeköttetésben áll a külvilággal.

Az egészet nem befolyásolhatjuk. Egyszerűen csak arra mozgunk amerre a külső behatások vezetnek minket. Mások szavai, viták, harag, szeretet. Végig az érzelmeink irányítanak.Mindig csak elvezetnek valahova, ahol vár minket valaki és az a valaki is csak úgy valamiért akkor oda került. Mozgó bábuk vagyunk akiket bentről irányít valami még is azt hisszük minden felett állunk és minden a mi kezünkben van. 

Rohadt nehéz beismerni, hogy szinte semmit sem tudunk irányítani. 

Célt homály fedi.

                                                                                                             

Régen mindig el tudtam képzelni, hogy majd hogy akarok élni húsz év múlva. Folyton tudtam, hogy mit miért teszek és melyik lépésem merre vezet... hogyan változhattam ekkora káosszá, mint ami most vagyok.

Bizonytalan vagyok és a holnapot sem látom már előre. Hagyom, hogy a napok egymást hozzák létre. Elveszítettem az irányítást. 

Nem tudom újra irányítani az egészet. Olyan mintha a teljesség eltűnt volna belőlem és csak folyton egy egy darabot látnék tisztán. 

Baráti feladatkör.

Mi egy barát dolga?

Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy mindig ott van a másiknak ha kell. Akkor is ha az ellöki. Soha nem adja fel, mindig a közelben van még akkor is ha valójában kilométerekkel odébb van.

Nem hiszek az olyasfajta beskatulyázásban, mint például a "legjobb". Egy időben kerestem, és hittem, aztán rá kellett eszmélnem hogy felesleges.
Miért? Mert a barát az ugyanúgy ismerheti minden egyes porcikád. Lehet több olyan ember aki ismeri minden részed.

Megmondtam.

Tudod mindig mondtam, hogy majd hiányozni fogok neked ha már nem leszek ott... és most szenvedsz. Éjjelenként nem tudsz aludni és folyton csak a kérdésekre keresed a választ. Tudod egyáltalán nem érzem magam bűnősnek, nem is élvezem de az élet ilyen. Azt kapod amit adsz. Az emberek így működnek.

Megmondtam, hogy üres lesz minden és a színek majd megfakulnak, de felkészítettelek... elmondtam, hogy majd fel kell kelni és tovább menni. Tanácsokat adtam még vissza is fordultam, folyton visszanéztem de nem őrizhettelek
örökké. Hisz nekem végig ilyen nehéz volt. Nekem is fel kellett állnom. Nekem is meg kellett tanulnom emberek nélkül élnem.

First.

Lesz majd egy olyan személy..
Akit örökké majd minden emberben keresünk.
Akit rosszabb napokon hiányolunk, hogy vajon Ő min változtatna az életünkben.
Aki miatt lesznek bennünk lezáratlan kérdések és zavaros gondolatok...
Akit majd az életünkben nem tudunk megfejteni és utálunk róla beszélni.

Mégsem tudnánk azt mondani, hogy a válaszok érnek annyit, hogy újra visszatérjen.

Csend.

Kérlek ne köszönj el.
Ne mondj semmit!
Csupán nézz rám majd sétálj el.
 A szemedben akarom látni, hogy még akarsz látni. Minden éjjel arra akarok majd emlékezni. Azt akarom, hogy minden egyes nappal mikor közelebb jön, hogy újra látlak eszembe jusson az a pár másodperc csend míg csak a szemembe nézel és benne van minden érzelem.
Csupán mielőtt elmész nézni akarom az arcod pár percig a külvilágot kizárva és megjegyezni minden egyes vonását. Milyen mikor aggódsz, ha szomorú vagy, ha nevetsz, ha sírsz, ha dühös vagy... mindenhogyan emlékezni akarok rá.

Happy.

Life is so complicated
Are peoples very complicated
My brain really complicated

but i don't care
I'M FUCKING HAPPY

Sötétség.

A napok egyre gyorsabban telnek. A nap egyre kevesebbet van fent. A sötét egyre több órát ural... lassan vége.

Az augusztus már elkezdődött és a naptárban a napok csak úgy rohannak. Meg akarom állítani. Meg akarok állni és csak még egyszer átélni mindent amiben nem volt meg a szürke hétköznapok rendszere... de mindjárt vége.
A visszaszámlálás elindult. Lassan újra hallom majd az ébresztő idegesítő hangját, és a napok egyre jobban veszítik el a színeit. Érzem ahogy megfertőzi a nyarat a fekete-fehér ősz.
Miért nem lehet az idő visszatekerni csak minden nap egy kicsit... akkor sohasem jönne el olyan nap amit nem akarok.

Akarok egy stop, egy play, egy szünet, egy átugrás és egy visszatekerés gombot az életemre...

Szemfényvesztés.

Az első szerelem befejezetlen dolog. Azokhoz képest a többi csak üres hasonmás.

Muszáj ennek így lennie? Tényleg nem lehet megtölteni egy másik kapcsolatot annyi érzelemmel és vággyal mint azt?

Mi van ha nincs is olyan, hogy első szerelem csak egyszer valaki felruházta ezzel a névvel és a manapság hozzárendelt hatalmas értékekkel és emiatt mindannyian úgy látjuk, hogy ez a dolog megmásíthatatlan… ha azt mondom nem hiszek benne megölnek? Hiszen tulajdonképp a rendszer ellen fordulok. Meg hazudtolom több milliárd ember elméletét a boldogság képéről… pedig nem is boldog ez az egész.

Az egész csak egy nagy átverés. Szemfényvesztés. Mindez csupán azért, hogy az emberek kapaszkodhassanak valamibe amiről azt hiszik boldoggá teszi őket.

Leírt szavak.

Egyik este fogtam egy papírt és leírtam mindent ami eszembe jutott róla. Igazából semmi értelme nem volt. Zavaros mondatokat dobáltam egymás után, aztán ott hagytam az asztalomon.

Mikor ismét ránéztem a papír üres volt... ekkor döbbentem rá hogy ez mind amit tudok róla önmagamban... a nagy semmi. a mondatok amikről azt képzeltem leírom csupán a fejemben léteztek és féltek onnan kilépni. Féltek valósággá válni. Mert azt mondják amit leírsz az örökre megmarad hacsak nem téped össze és  égeted el, de még akkor sem biztos hiszen a füst tovább szál, abban pedig az összes szó amit leírtál... már az indiánok is tudtak olvasni a füstből.

Trying.

Érezted már, hogy ez az egész már egy régen eldőlt harc?
Mintha semmi esélyed nem lenne nyerni, de még is küzdeni akarsz mert különben az egész csak még szarabb lesz?

Folyton próbálok kilábalni, felkelni, de mindig eljön az este mikor sötét lesz és én igazán egyedül érzem magam.


Olyankor nincs semmi védelmem... csak én és az érzéseim.
Amik vagy megsebeznek vagy nem...

Nem létezik tökéletes.

Minden jó dolognak van egy rossz fele.

Miért van az, hogy mindig minden csak majdnem tökéletes? Talán az unalmas lenne? Nem értékelnénk akkor semmit? Lehet... de olyan nehéz megtanulni szeretni minden jóban azt a pici rosszat is. -mert akárhányszor érezzük, hogy most épp jó ha igazán megvizsgálnánk a dolgokat ott legbelül találnánk valami kicsi fekete foltot biztosan.

Pont, mint mikor kapsz egy hófehér rajzlapot de a gyárban még csomagolás előtt összekenték valamivel. Bárhogy radírozod az nem tűnik el. Három lehetőséged van.
Az első, hogy eltakarod
.A második, hogy felhasználod a rajzodban.
A harmadik, pedig, hogy kérsz egy új lapot, de hidd el azon is lesz valami maximum csak halványabban vagy kisebb méretben.