Egy pad története

Egy pad története

   Az épület előtt ültem már legalább egy órája és folyton az ajtót bámultam, hogy vajon kilép-e valaki rajta, de mindig csalódnom kellett. Magam sem tudom miért hittem, hogy ezúttal ideér, már harmadszorra játssza el ezt velem. Lassan fejből tudom, hogy hány ablak van a házon és hány repedés. Narancssárga két árnyalatában pompázott a nyolcemeletes ház. Mikor már a nap ment le hátulról megvilágította és óriási árnyékot vetett a padra ahol én vártam. A kedvenc lejátszási listám már kétszer végighallgattam, de még mindig nem akartam felkelni… még mindig azt a nyomorult bejáratot bámultam dühös szemekkel, mintha Ő tehetne bármiről is. A telefonom órája egyre gyorsabban pergett. Már hét óra. Kezdett lehűlni a levegő. Augusztus vége van és már esténként nyoma sincs azoknak a nagy melegeknek, amik júniusban készítik ki az ember szervezetét. Nem készültem fel. Fekete rövidnadrágban és egy kék lenge ujjatlanban vártam, hogy végre megjelenjen.

   Már minden porcikám gyűlölte Őt amiért nincs itt, de tudtam, hogy amint meglátnám a szemeit minden mérgen elszállna és úgy tennék mintha semmi sem történt volna. Megbűvöli az ember gondolatait, és ezt Ő is tudja.

   Fél nyolcig várok! Határoztam el magamban, de mikor a zenelejátszóban már pontosan tudtam, hogy melyik szám jön elkeseredtem, hogy ennyi ideje ülök itt teljesen egyedül. Lett volna időm az egész életemet átgondolnom… volt egy óra néma csendem és én nem töltöttem mással, mint, hogy azon rágódjak vajon mi váltott le már megint a napirendjében. Még sem tapasztalom azt a féktelen haragot, sokkal rosszabb volt bennem. Szinte éreztem a számban a keserű ízt ami a csalódással járt. Kiábrándulni egy személyből, akibe szinte minden hitünket belevetjük, igazán padlóra küldi az embert…

Hajnali egy.

   Villogja a mellettem lévő narancssárga digitális óra. Hét óra telt el a találkozó időpontjától és nekem még mindig rajta jár az eszem miközben valószínű Ő azt is elfelejtette, hogy valahol megkellett volna jelennie, nem hogy még emlékezne arra is, hogy kivel…

   Hiába. Két hónap szüntelen veszekedést akarok elrendezni egyről a kettőre. Túl naiv vagyok. Hiszen vérig sértettem a „férfiasságát”. Bár ezt sosem mondta ki, nyilvánvaló, hogy ez a legnagyobb gondja.

Fél kettő.

   Folyton csak a jobb oldalamról fordulok a balra. Ez így nem állapot.

   Vállig érő vörös hajam feltűztem, magamra vettem egy hosszúnadrágot, fehér pólóval fölé egy fekete bórdzsekivel és már a kulcsot el is fordítottam a zárban. Hívtam a liftet,de szinte mintha, az áram helyett csigák vonszolnák felfelé a hatodikra. A fülemben ismét megszólalt a már jól ismert zenei lista, de lusta voltam átállítani, bár tudtam, hogy a várakozás egy órájának minden percét eszembe fogja juttatni… nevezzetek mazochistának, de talán ez majd végre életben tartja bennem a haragot, amit éreznem kellene.

   A lábaim a lakástól húsz percre lévő kistóhoz vezetett. Azt hinné az ember, hogy egy nagyobb városban az ilyen”zöldövezetek” kint vannak, de ez eléggé beette magát a város szívébe. Olyannyira, hogy körülbelül öt percre található egy hatalmas bevásárlóközpont és tíz percre egy gyorsétterem. Három kosárpálya, egy biciklipálya, és egy játszótér. Minden, ami az emberekkel elhiteti, hogy a hatalmas emeletes házak, hipermarketek, és többsávos utak között is szabadok.

   Stégek vannak körbe. Az első hármat horgászok foglalták el, de a negyedik üres volt. Tökéletes lesz. A lábamat lelógatva hátradőltem és a csillagokat bámultam.

   Kitéptem a fülemből a fülhallgatót és felszisszentem. Utálom az éjszaka közepén a lassú számokat. Néma csöndben folytattam tovább az univerzum fejtegetését, teljesen elveszve a csillagok között. Minden zajt kizártam.

   Léptek. Egyre közelebbről. Miért nem tudom ezt is kirekeszteni? Olyan mintha a fejem mellől szólna. Kinyitottam a szemem. A hasamon lévő telefonomhoz kaptam, és ahogy megnyomtam a Feloldás gombot szinte kiégett a szemem.

Háromnegyed három.

   Oldalra fordítottam a képernyőt, hogy megvilágítsa a személyt, aki a lépések hangjával teljesen kizökkentett az értelmetlen merengésemből.

  Fekete cipő. Tengerészkék vászonnadrág. Fehér betűrt póló. Zseblámpa, ami egyenesen a képembe világít. Rendész feliratú sapka. 

-   Kérem, igazolja magát! – szólalt meg igen érces hangon. Kutatni kezdtem a táskámban majd vagy két perc után végre átnyújtottam neki a személyimet. Három percig forgatta a kezében, mintha annyi adat lenne rajta majd visszaadta.

-   Rendben van. Köszönöm. – szinte fel sem eszméltem és már el is ment. Meg sem kellett szólalnom. Feküdtem ott tovább és próbáltam felfogni az elmúlt öt minutumot.

   Talán a legrosszabb az egészben, hogy a közeledés hangjára reménykedni kezdtem, hogy majd ha felkelek, Őt fogom látni. Azt hiszem, ez kezd betegessé válni…

   Lassan három óra. Nagy nehezen felkeltem és az eddig kellemes aláfestő dallamként szolgáló fejhallgatóból szivárgó zenét visszahelyeztem a fülembe.

   A lábaim a hosszabb utat választották. Először nem értettem, aztán megpillantottam a padot. Egy utcalámpa félhomályba borította. Ahogy közeledtem egy alak kezdett el kirajzolódni rajta. Éreztem, hogy a vérnyomásom emelkedik és egyre gyorsabban haladok, de végig tudtam, hogy nem lehet Ő.

Nem is volt..

Egy idős hölgy ült a helyemen.

Leültem mellé.

Negyed négy.

   Rám pillantott. Elmosolyodott, majd visszafordult és tovább nézett maga elé. Nem éreztem kínosnak a helyzetet. Inkább megnyugtatott, hogy ott volt mellettem. Az illata a nagymamámra emlékeztetett. Ősz hajától az arca bájos fehér keretet kapott. Fekete kötött pulóverben és fehér hosszúnadrágban volt. Maximum hatvan évesnek nézném, a szeme alatti ráncok miatt. A lámpa fénye megcsillant a haján és sárgás színben tüntette fel. Kimondottan kedves nőnek tűnik. 

-   Köszönöm, hogy megosztottad velem a csendedet. Igazán jól esett. – majd felkelt és elindult. A szememmel végigkísértem a távolodó alakját, majd újra élesen láttam mikor az ajtónál felkapcsolt a villany, majd besétált. Pontosan abba a házba.

   Egy percre felnevettem. Végül csak találkoztam valakivel a házból. Lehet, hogy kilenc órával később és lehet, hogy nem azzal az emberrel, akivel el volt tervezve, de egy része még is teljesült. Volt körülbelül öt perc fantasztikus néma csendem, amit egy idegennel töltöttem el. Ez olyan, mint mikor a telefonokat töltőre tesszük, feltöltötte a lelkem.