Utálat.

Egy ajtót igazán csak a gyűlölet tud bezárni.

Lehet, hogy jó erősen vágja be maga után, de ez a lényeg.
Végig sebez, földre vág, megaláz. Minden eszközével eléri, hogy megalázzon és a közelébe se akarj kerülni.
Elismerem a módszerei kegyetlenek, és megöli az ember egyes darabjait..
de csak ez elég erős érzés ahhoz, hogy minden mást felülírjon.
A hangja hangos, hangneme kegyetlen, beszéde karcol.
Hatására a szív vérzik az ember összeroppan.
Mindezek ellenére ráveszi az embert a továbblépésre és az életet a folytatásra.

go away

Hányszor mondjuk ki..

és hányszor kívánjuk azt bárcsak ellentmondanának nekünk és maradnának…

de a legtöbben elbuknak ezen a vizsgán és elsétálnak, ahogy mi is mások életében.

Néha nem is vesszük észre mekkora hiányt hagyunk magunk után. Nem kell hatalmas dolgot tennünk ahhoz, hogy hiányozzunk valahonnan. Néha elég ha csak önmagunk vagyunk. 

Miért nem?

Mert egy roncs vagyok.

Újra kell építenem önmagam.

Nem depressziós, csak csalódtam az emberekben.

Átvertek és belém rúgtak.

Nem vagyok képes senki szemébe se nézni és őszintén azt mondani szeretlek.

Azt érzem ettől az egésztől, hogy fuldoklom.

Pont, mint mikor egy klausztrofóbiást bezárnak egy szobába és tudja, hogy nincs kiút.

Szinte érzem, hogy fáj, és fogy a levegő.

Belül feszíteni kezd valami és a szívem egyre jobban elszorul.

Tudom, hogy nem vagyok képes erre.

Még.

Egyszer majd az leszek.

Egyszer majd újra fogok hinni a szerelembe, a rózsaszín felhőkbe és az emberekbe, de ahhoz, hogy ezt mind újra felépítsem…

egyedül kell lennem.

Nem.

Nem változunk.

Minden örökké bennünk él.

Nem felejtünk.

Mindig csak más kerül előtérbe.

Nem lépünk tovább.

Együtt élünk a tudattal.

Nem tudunk.

Mindig csak sejtünk.

Nem felejtünk.

Mindig csak megpróbálunk nem visszanézni.

Mindig, csak érzünk.!

Nem Ő

Hanem én. 

Aki mellette voltam.

Nyugodt.

Összeszedett,

de mégis zavarodott.

Érezve, hogy élek, és nem csak vagyok.

Érezve, hogy történik valami.

Nem földönkívüli és magával ragadó.

Sokkal inkább kínzó, földhöz vágó és emberi. 

Fájdalmas és keserves,

mindvégig szenvedélyes. 

i am not working.

Néha csak úgy érzem nem működök.
Olyankor csak ülök és bámulok előre.
Fogalmam sincs mi történik a fejemben vagy a külvilágban.
Egyszerűen csak lélegzem és tudom, hogy vagyok.
Ilyenkor egy meghibásodott gépnek érzem magam, aki épp frissít.
Érdekel vajon mire gondolhatok olyankor.
Hisz olyan nincs, hogy semmi sincs a fejemben.
Vagy igen?
Létezik, hogy egy ember teljesen kikapcsoljon?
Képes akarok lenni erre, hogy ha mindenből elég akkor elmenekülhessek, csak pár percre.

Egyedül is lehet.

Az egyedüllét egy állapot ami egy döntés következménye.
Sokan asszociálnak róla a magányra. Pedig nem ugyanaz.

A magány egy "depresszív" állapot ami abból alakul ki, hogy nem tudjuk feldolgozni azt, hogy egyedül vagyunk és ezáltal elhagyatottnak érezzük magunk.

Az egyedüllét pedig egy olyan állapot amikor eldöntjük, hogy elegünk van az emberekből és egyedül akarunk lenni. Ilyenkor boldogok vagyunk egyedül.

Tanulj meg egyedül, önmagaddal lenni, mert a legtöbb idő így töltöd el!
Szeresd meg a csendet, mert előbb utóbb a zaj felemészt!

Magadnak.

Bármit teszel, mindig lesz aki figyel és bírál.
Mindig lesz akinek a célod felesleges.
Mindig lesz akinek kellemetlen leszel.
Mindig lesz aki beléd rúg. Csak úgy.
Mindig lesz aki nem hisz benned.
Mindig lesz aki azt mondja "Nem vagy rá képes."
Mindig lesz aki azt mondja "Nem kellesz."
Mindig lesz aki megvet.
Mindig lesz aki gyűlöl.
Mindig lesz aki keresztülhúzza a számításaid.
Mindig lesz valaki aki miatt feladnád az egészet és elmenekülnél.

Mindig fordulj ezek az emberek felé és bizonyíts. Ne nekik. Magadnak.
Hidd el, hogy menni fog.
Hidd el, hogy képes vagy rá.
Higgy MAGADBAN.

Minden, mindig változik.

Tisztában lenni azzal, hogy kik is vagyunk, szerintem szinte lehetetlen.
Hiszen minden percben változunk. Minden másodpercben ér minket valami a külvilágból ami formál minkát. Akár jó, akár rossz felé.
Egyetlen percben jelentheted majd  ki magadról, hogy ki vagy.
Mikor már haladsz a sötétség felé és érzed, hogy fogy a levegő.
Addig még minden hatni fog rád és alakítani rajtad.


Márványtömbként kezdjük, majd az évek alatt tökéletes vonású szobrokká alakulunk, majd az utolsó kalapács érintésénél tovább csúszik az alkotó keze és a következő másodpercben a tokéletesből csak porhalmaz lesz.

Boldogság kulcsa.

Meg akarom állítani a világot.
Most nem azért, hogy kiszálljak.
Csupán lassan átgondolnék mindent. Visszanéznék. Összegeznék. Lezárnék dolgokat... mert így, hogy mindennap kell cipelnünk mindent amit valaha átéltünk és folyton csak több lesz az ember néha összeroskad...
de ha csak néha meg lehetne állítani és sok
mindent úgy igazán elhagyni, a világban sokkal több boldog ember lenne.

Százszorszép.

A szeret nem szeret egy ócska játék.
Mindig csalunk benne.
Képesek vagyunk akár a virág szárát is eltépni ha azon múlik, hogy szeret lesz a vége.
Mintha bármit is számítana.
Maximum egy percre elhisszük, hogy az a virág tényleg tudja, hogy szeretve vagyunk, de aztán felébredünk és a világ pofon vág.
Ez csak egy virág.
Te pedig megölted.

Minden a maga útján.

Eltüntettem, most pedig fokozatosan visszaengedem..
de már nem ugyanúgy.
Óvatosan, lépésről-lépésre.
Minden tettet átgondolva mégis terv nélkül folyok bele a napokba.
Hagyom, hogy teljenek. Részt veszek benne, de nem feltétlen irányítok.
Ezt egyesek úgy jellemeznék, hogy : "sz**ok bele"
Én úgy írnám le, hogy : "nem akarok mindent kiszámíthatóvá tenni"

Meddig mehet így?

Legyőzni a múlt démonait el sem hinnéd, ha elmesélném milyen nehéz.

Nap, mint nap megküzdeni, hogy már minden más.

Nap, mint nap elfogadni, hogy fáj.

Nap, mint nap ébredés után az első öt percet azzal tölteni, hogy szembenézz a tükörképeddel, és felfogd, hogy minden megváltozott.

Folyton visszafojtani a sikolyt, ami ki akar törni, mert félsz… félsz, hogy minden visszatér.

Félsz, hogy egyszer majd megint süllyedni kezdesz, és nem húz ki senki. 

Félsz, már nem is igazán attól, hogy te visszafordulsz, hanem, hogy akaratod ellenére visszakerülsz…

Aztán elfordulsz a tükörtől és végül csak egy nagyot nyelsz...

Egy nap mind felrobbanunk. 

Függőség.

Mi a rosszabb? Függni valamitől vagy valakitől?

Ha az a valami nem egy személy sokkal könnyebb elvégre is egy tárgyat eltörhetsz, eldobhatsz nem fog megkeresni de egy személytől való függés bármit tönkretehet. Akkor bukkanhat fel újra mikor Ő akar. Nem vághatod a falhoz és zúzhatod porrá. A személynek akarata van és nem csak a te döntésed, egyedül nem vagy elég, hogy lemondj a felé érzett akarásról. Ahhoz Ő is kell. Neki is le kell mondani rólad, bármennyire is nem érzi. Neki is meg kell szabadulnia egy függőtől aki lehet legbelül szintén függővé tette. 

Ez ilyen...

Elhagyott.

Már sokszor megtette.

Ilyen a természete.

Most még is véglegesnek érzem.

Belül minden kipusztult, és egyhangú.

Nincsenek jobb napok, csak monoton léptek és néma csend.

Néha egy egy szikra, de csak egy pillanat erejéig. Ezek is sokkal inkább emlékek újrajátszása, mint igazi

Érzem, folyton csak létezem. Kiölt belőlem valamit. Vele együtt eltűnt minden.

Összecsomagolt és a kedvenc dolgait belőlem magával vitte.

Fogalmam sincs hova…

Kerestem, de csak görcsös erőlködés lett az egész.

Visszanézve gyomorforgató ragaszkodás.

Kétségbeesett kapaszkodás. Valamibe. A semmibe. Valamiért. A semmiért.

Harc a múltért. A megfakult emlékekért.

Újraszínezni nem lehet. Nem óvodás kifestő.

Másokban kerestem. Ha találtam féltékeny lettem.

Néha éreztem, hogy még itt van, de nem jutott felszínre.

Kifejezéstelenül bennem maradt.

Azóta is görcsölök.

Pihenj! Adj időt!

Mondja mindenki.

Nem értik.

Nem is az a legnagyobb baj, hogy nincs, hanem, hogy én se vagyok.

Kérdésekre keresem a választ, holott a feltevéseim se tiszták.

Az agyam körül hatalmas köd ül, és nem kezd derengeni.

Néha, mintha felszállna, de mondom, azonnal visszaszáll.

Nem foglalkozni vele nem tudok.

Beleőrülnék, hogy nem keresem.

Úgy érezném, cserbenhagyom.

Szinte tudom, hogy élvezi, hogy kutatom, hol lehet, és egyszer majd egy jobb kanyarnál vagy akár balnál újra visszatalál.

De hát az ihlet ilyen csalfa lény.

Ismeretség törölve.

Az éjszaka közepén rá kellett jönnöm, hogy vannak menthetetlen kapcsolatok. 

Néha olyan helyekre kúszik be az ármány ahova nem is hinnénk. 

Cseles dolog. A bőr alatt kúszik a hazugság és csak sokára bújik a felszínre de akkorra már az egész embert megfertőzte, és eltorzította. 

A legjobbak közé is beférkőzik nehogy azt hidd... sőt azt élvezi a legjobban. Minél nagyobbat csap annál jobban tetszik neki. 

Te meg már csak arra térsz magadhoz, hogy egyedül maradtál és mindenki hazudik. 

A kérdés csak az marad miért állítja még is mindenki azt, hogy Ő őszinte. 

Senki sem az. 

Te magad sem. 

Mi az, hogy jövő?

- Hogyan tekintesz a jövődre?

- Úgy mintha nem is létezne. Elképzelésem sincs.Nincs világot megváltó tervem. Egy ideje a célom csak a túlélés. Egyik napról a másikra.
Nem depresszió. Jól telnek a napok, de a hosszútávú találgatásokat meguntam. Összezavarodtam.
Sötétben tapogatózás lenne, mert minden naponta változik. A világnézetem. A kedvem. Az emberek. A külső tényezők. Minden. Miért kéne nekem előre tudnom, hogy egy hét múlva mihez lesz kedvem?

Nincs bizalom.

Azok akik hisznek mások szavainak.
Kérem fordítsanak hátat és sétáljanak el.
Nem leszek mérges senkire.

Én kérem, hogy szedjék a csomagjukat és sétáljanak el.
Rosszindulatból van elég, ha benned is van menj az ellenkező irányba.

Minden barát elfordulhat.
Tényleg nem lesz bennem düh, sem csalódottság.
Inkább köszönet, hogy megkíméltek magatoktól.

just tell me...

Ha valamit megtanultam az elmúlt időben az az, hogy az igazság mindennél többet ér.

A hazugság mindent összekavar.
Az elhallgatás ugyanúgy hazugság.

Ha későn szólunk, szintén hazudtunk.

Ha nem árulsz el valamit teljesen és a fontos részeket kihagyod, hazudsz.
Ha kiderülnek a pontos részletek... mindent összetörsz ami körülötted van.

Jobb mély levegőt venni és mindent kimondani, mint fuldokolni mikor a víz alá nyomják a fejünk.

ERROR.

Nálam egy embernek három esélye van.

Már elvesztett kettőt. Most még is gyomorgörccsel bámulom az utca sarkát, hogy vajon bekanyarodik-e rajta.  Magamban nyilván tudom a választ… nem.

Már 20 perce várok. Így is túl sok időt kapott… a gond, hogy még mindig hiszem az emberek változnak. Holott nem.

Még a szemem sarkából látok egy alakot befordulni, de már a csalódottságom nem engedi, hogy odakapjam a fejem. Úgysem Ő az.

Nem kiabált utánam, szóval gondolom nem Ő volt. Bér esélye sem lett volna, hogy meghalljam, mert a fülemben már a dobok hangja szólt maximális hangerőn, hogy ne törjek össze míg a metróállomásra érek.

A mozgólépcsőn lefelé az emberek arcát figyelem. Teljesen semmitmondóak. Mintha nem is élnének.

Pontosan olyanok, mint én…

Hiába nyomogatom a hangerő gombot a képernyőn, már maxon van és nem zárja ki eléggé a külvilágot.

     -      Itt nem sírhatsz. – mondogattam magamba. – Nem érdemli meg amúgy sem. – próbáltam önmagam hergelni, de már ahhoz sem volt erőm, hogy utáljam. Az fájt, hogy nem vártam tőle mást. Nem bizonyította be, hogy érek valamit is neki.   

A metrón végig azt mondogattam, hogy utálom, majd míg három utcát gyalogoltam az ajtóig, csak a zene ritmusára figyeltem. Minden más eltűnt körülöttem.  

Beléptem a lakásba, és néma csend fogadott. Már évek óta egyedül lakom, még is annyira meglepett.

A táskám csak ledobtam a földre és az asztalon lévő zenelejátszóhoz léptem, majd elindítottam. Azonnal elindult, és, mint akit hipnotizáltak, lerogytam a kanapéra.

Azt hittem sírni fogok..

Egy könnycsepp se jött.

Elővettem a laptopot és megkerestem a legelső beszélgetésünket.

Elkezdtem olvasni.

Hangosan nevettem. Aztán...

-        Én rontottam el. – jelentettem ki.

Belém hasított a tudat, hogy az egészről én tehetek, még is úgy tettem, mintha mindenért Ő

lenne a hibás. Magam tartottam nagylelkűnek, holott pont fordítva volt minden. Még is azt hittem Ő a hibás.

Lakótárs : önmagam.

Amíg önmagad nem viseled el, senkit sem fogsz.

Ne keresd a szerelmet míg magadat nem szereted.
Ne várd el senkitől, hogy szeressen valakit aki még önmagát se tudja.

Fogadd el önmagad.
Dolgozd fel, hogy milyen vagy.
Nézz szembe, hogy nem tökéletes az összkép.
Élj együtt az érzéssel, hogy van hiba a múltadban, benned és a jövődben is lesz.

Aztán szedd össze magad és lépj tovább.

Ezer kérdés, nulla válasz

Miért van az, hogy a határozott léptekből remegő lábak lettek?

Mi változott? Mi lett kevésbé biztos?

Miért változnak az emberek?
Miért nem születünk, meg valamilyennek, és halunk meg ugyanolyanként?

Miért kell folyton döntenünk és ezek által vizsgáznunk valaki előtt? Miért kell folyton csak megfelelnünk?
Miért nem élhetünk csak úgy bele a semmibe? Miért kell a felelősség? Miért nem lehetünk őrültek?

Sötét..

Sötét volt, de kicsit sem volt olyan, mint a filmekben.

Nem jött elő a fény amit követnem kellett volna, és nem léptem ki a testemből, hogy figyelhessem a történéseket.

Csupán sötét volt és csend.

Mintha hirtelen elaludnál. Minden jel nélkül.
Kikapcsol az agyad és nem álmodsz. Nem rajzol eléd furcsa víziókat és képtelen alakokat.

Abszolút egyedül maradsz... nem maradsz ura a testednek, és nem érzed a szíved dobogását. Nem érzel semmit.
Milyen jó lehet ha nem érzünk semmit ugye?

Azt gondoljuk jó lenne halottnak lenni? Közben meg két kézzel kapaszkodunk abba, hogy minden az életről szól...
eléggé ellentmondásosak vagyunk.

Ismeretlen hely.

Múlt éjjel felfedeztem egy új helyet.

Fogalmam sincs hol van, és, hogy hogyan találok majd vissza onnan.

Mikor felébredtem ott ragadtam.
Talán majd ma éjjel kijutok, mert érzem, hogy fogságban tart.
Nem kényelmetlen, de olyan magatehetetlen.

Megragadtam.

Ez a hely bennem van.

Se jobbra se balra nem mozdulok.
Ötletem sincs, de az egész olyan mint egy hatalmas útvesztő. Félek ha elindulok még annyira sem találok ki...

Színészet.

Mutass a világnak egy mosolyt és azt mondják rendben vagy.

Mutass a világnak egy könnycseppet és azt mondják gyenge vagy.

Mondj egy kedveset és azt mondják tökéletes vagy.
Tégy úgy, mint egy bunkó, és azt mondják lenyűgöző az őszinteséged.

Légy egy seggfej és minden lány a nyomodban lesz.
Légy egy p***a és mindenkinek kellesz majd.

De ha azt mondanám, hogy mutasd csak egy percre önmagad, azt mondanád őrült vagyok, hisz önmagad vagy.

Ha sokéig játszunk egy szerepet eggyé válunk vele és mi magunk is elhisszük,,