Elhagyott.
Már sokszor megtette.
Ilyen a természete.
Most még is véglegesnek érzem.
Belül minden kipusztult, és egyhangú.
Nincsenek jobb napok, csak monoton léptek és néma
csend.
Néha egy egy szikra, de csak egy pillanat erejéig.
Ezek is sokkal inkább emlékek újrajátszása, mint igazi
Érzem, folyton csak létezem. Kiölt belőlem valamit.
Vele együtt eltűnt minden.
Összecsomagolt és a kedvenc dolgait belőlem magával
vitte.
Fogalmam sincs hova…
Kerestem, de csak görcsös erőlködés lett az egész.
Visszanézve gyomorforgató ragaszkodás.
Kétségbeesett kapaszkodás. Valamibe. A semmibe.
Valamiért. A semmiért.
Harc a múltért. A megfakult emlékekért.
Újraszínezni nem lehet. Nem óvodás kifestő.
Másokban kerestem. Ha találtam féltékeny lettem.
Néha éreztem, hogy még itt van, de nem jutott
felszínre.
Kifejezéstelenül bennem maradt.
Azóta is görcsölök.
Pihenj! Adj időt!
Mondja mindenki.
Nem értik.
Nem is az a legnagyobb baj, hogy nincs, hanem, hogy
én se vagyok.
Kérdésekre keresem a választ, holott a feltevéseim
se tiszták.
Az agyam körül hatalmas köd ül, és nem kezd
derengeni.
Néha, mintha felszállna, de mondom, azonnal
visszaszáll.
Nem foglalkozni vele nem tudok.
Beleőrülnék, hogy nem keresem.
Úgy érezném, cserbenhagyom.
Szinte tudom, hogy élvezi, hogy kutatom, hol lehet,
és egyszer majd egy jobb kanyarnál vagy akár balnál újra visszatalál.
De hát az ihlet ilyen csalfa lény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése