ERROR.

Nálam egy embernek három esélye van.

Már elvesztett kettőt. Most még is gyomorgörccsel bámulom az utca sarkát, hogy vajon bekanyarodik-e rajta.  Magamban nyilván tudom a választ… nem.

Már 20 perce várok. Így is túl sok időt kapott… a gond, hogy még mindig hiszem az emberek változnak. Holott nem.

Még a szemem sarkából látok egy alakot befordulni, de már a csalódottságom nem engedi, hogy odakapjam a fejem. Úgysem Ő az.

Nem kiabált utánam, szóval gondolom nem Ő volt. Bér esélye sem lett volna, hogy meghalljam, mert a fülemben már a dobok hangja szólt maximális hangerőn, hogy ne törjek össze míg a metróállomásra érek.

A mozgólépcsőn lefelé az emberek arcát figyelem. Teljesen semmitmondóak. Mintha nem is élnének.

Pontosan olyanok, mint én…

Hiába nyomogatom a hangerő gombot a képernyőn, már maxon van és nem zárja ki eléggé a külvilágot.

     -      Itt nem sírhatsz. – mondogattam magamba. – Nem érdemli meg amúgy sem. – próbáltam önmagam hergelni, de már ahhoz sem volt erőm, hogy utáljam. Az fájt, hogy nem vártam tőle mást. Nem bizonyította be, hogy érek valamit is neki.   

A metrón végig azt mondogattam, hogy utálom, majd míg három utcát gyalogoltam az ajtóig, csak a zene ritmusára figyeltem. Minden más eltűnt körülöttem.  

Beléptem a lakásba, és néma csend fogadott. Már évek óta egyedül lakom, még is annyira meglepett.

A táskám csak ledobtam a földre és az asztalon lévő zenelejátszóhoz léptem, majd elindítottam. Azonnal elindult, és, mint akit hipnotizáltak, lerogytam a kanapéra.

Azt hittem sírni fogok..

Egy könnycsepp se jött.

Elővettem a laptopot és megkerestem a legelső beszélgetésünket.

Elkezdtem olvasni.

Hangosan nevettem. Aztán...

-        Én rontottam el. – jelentettem ki.

Belém hasított a tudat, hogy az egészről én tehetek, még is úgy tettem, mintha mindenért Ő

lenne a hibás. Magam tartottam nagylelkűnek, holott pont fordítva volt minden. Még is azt hittem Ő a hibás.