Azt mondják van, hogy a történet valójában csak akkor kezdődik el ha mi úgy érezzük vége. Kapcsolat, barátság, nyár, iskola, elköltözés, válás, halál... mindez vég de mégis kezdet. Akkor, hogy van ez? Talán velünk is ez lesz? azt hisszük elveszett minden miért dolgoztunk s mégis jobb lesz? Nem maradt már más csak a remény. A hit, hogy a mese szép véget ér és nem véres mészárlásban fullad el..

Az élet olyan, mint a scrabble tábla. Nem tudhatod mikor milyen szavakat kapsz. Lehet az kedves vagy kegyetlen. Szívet felvágó vagy lágy dallamos. Csak szavak jegyezzük meg, de közben tudjuk ez az élet. Rejtély, hogy milyen betűket húzol ki és hogy hány pontos szót raksz ki. Épp veszítesz vagy nyersz. Ki tudja...

Mindig mosolygok, mosolyognom kell, mert egyszer majd az arcomra fagy és a föld alá temetnek. Ha emlékeznek, nem fanyar képet akarok hanem boldog emlékként világítani mindenhol.Nem akarok könnyeket, mert akkor valami fáj. Nem akarok veszekedést, mert akkor padlón vagyok. Nem akarok törődni azzal, hogy mikor lesz vége, mert letargiába süllyednék és fogva tartana az idő kereke. Öregedjek meg ahogy mások és majd ráncos mosolyommal emlékezzenek rám örökre.

Elvileg működne de gyakorlatban nem biztos így meg sem próbáljuk... Cselekszünk így sok mindennel aztán egy nap öregen a kandalló mellett búsan visszagondolunk ezekre s csak halkan megjegyezük. :
- Így volt megírva. - de a fejünkben ott motoszkál tovább a gondolat mi van akkor ha még sem...

A sötétben hazasétálni egyedül olyan mint egy horror film. Úgy érzed mindenhonnan figyelnek és el akarnak kapni. Rettenetes érzés és mégis rá kell jönnöm régen mindig ezt akartam. Egyedül nagylányként az éjszakában... Ki gondolná, hogy a felnőtté válás göröngyös útján ennyiszer ellehet esni? Az okosok azt mondják ebből tanulunk, de az örök gyerek ki bennünk él nem bírja a sok esést..

Azt hittem ha felnövök majd gyermeki énem eltűnik, de rá kellet jönnem felnőtnek lenni gyermek testben nem szórakoztató és felnőtt testben gyermeknek lenni sem jó szinte már fáj. Akkor miért akar minden gyerek felnőtt lenni s miért száll el olyan gyorsan az idő mindenki fellet? Az örömteli pillanatok gyorsabban szállnak mint az üvegszilánkos padlón töltött napok. Az éjjel őszinteségre, cselekvésre készteti az embert a reggel pedig elront mindent. A mindentudás nem biztos, hogy mindig jó. Lehet jobb bután élni boldog életünk, mint okosként szenvedni a világ bűneitől..

Kivel vacsorázna legyen élő vagy halott?
A rettegett kérdés az elit egyetemek felvételi listáján Amerikában. Én kivel tölteném el azt a vacsorát? Aki csak halála után tudta velem éreztetni mekkora szerepe volt az életben és megtudta mutatni Ő tartotta össze a család távol élő részét. Bár Ő mindennél jobban vágyott a halálra nem mondta ki de én tudtam... Hisz mindent mit igazán tiszta szívéből szeretett már a halálon túl volt. Akárhányszor szóba hozták a férjét csak a földre bámult és nem szólt semmit. Kicsi voltam, de haragudtam rá amiért el akar menni, mert én nem akartam... Így visszagondolva rájönni a történések okaira/összefüggéseire rádöbbent mennyire tehetetlenek vagyunk a saját életünkben.

Felvállalni a múltat szembenézni a hibával rájönni,  hogy nem tér issza boldogan hátra nézni.... Talán ez a tökéletes élet titka, de vajon képes erre bár ki is? Ha le is tudja zárni képes boldogan viszanézni? Egyszer sem hiányolni? Nem visszavárni a régi tetteket? Nem azt mondom, hogy visszasírom múltam minden percét de vannak pillanatok mikre mindig is vágyom.. A múlt az elmúlásról és az elengedésről szól így hát minden gondom egy nagy lufinak képzelem s elengedem.