Azt mondják van, hogy a történet valójában csak akkor kezdődik el ha mi úgy érezzük vége. Kapcsolat, barátság, nyár, iskola, elköltözés, válás, halál... mindez vég de mégis kezdet. Akkor, hogy van ez? Talán velünk is ez lesz? azt hisszük elveszett minden miért dolgoztunk s mégis jobb lesz? Nem maradt már más csak a remény. A hit, hogy a mese szép véget ér és nem véres mészárlásban fullad el..

Az élet olyan, mint a scrabble tábla. Nem tudhatod mikor milyen szavakat kapsz. Lehet az kedves vagy kegyetlen. Szívet felvágó vagy lágy dallamos. Csak szavak jegyezzük meg, de közben tudjuk ez az élet. Rejtély, hogy milyen betűket húzol ki és hogy hány pontos szót raksz ki. Épp veszítesz vagy nyersz. Ki tudja...

Mindig mosolygok, mosolyognom kell, mert egyszer majd az arcomra fagy és a föld alá temetnek. Ha emlékeznek, nem fanyar képet akarok hanem boldog emlékként világítani mindenhol.Nem akarok könnyeket, mert akkor valami fáj. Nem akarok veszekedést, mert akkor padlón vagyok. Nem akarok törődni azzal, hogy mikor lesz vége, mert letargiába süllyednék és fogva tartana az idő kereke. Öregedjek meg ahogy mások és majd ráncos mosolyommal emlékezzenek rám örökre.