Ezek után, ennyi idő után, mindennap látni furcsa volt, de igazából nem olyan, mint régen. A szívem azon része már beporosodott akár egy kedvenc rég nem olvasott mesekönyv, mikor megtalálom újra nagy melegség fog el és boldogan nyitom ki újra, de így később már nem olyan a történet, mint amilyenre emlékeztem. Már látom az érem mindkét oldalát... talán jobb, talán rosszabb. Talán tisztább a kép vagy épp mindent összekutyultam a könyvben, de ez a történet örökre az üveghegyen is túl marad, mit már csak a kurta farkú kismalac túr majd..

A legnehezebb dolog a világon nemet mondani. Erőt venni magamon és kimondani. A jóra is megrázni a fejem, mert legbelül már összeomlott az utolsó lehetőség is, az utolsó építőkocka is porrá lett zúzva bennem... Az agyam súgta eddig azt, hogy nem de most már a szívem is ezt mondja és ez a baj. Baj, hogy nem tudom mi lenne a helyes így inkább megpróbálok kilépni a végtelen körből. Miért van az, hogy ami néha nekem jobb az másnak rossz...

-  Mi lenne velünk ha egy másik életben találkoznánk?
-  Talán ismernénk egymást, vagy barátok lennénk, mint most, de az is lehet, hogy ellenségek lennénk.
-  Ha nem ismernél, de látnál abban az életben... meg akarnál ismerni?
-  Remélem igen.
-  Reméled?
-  Nem tudhatom ott milyen emberek lennénk, mondom lehet, hogy riválisok vagy...szerelmesek.

 Itt a beszélgetésünk abbamaradt. Mindketten tudtuk, de sohasem mondtuk ki... túl jó barátok voltunk hozzá. Talán majd egy másik életben lesz erőnk, de addig is csendben ültünk egymás mellett és csak néztünk előre.

A pillanatok mutatják meg kik is vagyunk... ott bizonyíthatunk, vagy bukhatunk el. Lehet olyan ami egész életed felforgatja vagy csupán egy szimpla levegővétel. Megérezheted mi vár, de sosem tudhatod biztosra. Néha bosszant minket talán egy-egy eltelt pillanat,  de mégis néha bármit megtennénk egyel több pillanatért..

Álltam ott az egyik szélen és csak hallgattam a felettébb rövid beszédet. Ahogy körbenéztem mindenki fekete-fehérben és feszült csendben, vigyázz állásban, figyelmet színlelve volt jelen... Mintha temetésen lettem volna. Persze elássuk a nyári éjszakák megmaradt foltjait és megemlékezünkboldogan telt napjainkról, de ez akkor is más volt... Teljesen új dolog kezdete mindenki számára... s persze azt mondták jó lesz, de legbelül mindenki tudta akárcsak én nem lesz az, vagy ha az is lesz nem az elején...

-  Másképp viselkedem, mint amilyen valójában vagyok...
-  Miért? - nem válaszolt csak a vizet bámulta. Nem láttam még ilyen komolynak Őt... csak nézte a távolságot s szemei mintha oda vágytak volna.
-  Hosszú történet. - bökte ki végül, de én is csak a vizet fürkésztem ahogy a nap sugarai játszottak rajta. Az Ő társasága valamiért megnyugtatott...
  Aztán én hazautaztam Ő ott maradt és eltelt a nyár.Visszatértek a hétköznapok Ő pedig minden egyes nap belém mart azzal, hogy köszönésre sem méltatott. Akárhányszor elmentem mellette eszembe jutottak a beszélgetéseink és ránéztem Ő meg rám, de meg sem szólalt... egyszer sem. Bár Ő figyelmeztetett. Csupán csak szerettem volna hinni, hogy megláthatom ki is Ő..

Két szó, de csak egy lehetőség. Igen vagy nem, s mindkettő falakat dönt le vagy épít fel. Hihetetlen, hogy csak 3 betű, de minden ezektől függ. Hiába mondjuk azt nem függünk semmitől, valójában de. Függünk másoktól és a mások által adott válaszoktól. Vajon vége lesz vagy folytatódik. Ad lehetőséget vagy ellök magától. Könnyedén mondjuk ki e szavakat nap mint nap de később megérezzük súlyát mégsem tanulunk hibáinkból, s újra meg újra a rossz szót mondjuk ki.

Sosem tudtam igazán, mikor vagyok túl rajta végleg. Pont ez volt a baj, mert így folyton nyitott kéérdés maradt és akkor táncolhatott vissza amikor akart. Kedvére róhatta a szívemen az utakat én nem tudtam nemet mondani. Épp azért, mert le akartam zárni nem pedig együtt élni a tudattal, hogy létezünk egymás nélkül. Mikor a minap erre rájöttem a szemeimbe visszatért a régi csillogás, ereimben vér helyett remény folyt. Tudtam mostantól elég erős leszek, elég okos, hogy értsem velem marad az érzés, hogy szeretem, de ez már nem lángol fel többé, ez csak egy emlék az elsó igaz szerelmről, mit az embere el nem felejthet.

Minden sokkal jobb ha csak boldog vagyok és nem tökéletes minden darab. Ha tökéletes lenne attól félnék, hogy darabokra hullik... s azon gondolkodnék mikor következik be. Mindig a tökéletesre hajtottam és sosem voltam, csak boldog,. Most pedig értékelem végre az odavezető utat. Mosollyal kelek s azzal fekszem, pont ahogy megfogadtam. Tennem kell érte, s tudnom kell, figyelnem kell mikor hova lépek ezen az óriási sakk mezőn, mert ha másnak a lépését lépem aaz már nem az én utam lesz.

Rágondolok és valami furcsát érzek. Olyat amilyet még nem és ez megrémiszt. Hisz Ő más, mint az eddigiek... Ő kedves és mosolyog rám. Szavaival nem üt, csupán lágyan hozzám ér, ha látom mosolyognom kell és nem tudom miért... hisz régóta ismerem s soha nem voltam így. Amikor csak ülök órán és eszembe jut a neve valami teljesen új érzés fog el. Nem nevezném szerelemnek azt sem tudom szeretet-e vagy, hogy vonzalom. Inkább csak boldogság, hogy valaki mellettem sétál nem pedig előttem vagy mögöttem..

Sétálok álmaimon. Álmaim tükörsima tengerén... Csend van és a víz sem háborog és pedig csak sétálok és nem látom a végét. Talán túl sok a vágyam, túl soka feltételem egy tökéletes világhoz, de mégis olyan jó érzés ott lenni, s lábaimmal érinteni. Tudni, hogy alattam s nem felettem vannak, hogy ha akarom megfoghatom őket, csak nem tudom, hogy nyúljak feléjük. Félek, ha megérintem őket szertefoszlanak. Nem akarom őket elveszteni, csak azért, mert rosszul lépek. Tudni akarom, hogy lesz valami ami örökké tart..

Azt sem tudom, már ki vagy s most azt kéred engedjelek vissza az életembe? Kérlek, ne kérdj őrültséget. Végre élek, végre mosolyogok. Úgy mint régen.. Felálltam és most járok a padlón nem pedig felmosom. Túl sok időbe telt ahoz, hogy hagyjam te tönkretedd, csak bárcsak ne okozna bűntudatot a tudat, higy neked is fáj... mert az, hogy nekem rossz már rég megszokott.

Jön s megy. Így megy ez az életben. Valaki megy és valaki jön. Aki megy marasztalnánk és aki jön elküldenénk. Mindig a régit akarjuk és félünk az újtól... bezzeg mikor az újat akarom a régi akar engem. Úgy érzem sosem lesz jó a pillanat. Sosem leszek jókor jó helyen. Néha nyomasztó érzés mindig lekésni vagy túl hamar érkezni...

Kevesen vagyunk kik őrült álmokat kergetünk, és még kevesebben kik teszünk és érte. S azoknak a száma kik el is érik még kevesebb. Mindenki ismeri az érzst mikor érzi Őt valami boldoggá teszi. A zene, a tánc, a rajzolás, a fényképezés, a beszéd, az írás akármi, és eldönti neki ez kell egész életében. Aztán visszagondolva rájövünk csak hobbi maradt belőle elgondolkodunk mit kellett volna másképp tennünk azért, hogy azt az álmotéljem és ne egy egyszerűbb, kényelmesebb verziót...

Azt hitem az egyetlen vagyok a szívében. Én most hinni akartam neki.. Tudni, hogy nem tesz tönkre... de mégís míg azt mondja engem szeret keze mást ölel át nap mint nap. S mikor azt mondom nem bírom így csak azt kéri várjak....de nem akarok rá várni. Nem akarom, hogy az legyen a szerepem mint eddig. Új szereposztást akarok! Mikor én vagyok a főszereplő és nincs mellékszereplő..

Mást ölelek át, de az Ő szemeit keresem a fentiek között. Látom, hogy néz, s mikor rám néz elfordul. Arcomat más vállára döntöm, de nem bírom ki... visszanézek rá, és megint néz, de túl messze van. Nem látom mit mondanak szemei, csak azt, hogy az enyémek lassan nem látnak a bennük összegyűlt könnytől... Azt hittem nem hiányzik, de tévedtem. Minden egyes lopott pillantás megdobbantja szívem..