Jobbról, balra, de soha előre..

Mint amikor valami kibaszott törékeny dolog van a kezedbe.
Pontosan így érzem, mikor mellettem van.
Úgy érzem bármelyik percben összetörhetem.
Elég lenne csak ráfújni és máris megrepedne.
Nem akarom, hogy összetörjön.
Nem akarom én ripityára zúzni.
Mégis úgy érzem bármelyik percben megtehetem.
Megtehetem, mert instabil vagyok, Ő pedig sziklaszilárd...
de én nem vagyok az.
Én egy elcseszett, egyik percről a másikra változó tényező vagyok.

Érezni bármit..

Kihívtam magam ellen a sorsot.
Lázadtam magam ellen és minden ellen.
Úgy viselkedtem, mint aki szuicid hajlamú és azt akartam, hogy az élet gázoljon el.
Azt akartam, hogy Ő legyen a tettes én meg csak áldozat... hogy észrevegyék az élet nem is ártatlan.
Minden szabályt meg akartam szegni.
Azt akartam, hogy hatalmas erővel csattanjak az aszfalton. Akkor talán  éreznék valamit...
Még mindig várom a csattanást...
vagy bármit ami kibillent az undorító megszokásból.

I don't live in hopes.

Eltelt még egy.
Öregebbek lettünk, bölcsebbek nem.
Ez is csak úgy kifolyt az ujjaink között, szépen csendben, és a 12.01.-nél vágott pofon a naptár.
Gondolj vissza!
Parancsol az agy.
Miket tettél?
Mi történt?
Megváltozott valami?
Csak eltelt.
Biztos voltak monumentális mozzanatok, de még is csak két alvás között eltelt 12 hónapnak érezzük.
Fogadom, hogy a következő év másképp lesz!
NEM.
Mert ez csak egy ócska kapaszkodó, mikor azt hisszük kell valami a változtatáshoz, pedig csak önmagunk kell.

Leegyszerűsíteném.

Azt mondják a probléma akkor lesz valós ha belátjuk, hogy létezik.
Onnantól kezdve el lehet kezdeni vele foglalkozni.
Hát akkor kérdem én, van vagy ezer problémám. Belátom, hogy azok. Kezelési útmutatót nem kapunk?
Nem elég feladat nekünk, hogy belátjuk?
Miért kell még a megoldására is rájönnünk?

Múlt találkozik a jelennel.

Felnéztem a telefonom képernyője fölül és konstatáltam, hogy csak egy ember jön velem szemben Ő is még messzebb van.

-          Nem fogok neki menni. – jegyezte meg az agyam. – és a szemeim visszameredtek a képernyőre.

Körülbelül egy perc múlva reflexszerűen felnéztem, hogy ellenőrizem a szembejövő embert.

Még mindig van távolság.

Visszakaptam a fejem.

Ismerős lett a sziluett.

A szemeim összeráncoltam és próbáltam kiélesíteni a képet.

Folyamatosan közeledett és én pontosan vele szembe mentem.

Már jól látható volt a szövetkabátja és farmerja.

Az arcát még, mindig nem láttam rendesen.

Rövid sötét haj.

Éles arcvonalak.

Mélyen ülő világosbarna szemek.

Egyenesen rám merednek.

Ajkai teltek, mégsem nőiesek..

és mozogni kezdenek.

-          Szia.

-          Szia. – automatikus válasz volt az agyamtól. Nem figyeltem az egészre csak a részletekre. Nem értettem miért köszön egy idegen és én miért figyelem meg minden testrészét. A fejemben visszhangzott a köszönése. A szürkeállományom vadul keresni kezdett.  

ISMERŐS. Dobta ki eredményül. Ismét ránéztem, de ezúttal az egészre.

-          Hogy vagy? – és én szinte nem is hallottam, mert egy arc fogadott, amit már hónapok óta nem láttam.

Nyáron elsétált egy veszekedés után. Talán augusztus volt… most pedig már december van. Az utak megfagytak, a járdák csúsznak. A leheletünk meglátszik és a fák kopaszok. A természet pont úgy pusztult el és lett pőre, mint én az elmúlt három hónapban nélküle.  

Ötletem sem volt mit válaszoljak a kérdésére. Legyen az egyszerű megszokott „semmi” amiről mindenki tudja, hogy millió dolog van mögötte, vagy talán mondjam ki, hogy a szél ahogy az orromhoz hozza parfümének illatát olyan, mintha egy időgépbe kerülnék és lepereg a szemem előtt minden, és ez mind kegyetlenül belém mar?  

-          Semmi. – gyáva vagyok, de ha nem kérdez rá Ő is az.

-          Az nem sok. – te is gyáva vagy. Belül ezen mosolygok, pedig szánalmas az egész. Macskaegér játék, de már lassan mindketten egerek vagyunk és a macska valami nagyobb hatalom, ami csúfos játékot űz velünk.

-          Hát nem. - …

-          Mennem kell. – bólintással válaszoltam és egyet jobbra léptem. Rám nézett, várt egy percet. Én is vártam. Láttam rajta, hogy meggondolta magát. Nincs mondanivaló, csak ismét ez az undorító, üvöltő néma csend. Elsétált.

Aztán én is.

Miért?

Mert az emberek gyávák.

Miért?

Mert úgy gondoljuk, ha megmutatunk magunkból valamit azzal már sebezhetők vagyunk.

És azok is vagyunk. 

Szem.

Nézz a szemembe, lásd háború dúl.
Hatalmas.
Véres.
Kegyetlen.
Semmit nem hagy egyben. Az emlékeket, mintha csak képek lennének darabokra szeli.
A testem nem szenvedi meg, de az csak egy váz.
Belül már ezer darabban heverek, még is tovább megyek.
Fogalmam sincs hová vagy kihez...
csak megyek míg valójában darabokra nem esek.

mi ez?

Nézz fel az égre, s reméld hogy élek.
Reméld, hogy még látsz, és én remélem, hogy még látlak.
Nem csak álmomban.
Nem csak éjjel a sötétben egy képben.
Egy képben mit kivetít a képzelet.

Vissza a múltba.

Hiba az ha vissza akarunk lépni?
Nem teljesen csak egy-egy emberért, néha... mert van, hogy az élet lehetőséget ad rá.
Akkor tényleg ballépés lenne az eséllyel élni?
Nem akarom úgy gondolni ha van valamire sanszom és hiányzik is az a valami, akkor nem tehetek ellene...

Ha lehet, akkor akarom.
Akarom mert hiányzik.
Hiányzik, mert Én voltam.
Én voltam, mert engedte.
Engedte, mert akart.
Akarta, mert engedtem.
Engedtem, mert akartam.
Akartam, mert Ő volt.
Ő volt, mert Én voltam.
Én voltam, mert Mi voltunk.

Még mindig.

Olyanok vagyunk, mint az óvódások akik
fogócskáznak, de csak ketten vannak.
Elkapja az egyik a másikat aztán már is az űzöttből lesz a vadász, aztán pát perc múlva újra csere.
Meddig lehet ezt élvezni?
Elvégre kiskorunkban is meguntuk egy idő után. Jobb esetben...
Akkor ez most rosszabb eset?
Nem csinálunk belőle jobbat? Nem adjuk fel?
Miért ekkora a büszkeségünk?
Miért nem akar már valamelyikőnk veszíteni?

Miért lett az ember ilyen rohadt makacs.?

2 perc a sötétben.

Sötétség fogadott.
Nem volt ott semmi.
Pont olyan volt, mint mikor éjjel minden lámpát lekapcsolsz.

Nem igaz, hogy nem vagy egyedül.
Sötét van és hideg.
Nem látsz semmit. Nem érzel semmit.
Egyedül vagy.
Nincs fény.
Nincsenek angyalok.
Nincs levegő.
Nincs semmi, csak Te.
A halál utáni élet is átverés.

Te arra, én amarra.

Nem kívánok
neked semmit.
Magamnak sem.
Egymás mellett mentünk.
Néha az egyikünk egy fél lépéssel előrébb, de a kezünk mindig összeért.
Most már elég.
El akarom engedni.
Már súlyossá vált.
Elfáradt a karom, és elgémberedtek az ujjaim.
Azt sem kívánom, hogy legyen vége.
Azt se hogy ne legyen.
Csak te menj jobbra én meg balra...

Több és több.

Ha valamire rákattanunk.
Legyen az bármi.
Kialakul az érzés, hogy kell.
Mindig ha hozzá jutunk azt hisszük elmúlik az éhség, de amint vége rájövünk, hogy csak csillapítottuk... aztán eljön az amikor már csillapítás sincs, mert mindig több kell.
Olyanokká vállunk, mint a több éves drogosok, növelni akarjuk az adagot...

Fikció?

Még mindig itt van..Néha éjjel álmomban előkerül.
Rémálom-e, nem tudom, de mindent felborít.
A világot elhomályosítja.
Rá figyelek.
Mindig csak rá..
arca még is ismeretlen.
Szembe jöhetne velem az utcán észre se venném. Már azt is kétlem, hogy létezik.
Lehet csak egy illúzió, hogy van aki ilyet vált ki más emberből.

Romlás.

Megfertőződött a világ.

Vírus oka tömegkommunikáció.

Elzárt a külvilágtól.
Nem csak az emberektől.
Önmagamtól is.
Van persze kapcsolat a képernyő túloldaláról is válaszolnak...
de a valóságban is már csak pixeleket látunk lassan.
Azt sem tudom én ki vagyok.
A csend helyére beköltözött a laptop zúgásának hangja.
Az idő mit magammal töltenék lecserélte a megosztás és a like.

Halandó.

Tudtad, hogy egyszer megszűnsz létezni?
Tudtad, hogy egyszer majd egyenlő leszel a földel?
Minden nap azt mondod az még messze van.
Ironikus.
Minden nappal közelebb kerülsz.
Minden reggel azt mondod van még egy.
Minden egy után egyel kevesebb.
Azt mondod megéled.
Élted már át azt milyen szívverés nélkül élni?
Kerültél már közelbe azzal a tudattal, hogy nincs még egy?

Mindenki életében van egy pont ahol halottnak érzi magát aztán rájön, hogy él de múlandó.

Utálat.

Egy ajtót igazán csak a gyűlölet tud bezárni.

Lehet, hogy jó erősen vágja be maga után, de ez a lényeg.
Végig sebez, földre vág, megaláz. Minden eszközével eléri, hogy megalázzon és a közelébe se akarj kerülni.
Elismerem a módszerei kegyetlenek, és megöli az ember egyes darabjait..
de csak ez elég erős érzés ahhoz, hogy minden mást felülírjon.
A hangja hangos, hangneme kegyetlen, beszéde karcol.
Hatására a szív vérzik az ember összeroppan.
Mindezek ellenére ráveszi az embert a továbblépésre és az életet a folytatásra.

go away

Hányszor mondjuk ki..

és hányszor kívánjuk azt bárcsak ellentmondanának nekünk és maradnának…

de a legtöbben elbuknak ezen a vizsgán és elsétálnak, ahogy mi is mások életében.

Néha nem is vesszük észre mekkora hiányt hagyunk magunk után. Nem kell hatalmas dolgot tennünk ahhoz, hogy hiányozzunk valahonnan. Néha elég ha csak önmagunk vagyunk. 

Miért nem?

Mert egy roncs vagyok.

Újra kell építenem önmagam.

Nem depressziós, csak csalódtam az emberekben.

Átvertek és belém rúgtak.

Nem vagyok képes senki szemébe se nézni és őszintén azt mondani szeretlek.

Azt érzem ettől az egésztől, hogy fuldoklom.

Pont, mint mikor egy klausztrofóbiást bezárnak egy szobába és tudja, hogy nincs kiút.

Szinte érzem, hogy fáj, és fogy a levegő.

Belül feszíteni kezd valami és a szívem egyre jobban elszorul.

Tudom, hogy nem vagyok képes erre.

Még.

Egyszer majd az leszek.

Egyszer majd újra fogok hinni a szerelembe, a rózsaszín felhőkbe és az emberekbe, de ahhoz, hogy ezt mind újra felépítsem…

egyedül kell lennem.

Nem.

Nem változunk.

Minden örökké bennünk él.

Nem felejtünk.

Mindig csak más kerül előtérbe.

Nem lépünk tovább.

Együtt élünk a tudattal.

Nem tudunk.

Mindig csak sejtünk.

Nem felejtünk.

Mindig csak megpróbálunk nem visszanézni.

Mindig, csak érzünk.!

Nem Ő

Hanem én. 

Aki mellette voltam.

Nyugodt.

Összeszedett,

de mégis zavarodott.

Érezve, hogy élek, és nem csak vagyok.

Érezve, hogy történik valami.

Nem földönkívüli és magával ragadó.

Sokkal inkább kínzó, földhöz vágó és emberi. 

Fájdalmas és keserves,

mindvégig szenvedélyes. 

i am not working.

Néha csak úgy érzem nem működök.
Olyankor csak ülök és bámulok előre.
Fogalmam sincs mi történik a fejemben vagy a külvilágban.
Egyszerűen csak lélegzem és tudom, hogy vagyok.
Ilyenkor egy meghibásodott gépnek érzem magam, aki épp frissít.
Érdekel vajon mire gondolhatok olyankor.
Hisz olyan nincs, hogy semmi sincs a fejemben.
Vagy igen?
Létezik, hogy egy ember teljesen kikapcsoljon?
Képes akarok lenni erre, hogy ha mindenből elég akkor elmenekülhessek, csak pár percre.

Egyedül is lehet.

Az egyedüllét egy állapot ami egy döntés következménye.
Sokan asszociálnak róla a magányra. Pedig nem ugyanaz.

A magány egy "depresszív" állapot ami abból alakul ki, hogy nem tudjuk feldolgozni azt, hogy egyedül vagyunk és ezáltal elhagyatottnak érezzük magunk.

Az egyedüllét pedig egy olyan állapot amikor eldöntjük, hogy elegünk van az emberekből és egyedül akarunk lenni. Ilyenkor boldogok vagyunk egyedül.

Tanulj meg egyedül, önmagaddal lenni, mert a legtöbb idő így töltöd el!
Szeresd meg a csendet, mert előbb utóbb a zaj felemészt!

Magadnak.

Bármit teszel, mindig lesz aki figyel és bírál.
Mindig lesz akinek a célod felesleges.
Mindig lesz akinek kellemetlen leszel.
Mindig lesz aki beléd rúg. Csak úgy.
Mindig lesz aki nem hisz benned.
Mindig lesz aki azt mondja "Nem vagy rá képes."
Mindig lesz aki azt mondja "Nem kellesz."
Mindig lesz aki megvet.
Mindig lesz aki gyűlöl.
Mindig lesz aki keresztülhúzza a számításaid.
Mindig lesz valaki aki miatt feladnád az egészet és elmenekülnél.

Mindig fordulj ezek az emberek felé és bizonyíts. Ne nekik. Magadnak.
Hidd el, hogy menni fog.
Hidd el, hogy képes vagy rá.
Higgy MAGADBAN.

Minden, mindig változik.

Tisztában lenni azzal, hogy kik is vagyunk, szerintem szinte lehetetlen.
Hiszen minden percben változunk. Minden másodpercben ér minket valami a külvilágból ami formál minkát. Akár jó, akár rossz felé.
Egyetlen percben jelentheted majd  ki magadról, hogy ki vagy.
Mikor már haladsz a sötétség felé és érzed, hogy fogy a levegő.
Addig még minden hatni fog rád és alakítani rajtad.


Márványtömbként kezdjük, majd az évek alatt tökéletes vonású szobrokká alakulunk, majd az utolsó kalapács érintésénél tovább csúszik az alkotó keze és a következő másodpercben a tokéletesből csak porhalmaz lesz.

Boldogság kulcsa.

Meg akarom állítani a világot.
Most nem azért, hogy kiszálljak.
Csupán lassan átgondolnék mindent. Visszanéznék. Összegeznék. Lezárnék dolgokat... mert így, hogy mindennap kell cipelnünk mindent amit valaha átéltünk és folyton csak több lesz az ember néha összeroskad...
de ha csak néha meg lehetne állítani és sok
mindent úgy igazán elhagyni, a világban sokkal több boldog ember lenne.

Százszorszép.

A szeret nem szeret egy ócska játék.
Mindig csalunk benne.
Képesek vagyunk akár a virág szárát is eltépni ha azon múlik, hogy szeret lesz a vége.
Mintha bármit is számítana.
Maximum egy percre elhisszük, hogy az a virág tényleg tudja, hogy szeretve vagyunk, de aztán felébredünk és a világ pofon vág.
Ez csak egy virág.
Te pedig megölted.

Minden a maga útján.

Eltüntettem, most pedig fokozatosan visszaengedem..
de már nem ugyanúgy.
Óvatosan, lépésről-lépésre.
Minden tettet átgondolva mégis terv nélkül folyok bele a napokba.
Hagyom, hogy teljenek. Részt veszek benne, de nem feltétlen irányítok.
Ezt egyesek úgy jellemeznék, hogy : "sz**ok bele"
Én úgy írnám le, hogy : "nem akarok mindent kiszámíthatóvá tenni"

Meddig mehet így?

Legyőzni a múlt démonait el sem hinnéd, ha elmesélném milyen nehéz.

Nap, mint nap megküzdeni, hogy már minden más.

Nap, mint nap elfogadni, hogy fáj.

Nap, mint nap ébredés után az első öt percet azzal tölteni, hogy szembenézz a tükörképeddel, és felfogd, hogy minden megváltozott.

Folyton visszafojtani a sikolyt, ami ki akar törni, mert félsz… félsz, hogy minden visszatér.

Félsz, hogy egyszer majd megint süllyedni kezdesz, és nem húz ki senki. 

Félsz, már nem is igazán attól, hogy te visszafordulsz, hanem, hogy akaratod ellenére visszakerülsz…

Aztán elfordulsz a tükörtől és végül csak egy nagyot nyelsz...

Egy nap mind felrobbanunk. 

Függőség.

Mi a rosszabb? Függni valamitől vagy valakitől?

Ha az a valami nem egy személy sokkal könnyebb elvégre is egy tárgyat eltörhetsz, eldobhatsz nem fog megkeresni de egy személytől való függés bármit tönkretehet. Akkor bukkanhat fel újra mikor Ő akar. Nem vághatod a falhoz és zúzhatod porrá. A személynek akarata van és nem csak a te döntésed, egyedül nem vagy elég, hogy lemondj a felé érzett akarásról. Ahhoz Ő is kell. Neki is le kell mondani rólad, bármennyire is nem érzi. Neki is meg kell szabadulnia egy függőtől aki lehet legbelül szintén függővé tette. 

Ez ilyen...

Elhagyott.

Már sokszor megtette.

Ilyen a természete.

Most még is véglegesnek érzem.

Belül minden kipusztult, és egyhangú.

Nincsenek jobb napok, csak monoton léptek és néma csend.

Néha egy egy szikra, de csak egy pillanat erejéig. Ezek is sokkal inkább emlékek újrajátszása, mint igazi

Érzem, folyton csak létezem. Kiölt belőlem valamit. Vele együtt eltűnt minden.

Összecsomagolt és a kedvenc dolgait belőlem magával vitte.

Fogalmam sincs hova…

Kerestem, de csak görcsös erőlködés lett az egész.

Visszanézve gyomorforgató ragaszkodás.

Kétségbeesett kapaszkodás. Valamibe. A semmibe. Valamiért. A semmiért.

Harc a múltért. A megfakult emlékekért.

Újraszínezni nem lehet. Nem óvodás kifestő.

Másokban kerestem. Ha találtam féltékeny lettem.

Néha éreztem, hogy még itt van, de nem jutott felszínre.

Kifejezéstelenül bennem maradt.

Azóta is görcsölök.

Pihenj! Adj időt!

Mondja mindenki.

Nem értik.

Nem is az a legnagyobb baj, hogy nincs, hanem, hogy én se vagyok.

Kérdésekre keresem a választ, holott a feltevéseim se tiszták.

Az agyam körül hatalmas köd ül, és nem kezd derengeni.

Néha, mintha felszállna, de mondom, azonnal visszaszáll.

Nem foglalkozni vele nem tudok.

Beleőrülnék, hogy nem keresem.

Úgy érezném, cserbenhagyom.

Szinte tudom, hogy élvezi, hogy kutatom, hol lehet, és egyszer majd egy jobb kanyarnál vagy akár balnál újra visszatalál.

De hát az ihlet ilyen csalfa lény.

Ismeretség törölve.

Az éjszaka közepén rá kellett jönnöm, hogy vannak menthetetlen kapcsolatok. 

Néha olyan helyekre kúszik be az ármány ahova nem is hinnénk. 

Cseles dolog. A bőr alatt kúszik a hazugság és csak sokára bújik a felszínre de akkorra már az egész embert megfertőzte, és eltorzította. 

A legjobbak közé is beférkőzik nehogy azt hidd... sőt azt élvezi a legjobban. Minél nagyobbat csap annál jobban tetszik neki. 

Te meg már csak arra térsz magadhoz, hogy egyedül maradtál és mindenki hazudik. 

A kérdés csak az marad miért állítja még is mindenki azt, hogy Ő őszinte. 

Senki sem az. 

Te magad sem. 

Mi az, hogy jövő?

- Hogyan tekintesz a jövődre?

- Úgy mintha nem is létezne. Elképzelésem sincs.Nincs világot megváltó tervem. Egy ideje a célom csak a túlélés. Egyik napról a másikra.
Nem depresszió. Jól telnek a napok, de a hosszútávú találgatásokat meguntam. Összezavarodtam.
Sötétben tapogatózás lenne, mert minden naponta változik. A világnézetem. A kedvem. Az emberek. A külső tényezők. Minden. Miért kéne nekem előre tudnom, hogy egy hét múlva mihez lesz kedvem?

Nincs bizalom.

Azok akik hisznek mások szavainak.
Kérem fordítsanak hátat és sétáljanak el.
Nem leszek mérges senkire.

Én kérem, hogy szedjék a csomagjukat és sétáljanak el.
Rosszindulatból van elég, ha benned is van menj az ellenkező irányba.

Minden barát elfordulhat.
Tényleg nem lesz bennem düh, sem csalódottság.
Inkább köszönet, hogy megkíméltek magatoktól.

just tell me...

Ha valamit megtanultam az elmúlt időben az az, hogy az igazság mindennél többet ér.

A hazugság mindent összekavar.
Az elhallgatás ugyanúgy hazugság.

Ha későn szólunk, szintén hazudtunk.

Ha nem árulsz el valamit teljesen és a fontos részeket kihagyod, hazudsz.
Ha kiderülnek a pontos részletek... mindent összetörsz ami körülötted van.

Jobb mély levegőt venni és mindent kimondani, mint fuldokolni mikor a víz alá nyomják a fejünk.

ERROR.

Nálam egy embernek három esélye van.

Már elvesztett kettőt. Most még is gyomorgörccsel bámulom az utca sarkát, hogy vajon bekanyarodik-e rajta.  Magamban nyilván tudom a választ… nem.

Már 20 perce várok. Így is túl sok időt kapott… a gond, hogy még mindig hiszem az emberek változnak. Holott nem.

Még a szemem sarkából látok egy alakot befordulni, de már a csalódottságom nem engedi, hogy odakapjam a fejem. Úgysem Ő az.

Nem kiabált utánam, szóval gondolom nem Ő volt. Bér esélye sem lett volna, hogy meghalljam, mert a fülemben már a dobok hangja szólt maximális hangerőn, hogy ne törjek össze míg a metróállomásra érek.

A mozgólépcsőn lefelé az emberek arcát figyelem. Teljesen semmitmondóak. Mintha nem is élnének.

Pontosan olyanok, mint én…

Hiába nyomogatom a hangerő gombot a képernyőn, már maxon van és nem zárja ki eléggé a külvilágot.

     -      Itt nem sírhatsz. – mondogattam magamba. – Nem érdemli meg amúgy sem. – próbáltam önmagam hergelni, de már ahhoz sem volt erőm, hogy utáljam. Az fájt, hogy nem vártam tőle mást. Nem bizonyította be, hogy érek valamit is neki.   

A metrón végig azt mondogattam, hogy utálom, majd míg három utcát gyalogoltam az ajtóig, csak a zene ritmusára figyeltem. Minden más eltűnt körülöttem.  

Beléptem a lakásba, és néma csend fogadott. Már évek óta egyedül lakom, még is annyira meglepett.

A táskám csak ledobtam a földre és az asztalon lévő zenelejátszóhoz léptem, majd elindítottam. Azonnal elindult, és, mint akit hipnotizáltak, lerogytam a kanapéra.

Azt hittem sírni fogok..

Egy könnycsepp se jött.

Elővettem a laptopot és megkerestem a legelső beszélgetésünket.

Elkezdtem olvasni.

Hangosan nevettem. Aztán...

-        Én rontottam el. – jelentettem ki.

Belém hasított a tudat, hogy az egészről én tehetek, még is úgy tettem, mintha mindenért Ő

lenne a hibás. Magam tartottam nagylelkűnek, holott pont fordítva volt minden. Még is azt hittem Ő a hibás.

Lakótárs : önmagam.

Amíg önmagad nem viseled el, senkit sem fogsz.

Ne keresd a szerelmet míg magadat nem szereted.
Ne várd el senkitől, hogy szeressen valakit aki még önmagát se tudja.

Fogadd el önmagad.
Dolgozd fel, hogy milyen vagy.
Nézz szembe, hogy nem tökéletes az összkép.
Élj együtt az érzéssel, hogy van hiba a múltadban, benned és a jövődben is lesz.

Aztán szedd össze magad és lépj tovább.

Ezer kérdés, nulla válasz

Miért van az, hogy a határozott léptekből remegő lábak lettek?

Mi változott? Mi lett kevésbé biztos?

Miért változnak az emberek?
Miért nem születünk, meg valamilyennek, és halunk meg ugyanolyanként?

Miért kell folyton döntenünk és ezek által vizsgáznunk valaki előtt? Miért kell folyton csak megfelelnünk?
Miért nem élhetünk csak úgy bele a semmibe? Miért kell a felelősség? Miért nem lehetünk őrültek?

Sötét..

Sötét volt, de kicsit sem volt olyan, mint a filmekben.

Nem jött elő a fény amit követnem kellett volna, és nem léptem ki a testemből, hogy figyelhessem a történéseket.

Csupán sötét volt és csend.

Mintha hirtelen elaludnál. Minden jel nélkül.
Kikapcsol az agyad és nem álmodsz. Nem rajzol eléd furcsa víziókat és képtelen alakokat.

Abszolút egyedül maradsz... nem maradsz ura a testednek, és nem érzed a szíved dobogását. Nem érzel semmit.
Milyen jó lehet ha nem érzünk semmit ugye?

Azt gondoljuk jó lenne halottnak lenni? Közben meg két kézzel kapaszkodunk abba, hogy minden az életről szól...
eléggé ellentmondásosak vagyunk.

Ismeretlen hely.

Múlt éjjel felfedeztem egy új helyet.

Fogalmam sincs hol van, és, hogy hogyan találok majd vissza onnan.

Mikor felébredtem ott ragadtam.
Talán majd ma éjjel kijutok, mert érzem, hogy fogságban tart.
Nem kényelmetlen, de olyan magatehetetlen.

Megragadtam.

Ez a hely bennem van.

Se jobbra se balra nem mozdulok.
Ötletem sincs, de az egész olyan mint egy hatalmas útvesztő. Félek ha elindulok még annyira sem találok ki...

Színészet.

Mutass a világnak egy mosolyt és azt mondják rendben vagy.

Mutass a világnak egy könnycseppet és azt mondják gyenge vagy.

Mondj egy kedveset és azt mondják tökéletes vagy.
Tégy úgy, mint egy bunkó, és azt mondják lenyűgöző az őszinteséged.

Légy egy seggfej és minden lány a nyomodban lesz.
Légy egy p***a és mindenkinek kellesz majd.

De ha azt mondanám, hogy mutasd csak egy percre önmagad, azt mondanád őrült vagyok, hisz önmagad vagy.

Ha sokéig játszunk egy szerepet eggyé válunk vele és mi magunk is elhisszük,,

Mikor történt?

A metró ablakáról a tükörképem nézett vissza rám, mögötte pedig a sötét fal sietett.
Végignéztem rajta és nem ismertem meg.
A szemei sötétek voltak.
Az arca beesett.
A kezei szinte alig szorították a korlátot, szinte erőtlennek titulálnám.
A haja egyben. A ruhája passzol.
Kívül stimmel.
Valami még is ordítja, hogy elromlott, és nem a metró ajtaján lógó cédulára gondolok.

Eltűnt a tükörkép, és a nő a háttérben az állomás nevét motyogta.

Újra feltűnt a hasonmás.

Az arcomhoz értem és ő is ezt tette.

Mégsem ismertem fel.
Nem éreztem, hogy ennyire romhalmaz lettem.

just speak.

Miért nehéz a beszéd?

Egymás után rakod a szavakat.
Nem kell összekötni.
Csupán mondani ami a fejünkben van.
Nem számít ha az egész egy kavalkád. Ki lehet bogozni.

A lényeg, hogy kinyissuk a szánk és elkezdjük. Álljunk végre szembe a másikkal és csak beszéljünk.

Annyi időt pocsékolunk arra, hogy azon gondolkodunk vajon mit gondol a másik... inkább nyögné ki a másik, és lépnénk már tovább.

ELÉG!

Nem hiszem el, hogy másoknál nincs egy limit, mikor azt kívánja bárcsak mindenki felrobbanna.

Amikor a tűréshatár szélére ér és csak ordítani akar, teljes torkaszakadtából.
Ezt akarom tenni.
Mindenből elég.

Elég az emberekből.
Elég a beszédből.
Elég a játszmákból és hazugságokból.
Elég, hogy mindent én fejtsek meg.

Őszinteséget akarok.
Tiszta gondolatokat.
Csendet.
Egyedül létet.
Tök mindegy mit csak végre nyugodjon le minden.

Békét önmagammal.

Szörny.

Előjött az ágyam alól a szörny, és most nekem panaszkodik, hogy fásult és depresszív, meg hogy már a félelem sem a régi.

Simon Márton

A szörny is rájött, hogy a helyét átvették. 

Már ő sem azért van az ágy alatt, hogy rémisztgessen bárkit is. 

Azért van ott, mert fél. 

Kinézett és meglátta, hogy nála rosszabbak vannak odakint és azóta sem mer kijönni. 

Egy perc csupán..

Ahogy ott ültem és mindenki beszélt hozzám, egyre távolabbinak éreztem a hangokat és ezt az egész világot. Úgy éreztem valami magába szippant és eltűnök. Pedig még mindig ugyanazon a kanapén ültem.

Kiabálni akartam, hogy mindenki fejezze be. Csupán csendet akarok, és egyedül lenni. Megszabadulni mindentől, ami rám nehezedik és elfelejteni legalább egy percre, hogy minden döntés egy lavinát indít el.

Egyetlen percet kérnék, csak ettől a rohadt élettől mikor senki sem kér számon. Senki sem szól. Senki nincs csak én. Egyetlen percet mikor engem sem érdekel, hogy más mit gondol.

Egyetlen perc szabadság sem jut életünk során?

Csak akarom.

Akarom, hogy igazán megismerhess. Akarom, hogy lásd az őrült oldalam. Akarom, hogy lásd, milyen vagyok, mikor szelíd vagyok. Akarom, hogy lásd, mikor mindent szétzúzok. Akarom, hogy lásd, mikor mindent rendbe rakok. Akarom, hogy lásd mennyire kettéhasadtam. Akarom, hogy belásd, szörnyű vagyok. Akarom, hogy felismerd bennem az elmebajt, hogy észrevedd odabent minden összevissza van. Akarom, hogy mikor darabokra esek, összerakj.

Akarom, hogy mond így is kellek. 

Érzelem nélkül.

Mostantól kezdve egy csomó finom érzelemnek le fogom vágni az ujjait, át fogom metszeni a csuklóját, hogy ne tudjanak felmászni, és ne süllyesszék el a szívemet.

André Gide

Elmúltak. 

Ránézek valakire és csak az embert látom. Nem vált ki semmilyen érzést. Mintha kitépték volna a lelkem. 

Mégsem kényelmetlen. Nem tűntek el a színek, egyszerűen csak mindenem azt ordítja hagyjatok békén. Ne bántsatok! Ha nem érzek, nem sérthetnek meg. 

Elhatárolom magam. Szöges kerítés öt méterre körülöttem. 

MAGÁN TERÜLET!

Árammal védett terült!

Ne ismerj meg! 

Visszajátszás.

Mikor találom már meg végre a tovább gombot.
Becsukom a szemem és mindig ugyanonnan kezdem.
Olyan, mint egy mentett videojáték és sosem sikerülne eljutnom a következő mentési pontig. Mindig túl korán fogy el az életem.
Fantáziálnék, hogy mi lehet az a tovább, de a képzeletem nem terjed ki rá.

Mindenemet lefoglalta. A memóriában nincs több szabad terület...

"kocka" társadalom.

Maradjunk annyiban, hogy az emberiség rohad.

A generációm romlott. A következő már szinte halott.
Nem élnek?
A szó első értelmében, de. A szívük dobog és lélegeznek.
A további szinonima használatában pedig igen csak kételkedem.
A telefon és a képernyő mögül nézik a világot.
Ahelyett, hogy nézné az eget lefényképezi és megosztja.
Ez az egész egyre jobban el van cseszve.
Eltűnnek az emberek közti kapcsolatok.

"Ismerlek?
Megböktelek Facebook-on. "

"Szépnek gondolod magad?
Nem tudom, mert az előző képem csak 99 lájkot kapott."

Mondanám, hogy ezek csak a szélsőséges példák, de a szélsőségek manapság általánosságok lesznek.

Bohóc.

Ha az előadásnak vége a bohóc lemossa a sminket és előkerül az ember.
Mikor lejön a porondról kiengedi a mély levegőt és a tüdeje felszabadul.
A teste összeroskad és a festéket már a könnyek mossák.

Tökéletes látszatot mutatott. Tökéletes hamis nevetést csalt az emberek arcára, de amint megfordul a nézőtér elhallgat és a humorista is pihen.
Abban a csendben benne van a fájdalom és az erővétel amit a következő vicces mozdulathoz gyűjt és a nézők erőlködése, hogy egy percre elhitessék, hogy igazán nevetnek.

Jump ?

Egy szó nélkül. 

Kötéllel a lábamon. 

Sikítani a nagy semmibe.

A szél az arcomba vágja magát. Pofátlanul közel rámosolyognék az aszfaltra majd visszarántana a kötél. 

Pont, mint mikor nyíltan kacérkodunk valakivel még repülés közben visszapillantanék rá és magamban gondolnám, hogy nem kapsz meg. 

Érezni az adrenalint a véremben ahogy szétárad mindenhol és a másodperceket óráknak érezni. 

Akarom érezni, hogy egyszer én irányítom ezt az egészet és nem Ő engem.