Múlt találkozik a jelennel.

Felnéztem a telefonom képernyője fölül és konstatáltam, hogy csak egy ember jön velem szemben Ő is még messzebb van.

-          Nem fogok neki menni. – jegyezte meg az agyam. – és a szemeim visszameredtek a képernyőre.

Körülbelül egy perc múlva reflexszerűen felnéztem, hogy ellenőrizem a szembejövő embert.

Még mindig van távolság.

Visszakaptam a fejem.

Ismerős lett a sziluett.

A szemeim összeráncoltam és próbáltam kiélesíteni a képet.

Folyamatosan közeledett és én pontosan vele szembe mentem.

Már jól látható volt a szövetkabátja és farmerja.

Az arcát még, mindig nem láttam rendesen.

Rövid sötét haj.

Éles arcvonalak.

Mélyen ülő világosbarna szemek.

Egyenesen rám merednek.

Ajkai teltek, mégsem nőiesek..

és mozogni kezdenek.

-          Szia.

-          Szia. – automatikus válasz volt az agyamtól. Nem figyeltem az egészre csak a részletekre. Nem értettem miért köszön egy idegen és én miért figyelem meg minden testrészét. A fejemben visszhangzott a köszönése. A szürkeállományom vadul keresni kezdett.  

ISMERŐS. Dobta ki eredményül. Ismét ránéztem, de ezúttal az egészre.

-          Hogy vagy? – és én szinte nem is hallottam, mert egy arc fogadott, amit már hónapok óta nem láttam.

Nyáron elsétált egy veszekedés után. Talán augusztus volt… most pedig már december van. Az utak megfagytak, a járdák csúsznak. A leheletünk meglátszik és a fák kopaszok. A természet pont úgy pusztult el és lett pőre, mint én az elmúlt három hónapban nélküle.  

Ötletem sem volt mit válaszoljak a kérdésére. Legyen az egyszerű megszokott „semmi” amiről mindenki tudja, hogy millió dolog van mögötte, vagy talán mondjam ki, hogy a szél ahogy az orromhoz hozza parfümének illatát olyan, mintha egy időgépbe kerülnék és lepereg a szemem előtt minden, és ez mind kegyetlenül belém mar?  

-          Semmi. – gyáva vagyok, de ha nem kérdez rá Ő is az.

-          Az nem sok. – te is gyáva vagy. Belül ezen mosolygok, pedig szánalmas az egész. Macskaegér játék, de már lassan mindketten egerek vagyunk és a macska valami nagyobb hatalom, ami csúfos játékot űz velünk.

-          Hát nem. - …

-          Mennem kell. – bólintással válaszoltam és egyet jobbra léptem. Rám nézett, várt egy percet. Én is vártam. Láttam rajta, hogy meggondolta magát. Nincs mondanivaló, csak ismét ez az undorító, üvöltő néma csend. Elsétált.

Aztán én is.

Miért?

Mert az emberek gyávák.

Miért?

Mert úgy gondoljuk, ha megmutatunk magunkból valamit azzal már sebezhetők vagyunk.

És azok is vagyunk.