A horoszkópom azt írta, hogy ne aggódjak ha nem látom még az alagút végén a fényt. Erre csupán annyi a válaszom, hogy nemhogy a fényt nem látom de az alagutat sem. Na ilyenkor mi van? Jelenleg nem látok a jövőbe, de a múltba se és igazából a jelen is egész homályos. Bizonytalanul lépkedem előre, de még is stabilnak érzem lépteim, pedig tudom ingatag a talaj melyen lépkedek. Talán élvezem, hogy semmi se biztos. Talán most kell a káosz és a felfordulás, hogy lássam milyen az élet.

Minden olyan megjátszott. Szerepeket vállalunk csupán azért,hogy a környezetünk elfogadjon...belül meg szenvedünk. Először én is azt hittem ez a megoldás, hogy majd játszom mintha minden rendben lenne...mégis nagyobb ára van mint hinné az ember. Belül teljesen széttép. Szép lassan mi is elhisszük a ránk ragasztott szerepet pedig az is lehet, hogy semmi közünk hozzá. Nekem nem éri meg ezért eladni a lelkem. Ha kell leszek egyedül, de nem leszek tagja egy eltorzított társadalomnak.

A bemutatójában azt mondta el, hogy a fiatalok sokszínűek, de így kell őket elfogadni. Ő mégsem teszi. A tesztjén a jóindulatú rubrikában volt a legkevesebb pont. Én még akkor is hinni akartam, hogy lehet más, mint aminek mutatja magát. Én erőlködtem, hogy meglássam benne azt aki valójában nincs benne....pofára estem. Ő nem hagyta, hogy bizonyítsam nekem van igazam. Aki pártján áll profi manipulátor én csak olvasok a testbeszédből nem irányítom...talán ezért leszek vele szemben örök vesztes, de szívében örök győztes.

IsmerTÜK egymást. Úgy érzem tényleg csak múlt időben beszélhetek. Elsétál mellettem én meg hagyom. Ez mindkettőnk hibája. Nem tudom Ő mit gondol csak, hogy én mit. Ha rám jön az érzés rettentően hiányzik. Nem voltam belé szerelmes, csupán tetszett ahogy a világot látja. Az hiányzik ahogy beszélt. Mert amikor beszélt elfelejtette, hogy majd visszamegyünk és nem beszélünk. Ő tudta, hogy ez lett. Ő figyelmeztettet. Engem még is bánt, hiszen ha tudta akkor tudna tenni ellene...de néha erősebb az mi bennünk van mint mi magunk. Legyőzni kegyetlen harc, hát nem vádolhatom, hogy olyan amilyen.

Mindenkinek megfelelni lehetetlen kihívás. Kialakítani egy képet magadról öngyilkosság. Változunk folyton. Van, hogy a kép mit alkottunk már kicsi ránk. Van, hogy felül kerekedünk azon kik voltunk, mert folyton növünk, s ha még is megpróbáljuk a megszokott képbe zárni magunk, hidd el csak szenvedünk. Feszengünk. Szoros lesz hely és bármelyik percben szétrobbanhat a burok mibe bezárod magad. Ha robban mindened veszélybe kerül, mert a detonáció végleges lehet. Megesik, hogy a múltad sérül, mert az nem akarja, hogy más légy, de ha rájössz, hogy adagold a változást szép lassan senki sem sérül meg.

A tea amit ittam savanyú volt és lusta voltam lemenni megcukrozni, de talán inkább azért nem tettem bele cukrot mert talán vigasztalt a tudat, hogy nem csak az én életem keserű. Éjjel egy volt és semmihez sem volt kedvem. Úgy éreztem a forró teán kívül semmi más nincs a testemen. Éreztem ahogy végig halad a torkomon és a testemben meleget áraszt szét. Keserű volt akár a hangulatom. Odakint vihar tombolt és a tetőablakomon kopogott az eső. Legszívesebben kimásztam volna a tetőre és csak bámultam volna a csillagokat.  Nem tudnám elmagyarázni mi okozott ekkora letargiát, de alig
tudtam kimászni belőle, talán azért tartott eddig mert nem tudom mi az mi néha napján földhöz vág.

 

 Mikor az ember ki kel önmagából és fel sem fogja mit tesz. A szervezetében szétáramlik valami, amiről nem tudja mi, s mégsem fél tőle hanem élvezi. Akkor ott nem Ő irányít hanem az a valami. Így visszagondolva kicsit ijesztő és nem tenném meg most. Persze ott akkor olyan más volt. Nem ismeri amúltam és nem is érdekli igazán, csupán amennyit én mondok el. Nem faggatózik, némán hallgat. Néha felel, s tovább hallgat. Úgy érzem nem kell felelnem semmiért

 Az ember néha rájön, hogy egyedül van. Mikor üres a ház és néma csend van. Úgy érzi az egész világon Ő van egyedül. engem megrémít ez az érzés. Gyűlölöm a magányt. Az egy olyan dolog ami túl egyedül van ahhoz, hogy boldog legyen. Ma amikor hazajöttem néma csend várt. A zajból beléptem a síri csendbe és nem éreztem jól magam....csak egy gondolat volt az agyamban. Szabadulni innen! Kikészít a némaság és az üresség. Legyn szó házról, életről vagy emberről.

Találkoztam VELE! Nem, nem a szerelemmel. Ez jobb, mint a szerelem. Ez a BOLDOGSÁG. Lehet, hogy szingli vagyok, de végre újra egyenes háttal járok az utcán és mosolygok a szemeimmel. Mindent amit a szerelem tönkretett ennem most végre megjavította a boldogság. A romok helyére napsütés költözött. Nem lett tisztaság, de már látom hol van romhalmaz s átléphetem.

Néha megnyomnám a blogon a megosztás gombot,,,de aztán mindig visszahúzom a kurzort. Belémnyíllal, a tudat, hogy a napvilágra kerül, mármint az ismerőseim elé. Félek ha elolvasnák mindent megértenének. Nem tartanának többet érdekesnek. Teljesen kiismernének és úgy érezném pucér lennék előttük. A titkolt utalásokat Ők értenék. Nem tudnám többé úgy írni a gondolataim ahogy eddig. Feszélyezve lennék és csak azon kattogna az agyam vajon melyiket olvasták és vajon mit gondolnak. Úgy érezném, hogy szempárok figyelnének....teljesen kikészülnék.

Nem fogom megérteni miért van az, hogy ismernek, rám néznek, de a szájukat már nem nyitják ki. Elsétálnak mellettem akár egy ismeretlen. Ilyen érzés lehet szellemnek lenni. Mászkálni az ismerősök között akik érzik, hogy ott vagy, de nem reagálnak...néha fáj. Nem mutatom ki. Nem nyerhetnek az ilyen emberek. Ők a beszédnek hisznek esélyt sem adtak neked, hogy megmutasd ki vagy. Talán ez a legrosszabb...hogy esélytelenül indulok egy ilyen versenyen.

Annyiszor akartam más lenni. Bárki csak önmagam nem. Lefogyni, más hajat, szebb fogakat, szebb arcot. Mindenből mást akartam. Azt hittem csak úgy lehetek boldog és teljes ha más leszek.
Fel kellett nőmön hogy rájöjjek ez nem így megy. Ahhoz, hogy élni tudjunk el kell magunk fogadni. Minden ember szép és mindenkinek joga van a boldogságra. Legyen akár 100 kg akár csak 10. Nem az szab határt az életben. A határokat mi szabjuk magunknak. Senki sem áll az utunkban csak saját magunk.

Mosolyognak, de belül darabokban vannak. Ezek az emberek. Kívül tökéletes, repedés mentes borítás, belül meg törött maradványok. Olyan ez, mint amikor a költöztető autóban összetörik az összes drága porcelán...a ragasztó nem segít rajtuk. Rajtunk sem... Ami eltörött az úgy is marad. Ez az élet rendje. Átlépni felettük vágás nélkül elég nehéz. Mi a jobb? Mosolyogva úgy tenni, mintha tökéletes lenne minden? vagy Ha kell nem szégyellni könnyeim? Ha sírok azt mondják gyenge vagyok..pedig aki sír az szembe néz a bajokkal, s nála bátrabb nincs.

Mi lett volna ha..?
Azt kívánom soha se kelljen feltenned ezt a kérdést. Tégy meg mindent, minden nap, hogy ezt elkerüld. Egy nap öregen a kandalló mellett ne ezen kelljen törnöd az agyad. Lehet lesz amit megbánsz, de te akkor is megtetted. Az élet ilyen. Egyszer ad egyszer elvesz, de lehetőséget mindig ad. Neked kell a sarkadra állnod és megmutatni neki, hogy te nem leszel azok között akik öregen görnyednek a meg nem történt tettek felett.

Sokat töröm a fejem miért van az, hogy én ennyire optimista vagyok. Körülöttem mindenki vagy realista vagy pesszimista. Néha úgy érzem nem fair velük szemben, hogy mindig mosolygok. Bár rengetegen kihasználják, hogy mindenkinek adok újabb esélyt és mindig megbocsájtok. Ez a tipikus félig tele, vagy félig üresen van-e a pohár probléma. Ez sosem lesz másképp. Nem sok olyan ember van aki inkább megissza a vizet, de néha azt kívánom bárcsak én olyan lehetnék. Talán akkor nem vágtak volna ennyiszer a padlóhoz. Talán...de ezt sosem tudjuk meg. Hát ne is firtassuk.

- Felütés!  ordított mellettem egy hang.
A meccs elkezdődött. A labda repkedett a háló felett és egyenesen felém tartott. Éreztem, ahogy a lábam elrugaszkodik a talajból és ujjbegyeimnél már éreztem a labdát. Már a tenyeremhez ért...és átrepült a háló felett.
- Náluk a pont. - és a tanár felém mutatott.
Büszke voltam magamra, mert gyűlöltem a röplabdát és most megmutattam neki, hogy akkor is jó vagyok benne. Ez olyan volt, mint mikor bebizonyítod valakinek, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek hisz. Hiszen az élet ilyen apró kis csatákból áll és minden apró győzelemnek örülni kell.

Nem rég belekezdtem egy írásba. Volt 10 olyan oldalam amit visszaolvasva sem akartam kitörölni. Volt 10 olyan oldalam ami tetszett... mind odaveszett. A gépem lefagyott, újraindult és nem mentette le. Sikítani tudtam volna. Minden gondolatom akörül forgott és most eltűnt...nem tudom újra írni. Bár ha jobban belegondolok az az egész a múltamon alapult és most eltűnt... Az élet tele van hasonlatokkal, metaforákkal
. Ezektől olyan érdekes.

Velem van a baj ha nem akarok szerelmes lenni? Tényleg baj ha élvezem, hogy akkor megyek és oda ahova akarok? Komolyan csupán én élvezem a szingli létet? Kérlek nyugtassatok meg, hogy nem. Egyszer majd biztos készen állok a rózsaszín ködre. Lehet, hogy már holnap, de lehet, hogy csak évek múlva. Átvertek, megaláztak, földbe tiportak. Miért akarjam ezt újra. Lehet gyávaság. Lehet félelem. Nem érdekel akkor is élvezem.

Két napig egy olyan emberrel kellett egy csoportban lennem aki nem ismert még is mégis utált. Mégis csend volt. Nem kötött belém, sőt egész rendes volt. Ez sok mindenre megtanított. Az az ember hitt a pletykáknak és nem érdekelte az igazság. Azt az embert én nem érdekeltem Őt a barátja érdekelte. Az az ember úgy vélte én egy kegyetlen nőszemély vagyok...ezidáig. Minden mozdulatom figyelte és rendes volt. Ezalatt a két nap alatt olyan szívesen beleláttam volna a fejébe, de nem tudtam mit gondol és nem is számít. Megtanultam, hogy aki utál az nem ismer!

Szakítás.---> Felejtés.= Siker: )
  Megcsináltam azt mit azt hittem soha sem leszek képes. Magam mögött hagytam a múltam. Vele élek nap, mint nap de nem sírok és nem fáj. Végre fejemet feltartva haladok az utamon. Egyedül? Nem. Kapcsolatban? Nem. Akkor hogyan? Barátokkal. Nem elfelejteni kell. Nem mások karjaiba kell menekülni. Csupán időt adni, ha kell veszekedni is. Egymás fejéhez vágni minden baromságot. Így kapsz tiszta, hófehér lapokat újra. Megéri. Megérte szenvedni, mert ez az érzés kenterbe ver mindent. Az érzés mikor rájössz egyedül végig csináltad.

Vaksötét volt és csak a cigarettavégek világítottak szinte. Jó idő volt, Egy szél pulóverben ültünk körbe és beszélgettünk. Igazából meglepődnének a felnőttek ha hallották volna miről. Mindenről ami az életben rossz. A háborúkról, a múltbéliekről, a kilátásainkról. A jövőnkről és, hogy milyen reménytelen is...nem holmi vásárlásról és szexről. Komoly témákról ami aggasztott minket. Ki hinné. Egy péntek este a világ értelmetlenségéről. Sokan nem értenék, miért szeretem azt a társaságot, de azok nem értenek meg engem. Nem értik a gondolkodásom és nem értik a világszemléletem. Ők csak azt látják, hogy nem vagyunk tucattermékek.

Kínzás valakit a múltunkból a jelenünkben tartani? Önzés? Tudom, hogy az...de kell nekem. Igaz csak a tudatra van szükségem, hogy velem van, de akkor is. Még is már rég elvesztettem. Nem ad többé biztonságérzetet nekem. Ellök amilyen messzire csak lehet...Ő az áldozat s én az átkozott. Pedig ha mindenki tudná az igazat. Nem tehetem. Mindenkit elvesztene....még mindig figyelek rá. Talán ez sosem fog változni. hiszen szeretem. Lehet, hogy már nem úgy, és nem annyira, sőt alig, de még is...Ő volt az ELSŐ. Az ember az első szenvedést nem felejti el...

Veszekedés. Egyetlen szó, egyetlen cselekmény ami tönkretesz mindent. Nem bírom...gyűlölöm. Az emberek közti néma feszültséget mit szül e tett. Egy csapaton belüli elidegenülést. Nem számít neki hova üti orrát, csak, hogy ahol felbukkan mindent elpusztítson. Nem akar Ő békemegegyezést. Nála csak háború van. Aki ki akarja kerülni azt a legrosszabb helyekre küldi. Olyan helyekre hol végül egyedül marad a sötétben...

Az élet mindig akkor vág pofon mikor már talpra állsz. Egy jól irányított jobb egyenessel rendesen pofán talál s újra KO-val a földön végzed. Hidd el tudom milyen rossz. Velem folyton ezt teszi, de meg kell neki mutatnom üssön bármennyiszer, bármekkorát én felállok... mert mindenki azt lesi mikor bukom el, de nem fogok. Sokan utálnak, de vannak aki szeretnek s csak ez érdekel. Ne
m okozok örömet az utálóimnak, nem ér az egész annyit.

Végül is én választottam ezt az utat...lehet, hogy nem teljesen egyedül és lehet nem az én hibáim miatt, de az én döntéseim engedték a hibákat emiatt nem haragudhatok másra. Nem tehetem meg, hogy másra hárítom a felelősséget
és én meg megbújok a háttérben mint ártatlan ááldozat. Mert nem vagyok az. Én hagytam, hogy ki be járkáljon az életemben. Én hagytam, hogy ott üssön ahol ér. Én hagytam hogy kihasználjon...tehát bármennyire is fáj a tudat. Még is az én hibám. Innentől van tovváb, míg ezt nem láttam be addig folyton hátrafelé haladtam...

Amikor két ember között állsz és az egyik a múltat a másik pedig a jelent jelképezi...nehéz dönteni. Főleg ha a múltad az éjszaka közepén öntudatlan állapotban kétségbeesett szemekkel néz rád...még sem választhatod Őt. Lehet, hogy megszakad a szíved amiért a másik irányba indultál el, de belül érzed csak ezt teheted.. mert ha most így visszahúz akkor nincs menekvés örökre játszani fog veled, mint egy jo-jo

A túloldalon állt. Vettem egy hatalmas levegőt...majd kifújtam. A lámpa zöld volt de Ő sem indult meg és én sem. Féltünk mi lesz ha összetalálkozunk. Tudtuk ha néma csendben elsétálunk mindketten belül meghalunk, de ha megszólalunk ismét kezdődik a körforgás....a lámpa már villogott. Leléptem. Ő is. Már csak két lépés....már csak egy...még csak rám sem nézett... Azt hittem visszafordulok, kitépem a füléből a fülhallgatót és elkezdem sorolni, hogy mekkora egy...aztán rá jöttem. Felesleges szájtépés az egész. A szívem egy-egy darabja meghal mikor nem hallgat rám, most is csak önkínzás lenne az egész...

Igazából mind a ketten ugyanazt akarjuk...csak hát a múlt bele szól. Ha engednék, magamból csinálnék hülyét és mindenki otthagyna...de mit érek azzal, hogy tagadok mindent s a csendes szobába meg hallom ahogy ketté szakad a szívem? Mi van akkor amikor nem is nekünk kell megbocsájtani hanem másoknak kell egy emberrel szemben, hogy te vele lehess...? Kegyetlenül széttép belülről ez az egész. Fárasztó titkolni és mosolyogni, mikor néha csak ülnék csendben és egy szót sem szólnék...nem tehetek semmit csupán várom, hogy teljen az idő...de ennyi év után is ugyan ott vagyunk. Szenvedünk...

Minden megváltozott...legszívesebben visszamennék az időben megfognám az akkori énjüket áthoznam őket a jelenbe és egymással szembe állítanám őket. Azt hiszem csak az lenne a jó megoldás ara, hogy rájöjjenek mit tettek...széthullik az életük. Nem beszélnek. Nem köszönnek egymásnak. Egyedül tengetik a napjaikat, de sohasem ismerné be egyik sem, hogy magányos. Eltűntek egymás mellől s így előlem is eltűntek...hiányoznak...Régen nem hagyták volna, hogy ez legyen most mégis veszni hagyják azt mit régen semmi sem tehetett tönkre...Miért kopnak el a barátságok? Miért fakul meg a szeretet?

Mindenki röhögött az öltözködési stílusomon, de ebben rejlett a sikerem titka. Más voltam. 

Coco Chanel

Nem félt más lenni. Nem félt az utálóitól. Mert más lenni és ezzel mindenkin felül kerekedett és elérte amit akart. Ha megállnék minden embernél aki megjegyez valamit  mikor elsétálok mellette sohasem érnék el oda ahová indultam. Az élet tele van olyan emberrel aki elítél és úgy gondolja feljebb való....nem érnek annyit, hogy vitába szállj velük. Meg kell mutatnod neki, hogy te más vagy....tovább kell sétálnod mondjanak bármit. A végén úgy is te érsz célba és Ők vesznek el a tömegben.

Én nem ezt akartam...nem akartam a találkozáskor kínos csendet...tíz méterről érződő feszültséget...nem akartam néma csendet. Csupán végre mást akartam. Véget vetni a megszokásnak és újat kezdeni...nem tönkretenni mindent mi kettőnk közt volt...rá nézek és rájövök ilyen után nincs barátság...gyűlölnöm kéne....nem teszem, de ilyen után nem létezik barátság...

300. bejegyzés. 894 látogató.
Újabb 100 bejegyzésen vagyok túl, még is olyan mintha még egyet sem írtam volna le. A fejemben ismét ezer meg ezer dolog, gondolat cikázik....rossz a kedvem.
Mikor teljes a boldogság egy sincs mit letudnék írni...talán ezért volt egykor magányos az összes mostani nagy író. Mert a bánat ihlet, a vidámság inkább érzés. Bár érzéseket akarok leírni de ihlet nélkül nincs lelke a szövegnek...már pedig egy írásnak hatnia kell az olvasóra. Ha legalább egyszer megérintett valakit akár csak egy mondatom is az a fellegekbe repít.: )

Láttad, de nem válaszolsz, ezzel mindent elmondtál. Pszichológus akarok lenni nem pedig pszichológiai eset, de melletted lassan azzá válnék. Az őrületbe kergetsz, csak szórakozol neked nem számít semmi. Nekem pedig minden. Egyik nap felemelsz, másik nap a padlónak csapsz. A hangulatod dönt felettem. Tudom nem tehetsz mást. A kezed meg van kötve....a körülmények nem engednek semmit. Még is néha érzem ahogy teljesen tönkretesz. Belém hatol és mindig darabokban végzem. A távolság segít...de nem tartjuk meg a három lépést, mert kellesz se neked is én....a másik életünk lesz majd szép.

"Várunk a szerelemre. Elképzeljük az első csókunkat, az első szexet, az első "szeretlek"-et, de sosem képzeljük el az első csalódást. Talán azért, mert még elképzelni is túl fájdalmas. De ha úgy vesszük, igazán a szerelem fájdalma változtat meg minket."

 Megváltoztat, de először teljesen tönkretesz. Először szenvedünk tőle, utána megtanulunk nélküle élni, majd újra megtanulunk nevetni...és az a nevetés már más lesz. Nem úgy fog csengeni és visszhangozni a szívekben, mint a régi...más lesz. Jobb lesz. Lehet karcos és néha éles, de mégis szebb.A talpra állás végén újra meglátjuk önmagunk, csak kicsit átalakulva. Erősebb, és büszkébb lesz. A végén a szenvedő fél azaz Te leszel az ki hónapok múlva tovább lépett s ki tönkretett azaz Ő lesz az ki hónapok múlva majd rájön mit vesztett s szenvedni kezd..

Ha borult az égbolt, mindig valami rossz történik...megfigyeltem. Az  ilyen napok mindig könnyekben végződnek, vagy ordítozásokban. 2013 áprilisát írjuk és ahol én élek az elmúlt 3 hónapban kevésszer láttam a napsugarakat....ebből sejteni lehet mennyi szerencse ér. Bár a 13 a szerencse számom, talán ez az egyetlen kapaszkodóm, hogy nem lesz az összes szürke felhős nap kegyetlen...de mi van ha igen? Nem fogok tudni örökké mosolyogni....belehalok ha nem lesz min nevetni...

Elment...nem elsétált...végleg elment...hiányzik.....fel sem fogtam, hogy mennyit jelentett...hiányzik... az emlék marad Ő megy. Az életnek a rendje meg van...valaki születik, valaki meghal...kegyetlen...könnyek és mosolyok...az egész keserédes...s bűntudat, hogy nem mutattad ki eléggé, hogy kellett neked...talán ezért vették el....csupán reménykedni tudsz jobb helyre ment...csupán bízhatsz abban, hogy szeretted eléggé, hogy érezte eléggé...

Van amit csak akkor kezdünk el értékelni mikor rájövünk, hogy bármiko9r elveszthetjük vagy már elvesztettük...ez csupán az emberi hülyeség. Mindent természetesnek veszünk aztán ha kisétál az életünkből rá jövünk mennyit is ért...de akkor már késő küzdeni, mert visszaszerezni nem lehet. Mindig későn térünk észhez. Játszunk, hogy könnyeden élünk a fellegek között közben meg a hatalmas súlyok lassan teljesen a földre taszítanak. Csupán tudnám mire jó az ócska színjáték...

Mikor egyedül vagy és egy percre elgyengülsz...folyni kezdenek a könnyeid. Egy percre összeomlasz csak, hogy egy kicsivel könnyebb legyen a következő. Mikor senki sem figyel darabokra esel és csak sírsz, mert jól esik...ijesztő a tudat, hogy nem tudod miért sírsz de úgy
érzed szükséged van rá, hogy tovább menetelj az életen. Ne hidd azt, hogy gyenge vagy csupán ember. Egy ember kinek vállán rengeteg a teher...

A tükörbe nézünk és valaki visszanéz ránk..de, hogy mit gondol rólunk az a merev kép, sosem tudjuk meg. Habár baromság, hisz az csak egy tükörkép nem?
  Mi van ha van egy világ ahol a tükörképek élnek...mindegyik ismeri mindegyiket és van saját életük, nem a miénket élik. S mikor a tükörbe nézek valójában magában jót nevet, hogy én azt hiszem Ő élettelen s közben Ő az ki él és én vagyok a másolat..

Van, hogy egy viszlát mindent megváltoztat míg a másik fél azt nem is sejti, hogy valóban ez volt az utolsó felvonás. Folyton visszaakar térni minden színdarabba mikor már rég nincs szövegkönyve...a spontaneitást pedig nem díjazza az élet, csupán tönkreteszi a darabot. Ő észre sem veszi de az összes többi szereplő szenved míg Ő játszik, vagyis próbál, mert ahol nincs szöveged onnan tehetsz bármit kilógsz. Míg süket némát nem tudsz játszani menj el innen, hagyd a darabot játszani.

Miért van az, hogy élni csak akkor merünk ha már haldoklunk? Talán ezért is nem tudhatjuk meg menni is van hátra. Meg kell tanulnunk élni anélkül, hogy tudnánk azért tesszük meg mert mindjárt az alagút végére érünk s onnan már visszatáncolni már nem lehet...az ember egy hibás gépezet nem azért van, hogy éljen...azért van, hogy dolgozzon...vagyis azt hiszi...

Rendet raktam a szobámban, de a fejemben egyre nagyobb lett a rumli. A gondolatok szanaszét hevernek. Minél több könyvet teszek a helyére annál inkább szétszóródik bennem minden... úgy hevernek a padlón mintha egy tömeggyilkos járkálna az agyamban és találomra lelőné az összes gondolatom. Azt sem tudom mire gondolok, csak érzem, hogy fáj. Érzem, hogy felkavar és már nem értek semmit. Érzem ahogy játszadozik valaki a gondolataimmal majd félredobja őket mondván semmirekellők...

Pár mondatig jutok...aztán kitörlöm az egészet. Mentés nélkül kilépek... Megint nem megy. Folyton lefagyok. Meg van a kezdés vagy netán a vég, de a közepe...semmi. Egyszerűen üres tér. Semmi kósza ötlet, még egy reménytelen futó gondolat sem...lassan a kurzor már nevet rajtam, hogy megint csak bámulom, de egy betűt sem ütök le.

-  Biztos vagy benne......?
Utálom ezt a kérdést. Soha semmiben nem lehetek biztos csupán a halálban hisz teszek bármit az úgy is eljön értem, de semmi másban. Mégis azt várjak nap, mint nap döntsek. Nap, mint nap tudjam mit akarok. Az élet nem akar egyetlen bizonytalan pillanatot sem mégis az egész életem úgy érzem azokból áll. Hátra nézek és lassan már azt sem tudom mi volt igaz s mi nem...

- Már nyoma sincs annak a boldogságnak.
Ez a baj az emberekkel. Ugyanazt a boldogságot keresik, de ugyanazt nem találjuk meg újra. Mindig átalakul. Máshol jelenik meg, más szerepben, de mindenhol ott van...csupán mindenhol más és ha egyszer megtaláltuk gyorsan tovább szalad ismét változik hogy újra megtaláljuk. De mi annyira ugyanazt, ugyanolyat akarjuk, keressük, hogy elhalasztjuk az egészet. Azt hisszük ha új boldogságot keresünk az nem jó, pedig ez a rend. Boldog voltál. Elmúlt. Jönnie kell a következőnek. Sose a régit akard újra, mert azt nem kapjuk meg újból!

Mindennap van valami szomorú amire emlékezni lehet....de miért szomorúan? Hiszen a múltban mosolygunk. Hiszen a  múltban azt élveztük. Miért sírjak azon az emléken amin akkor nevettem? Miért legyek depressziós egy olyan emlék miatt mi egykor boldoggá tett? Ha ezt tenném már rég a halálba kergetett volna az élet, de nem hagyom neki. Megmutatom neki lehet nem irányíthatok, de élvezhetem. Megmutatom neki, hogy tudok még nevetni...hogy tudok még boldog lenni.

Legszívesebben felszívódnék egy homályos ködfelhővé. Minden reggel ránehezednék a városra és mindenhol némán meghúznám magam. Csak lennék és nem szólalnék meg. Maga enne a tökély. Csend és nyugalom ez lennék én. Bármit megtennék, hogy most eltűnhessek. Elfeledhessek mindent mit a lelkem nem bír most el. Minden súlyt levenni a vállamról és tollpihe könnyűen szállni az égen...ez lenne talán az egyetlen megoldás. Menekülni, csak futni míg a lábam bírja, hogy ne érjen utol
senki és semmi.

A tudat, hogy majdnem tönkretettem Őt megrémisztett...a tükörbe néztem és egy percre úgy éreztem nem is én nézek vissza hanem Ő. Kezdtem olyanná válni...nem akartam. Undorodtam a tudattól, hogy az utolsó lépéssel sakk-mattot adjak. Nem voltam rá képes. Már maga a tudat, hogy majdnem megtettem kikészített és nem voltam önmagam...megérdemelte volna, megtudtam volna tenni, de nem ment... tudtam akkor Ő leszek. Egy arrogáns, undorító, önző ember. Nem lettem volna rá képes. Ő az volt, Ő tönkre tett, de felálltam és tovább sétáltam. Nem alacsonyodtam le hozzá, hogy megtudja milyen nyomorult érzés a padlón vergődni. Jobban fáj ha az élet adja neki vissza és nem én....

Felégettem magam mögött minden hidat, kivéve egyet...és ez az egy lassan megfertőzi a jelenem. Menekülnék, de nem tudok. Túl gyorsan halad felém lassan ütközés lesz a vége...a karambol sérültekkel jár, halottakkal...nem akarom.! Ha tehetném már a híd hamvait is elfújta volna a szél, de ez két emberes meló..ha az egyik eloltja a tüzet soha sem ég el... Ő tartani akarja az átjárás jogát, csak nem tudja milyen értelemben. A szívemen két ajtó van. Barát. Szerelem....és néha egy egy másodpercre be akar lesni a rossz ajtó mögé és egyre nehezebb a zárat az ajtón tartani...