Igazából mind a ketten ugyanazt akarjuk...csak hát a múlt bele szól. Ha engednék, magamból csinálnék hülyét és mindenki otthagyna...de mit érek azzal, hogy tagadok mindent s a csendes szobába meg hallom ahogy ketté szakad a szívem? Mi van akkor amikor nem is nekünk kell megbocsájtani hanem másoknak kell egy emberrel szemben, hogy te vele lehess...? Kegyetlenül széttép belülről ez az egész. Fárasztó titkolni és mosolyogni, mikor néha csak ülnék csendben és egy szót sem szólnék...nem tehetek semmit csupán várom, hogy teljen az idő...de ennyi év után is ugyan ott vagyunk. Szenvedünk...