A metró ablakáról a tükörképem nézett vissza rám, mögötte pedig a sötét fal sietett.
Végignéztem rajta és nem ismertem meg.
A szemei sötétek voltak.
Az arca beesett.
A kezei szinte alig szorították a korlátot, szinte erőtlennek titulálnám.
A haja egyben. A ruhája passzol.
Kívül stimmel.
Valami még is ordítja, hogy elromlott, és nem a metró ajtaján lógó cédulára gondolok.
Eltűnt a tükörkép, és a nő a háttérben az állomás nevét motyogta.
Újra feltűnt a hasonmás.
Az arcomhoz értem és ő is ezt tette.
Mégsem ismertem fel.
Nem éreztem, hogy ennyire romhalmaz lettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése