Éjjel volt, de felvettem a telefont. A túloldalon csak sírást hallottam. Megijedtem, és csak az járt a fejembe, hogy felöltözöm és átmegyek hozzá. Minden porcikám rohanni akart segíteni. Azt mondta én is bármikor hívhatom...00:20 perc, beszélgetni akartam. Tárcsáztam a számot...kisípolt.  Legszívesebben átfutottam volna a piroson és csak rohantam volna, majd valamelyik zebra közepén megálltam volna és vártam volna a felbukkanó reflektor fényt majd a duda hangját aztán a kerekek csikorgását az aszfalton és legvégül az érzést ahogy a kocsi elsöpör az útból, mint egy rongybabát és egy percre ne érezzem az életet. Ne érezzem, hogy milyen nehéz. Ne érezzem, hogy mennyire fáj. Ne érezzem, hogy minden szép lassan tönkremegy.