Nem sejtettem, hogy a büszkeséget ilyen nehéz félre tenni. Nem tudtam, hogy az első lépést megtenni ilyen bonyolult és ennyi rettegéssel jár. Azt hittem csak pislogok egyet és már túl is vagyok az elején, de a napok telnek n pedig egyre jobban beijedek. Olyan ez, mint a versenyfutás...futás az idő elől, hogy én legyek a gyorsabb, de egyenlőre Ő vezet. Mindig várom, hogy majd a másik lép egyet felém és nekem már kevesebb lesz vissza, de nem. Inkább csak távolodik vagy is hát egy helyben áll, de én úgy érzem napról napra messzebb van és sohasem érek oda...és mindez azért, mert a büszkeségem nem hagyja, hogy lépjek.