Velem szemben állt, mosolygott, de nem köszönt... egy szót sem szólt. Mindenki mással beszélt csak velem nem, de folyton nevetett mikor rám nézett. Néha-néha rajtam hagyta pillantását s mikor észrevettem elrántotta. Most sem értem miért nem érdemlek csupán egy köszönést...olyan érzés mintha átmentek volna rajtam úthengerrel. Csupán bíztam benne, hogy barátok lehetünk..

Senki sem tudta, de mindenki sejtette. Senki sem szólt, de mindenki gondolt rá.Nem vallotta be senki, csak csendben hallgattak várva a végét. Talán így a jobb, ha halkan visszavonulunk. Olyan ez, mint egy tévedés egy félreütött hang a zongorán, csupán egy téves eszmekép. Kórosan belénk táplált életkép. Vágy, hogy robotok legyünk, s csak legyünk, ne éljünk, hogy ne akarjunk kitörni többé. Egy burok mi örökre megnevel...