Mikor úgy érezzük mindennek vége és tehetetlenek vagyunk az idő pedig csak úgy megy a fejünk felett mi pedig egy helyben ülünk... Talán ez a legrosszabb állapot. Mikor még féllábbal a múltban vagyunk de a másik lábunk már futna a jövő felé, csak azt érzi, hogy a múltnak túl nagy a súlya. Ez az a pont ahol a legerősebbnek kell lenni és a mély szakadékból kirántani a lábunk nem könnyű, de ha bcsak várjuk, hogy jöjjön valaki aki kihúz akkor reménytelen esetek közé tartozunk. Nem mondhatjuk mindig azt, hogy majd jön valaki, mert ha mi nem kelünk útra, hogy jönne bárki is velünk szembe?

A pletyka egy mérgező dolog. Megfertőzi az ember igazságérzetét és hírtelen embereket más színben kezd látni. Akiről szólnak annak pedig esélye sincs tisztázni magát. Sosem hisszük el már az igazságot? Mégis mi történt velünk, hogy már nem látjuk a szépet, csak a rosszat a sötétséget másban? Én nem akarok így fel nőni... Én hinni akarom az emberi ártatlanságot, én még tudni akarom, hogy van őszinteség és igazsák nem csupán egy mítosz a régi szép időkből.

Minden ember hibázik, de vannak olyan emberek kiknek a hibáit másképp mérik. Ott vannak a szülők, ha hibáznak a gyerek sosem felejti el és valami összetörik benne, ha a gyerek hibázik másnak nem tűnik lehet rossz lépésnek de a családja lehet kizárja érte. Ha egy politikus hazudik viszont az már fel sem tűnik. ha egy számunkra fontos ember lép félre képesek vagyunk az egész kapcsolatot sutba vágni pedig lehet épp akkor lenne a legnagyobb szüksége arra, hogy valaki mutassa neki a következő lépést.