Láthatatlannak éreztem magam. egyedül az emlékeztetett
arra, hogy élek, hogy a szívem kegyetlenül fájt. Szemben állt velem, és semmi.
Nem néztem rá. Valójában kíváncsi voltam rá, de a büszkeségem és az eszem felül
múlt minden mást.
Egymás mellett mentünk és nem szólaltunk meg, mintha a
halálos ítéletért mentünk volna. Nyomasztó és rideg.
- - Utállak.
- - Miért?
Nem is akartam tovább folytatni, bebizonyította, hogy én
többet adtam a barátságba, mint Ő… nem tört össze ez a felismerés, de még is valamiért én kellemeset akartam csalódni. Reménykedtem a HAPPY end-ben de csak THE end jutott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése