Puding próbája az evés.

Nem tudjuk igazán mink is volt, míg el nem veszítjük, majd kapjuk vissza újra.

Nem tudjuk, igaz volt-e míg el nem múlik. Nem tudjuk barát volt-e míg el nem megy… semmit sem tudunk, amíg nem érezzük azt, bármelyik percben elveszíthetjük. Mindig az utolsó másodperceket akarjuk élvezni. A végét húzni a végtelenségig. Akkor is, ha nem lehet.

Mindig, ha dönteni kell, csak rávágjuk, nem tudjuk..időt kérünk, s menekülőre fogjuk. Miért?

Miért nem válaszol mást az agyam?

Mikor elköszönnek és tudjuk, már többé nem látjuk őket, nem tudunk mit mondani. Nem tudunk mit tenni.  Nem enged valami búcsút venni, de megtartani se, csupán belül egy hatalmas kavalkád ordítja, hogy a test nem tudja mit tegyen.

Amikor valaki tanácsot kér, úgy igazán nem tudjuk, mit mondjunk. Félünk épp ezzel küldjük majd rossz irányba.

Soha nem tudunk semmit biztosra kivéve azt, hogy születünk, aztán majd meghalunk. Mert ott akkor egyedül vagyunk, az nem függ már mástól, csak tőlünk.