Emlékedül eme pár sor.

 

 Meggyújtottam a gyertyát és néztem ahogy a többi között ég. Minden láng egyforma volt. Magas, karcsú és sárga. Mind gyönyörű volt és magasztos, mert tudták amiért égnek az egy felettünk álló dolog.

   Úgy éreztem egy percre újra mellettem áll, és figyel rám. Egy percre újra érezhettem az illatát és láthattam a ráncoktól meggyötört arcát ami gyönyörű volt, de tudtam valójában nincs ott, csak én szeretném. 

   Annyi mindent elrontottam vele....félek azt hiszi nem szerettem, pedig már tudom mindennél többet jelentett. 

Mindig sírtam ha ott volt, tehetett bármit nem akartam egyedül vele lenni, pedig szerettem. Talán nem ellenne szólt sokkal inkább a magány ellen, de ezt akkor még nem tudtam. 

De tehettem bármit Ő akkor is kedves volt, s megvigasztalt, sohasem vette sértésnek...meg sem érdemeltem azt a sok figyelmet amit adott, Ő még is mindig csak többet adott. 

   Tudtam jól, már nem szeret élni, de egyszer sem mutatta. Néha sírt, ha visszagondolt milyen volt, mikor még élt a papa... akkor tudtam mindig Ő oda vágyik ahol a papa van. 

Azt mondta szeret itt lenni, de nem hittem igazán soha neki. Csupán nem volt önző s itt maradt nekünk amíg bírta. Mi pedig önző módon marasztaltuk, mindig csak egyre tovább, de Ő nem vette zokon. 

   Tudom szeretett minket, de a papa volt a minden és ha Ő nem volt a mama sem volt úgy igazán.

Mert tudod Ők még a régi idők szerelmesei. Mikor még szerettek úgy, de úgy igazán.

   Mindig rajzoltam neki ha ott voltam, de soha nem rakta ki őket sehova. Aztán egy nap mikor megkérdeztem miért dobja ki őket, Ő erre felállt, átsétált a másik szobába, majd egy halom lappal tért vissza. 

Ott volt a kezében minden rajzom. Visszaült a radiátor mellé és elkezdte sorolni mikor melyiket rajzoltam. Tisztán emlékszem, arra szobára és rá...

Emlékszem, minden reggel hajnalba kelt és kiment a konyhába főzni, de előtte megpuszilt és azt mondta: 

- Aludj csak. 

Emlékszem, mikor reggelente elmentem vele a piacra és bevásároltunk az ebédre.

Emlékszem minden reggel megcsinálta nekem a paradicsomos májkrémes kenyerem, meleg kakaóval, mert mindig azt ettem...aztán egyszer teljes pánikba esett mikor viszkető kiütésekkel ébredtem, majd kiderült, hogy egyszerűen lehet az ember attól beteg, hogy valamiből túl sokat evett. Túl sok volt a májkrém és Ő a végén csak nevetett. 

   Még emlékszem...mikor anya feljött és elmondta...

   Könnyek között ültem a sötét szobában, és csak az volt bennem, hogy összetörtem…. tudtam, hogy fel kell állnom, de semmi késztetést nem éreztem rá. Végem volt. A fülhallgatóban folyton csak szomorú zongoraszólók hallatszottak én pedig a földön ültem, már Isten se tudja hány órája. Kívülállónak éreztem magam, olyannak, aki sosem jön majd rá mit is akar, és ki is lesz… az nap elvesztettem önmagam. Nem keltem ki önmagamból dühöngve, hogy miért történt ez. Csak ültem ott és újra meg újra átéltem mindent, mintha a szívem egy füzet lett volna és folyton tépkedték volna ki a lapokat belőle. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire fog majd fájni az, hogy az utóbbi hónapokban egy kórházi szabályzat miatt nem láthattam. Azt hittem, ki jön onnan...azt hittem még át fog ölelni...ha tudtam volna, hogy nem sohasem tartottam volna be a szabályokat...

    Akkor még nem sejtettem, hogy nem mehetek majd be többé abba a szobába úgy, hogy Ő ott ül a radiátor mellet és épp csatornát vált a TV-n. 

Akkor még fogalmam sem volt róla hogy nem adja a kezembe többé azt a spanyol babát a kezembe azért, hogy ne sírjak.

Akkor még nem tudtam, hogy ennyire szerettem...

Elfújtam a gyertyát, és a füst azonnal elkezdett felfelé gomolyogni, egy percre újra átéltem, mennyire jó mikor itt van és mennyire fáj Őt elengedni. Kisétáltam a templomból, de az ajtóból visszanéztem… a gyertyák között ott állt az az egy aminek a füstje már az ég felé haladt, mert Ő nem éghet úgy mint a többi, mert Ő különleges…