Amikor minden puzzle összeáll elkezd szétomlani az egész. Azt hittem rendben lesz, de az életem másik fele szétomlik... Mikor darabokra hullik minden az ember nem bírja nézni. A szemek könnyekkel telnek és a napfény helyére sötétség borul. Talán helyre áll talán soha többé nem lesz egész a kirakós. De bármilyen furcsa is nem tudok sírni a szétomlott rész miatt, valahogy ugyanúgy mosolygok tovább. Pedig fáj...de arcomon mégis ott a mosoly. Normális az élet.?